Home»Kult»EBBEN A SZAKMÁBAN NEM LEHET ELŐRE TERVEZNI

EBBEN A SZAKMÁBAN NEM LEHET ELŐRE TERVEZNI

1
Shares
Pinterest Google+

LÉVAI BALÁZS RENDEZŐ, PRODUCER A KÖNNYŰZENÉRŐL, FILMEZÉSRŐL, A #SOHAVÉGETNEMÉRŐS CÍMŰ FILMRŐL ÉS LEGÚJABB TERVEIRŐL – INTERJÚ.

LÉVAI BALÁZS, rendező, producer. Tévés karrierjét már általános iskolai tanárként elkezdte. Műsorai vezetése mellett szerkesztette és rendezte is azokat. Olyan nagysikerű műsorokat készített a köztévén 1996 és 2010 között, mint a Nagy Könyv, a Dob+Basszus vagy a Bestseller. Később dokumentumfilmeket forgatott: 2012-ben jelent meg Szentimentálom címmel a 30Y-ról szóló zenés etűdfilm, 2013-ban az Örök átutazó, amely Ákos Karcolatok című lemezén hallható dalainak történeteit dolgozta fel. 2015-ben Engedem, hadd menjen címmel készített dokumentumfilmet a Quimby Csík zenekar által is feldolgozott slágeréről, majd 2016-ban a Tankcsapda filmje is elkészült, a Három rohadék rockcsempész címmel. 2004-ben és 2008-ban jelentek meg Bestseller című könyvei, melyekben világhírű írókkal folytatott beszélgetéseit olvashatjuk. 2014-ben Lovasi Andrásról írt könyvet. 2016-ban jegyzi első nagyjátékfilmjét producerként, a Wellhello-dalok alapján készült #Sohavégetnemérőst.

Egy klasszikus képernyős műsorvezetőnél nem ritka, hogy idővel kicsit kinövi a képernyőt, és saját műsor fejlesztésébe kezd, a te esetedben ez azonban kicsit más: te fokozatosan hagytad magad mögött a képernyőzést, és építettél ki egy teljesen új portfóliót, amiben a rendezés, és újabban a producerkedés kapta a főszerepet. Hogyan történt meg benned ez a váltás?

A televíziós műsorkészítésben

soha nem a képernyős munka izgatott igazán.

Természetesen sok műsornak voltam az arca, de a legtöbb ilyennek nem csak műsorvezetője voltam, hanem szerkesztője, vagy részben rendezője, producere, riportere is. Édesapám szavajárásával: a szép, kerek, cipófejű műsorvezető a képernyőn nem izgatott soha. Sokszor csak a saját korlátaimat láttam ebben, sosem voltam nagyon elégedett a saját műsorvezetési ténykedésemmel. 2010 után megváltozott a politikai klíma is a köztévé környékén, tehát ha nagyon akartam se tudtam volna ott műsort vezetni, persze ebből nem volt konfliktus. Ezzel párhuzamosan természetszerűen adta magát, mivel sok folyamatban lévő lehetőségem volt, hogy akkor inkább azokra koncentrálok. Fél évvel ezelőtt felkértek stand up műsorvezetői munkára egy tévétől, és azt nem vállaltam el, mert nem éreztem testhezállónak. Ebben az országban és ebben a szakmában nem tudsz 8–10 évre előre tervezni, max. 1–2 évre. Több vasat kell egyszerre a tűzben tartani…

Igen, hiszen te is rengeteg dolgot csinálsz, könyvet írsz, rendezel…

Igen, hiszen több minden érdekelt mindig is, ennek csak egy vékony szelete volt a képernyőzés.

És ha most mégis felhívnának a köztévétől, hogy műsort vezess, elvállalnád?

Valószínűleg nem, hiszen erre fizikailag, lelkileg, és mentálisan is készen kell állni. Biztos van olyan feladat, amire nem tudnék nemet mondani, de most nem látok ilyet.

Egy ideje dokumentumfilmeket rendezel zenekarokról, előadókról vagy dalokról, nemrég könyvet jelentettél meg Lovasi Andrásról, és a Fishing on Orfű fesztiválnak is aktív részvevője vagy. Hogy aztán a Dob+Basszus című tv-műsorodról ne is beszéljünk… Miért pont a zene „kattant be” nálad? Hogyan kezdett el érdekelni?

Amikor elkezdtem tévézni, akkor nagyon mással foglalkoztam, oktatási filmet, gyerek- és kulturális műsorokat készítettem – csak utána jött a Dob+Basszus. Engem a zene mindig is nagyon foglalkoztatott, zenéltem is kicsit, utána pedig zenekarokkal dolgoztam, de az a helyzet, hogy ebben volt némi ösztönszerűség, abban az értelemben, hogy ezt a területet fedeztem fel magamnak, amit még a legkevésbé hat át a politika. Tehát abban az értelemben, hogy ha valaki ír egy jó dalt, vagy hogy a színpada előtt több ezren állnak, arra nem nagyon tud ráhatni a politika, mert alapvetően

a közönség hozza meg a döntést,

és leginkább a tehetség számít. Ösztönösen behúzódtam erre a terepre, és egyre több minden nyílt meg – például a dokumentumfilmezés. Tulajdonképpen a Dob+Basszus-nak bizonyos darabjai már magukban is dokumentumfilmes kezdeményezésekként értelmezhetőek voltak. Ami új fejlemény lett ebben, az a zenekarokkal való közvetlen együtt dolgozás. Koncerteket is szoktam rendezni. Magyarországon nem létezik az art director kategória, ami Nyugat-Európában és Észak-Amerikában elég bevett dolog: a zenekarok mellett dolgozik egy ember, aki kitalálja például az új lemez kapcsán a turné menetét, hogy milyen számokat játsszanak, milyen sorrendben, milyen legyen a színpadkép, a díszletek, kik legyenek a vendégek… Erre Magyarországon általában nincs pénz, csak a kiemelt produkcióknál, tehát egy Sziget nagykoncert, vagy egy arénás koncert esetén. Szóval ilyesmivel kezdtem el foglalkozni. Kacérkodtam egy ideig azzal is, hogy zenekarokat menedzseljek, de aztán attól eltekintettem, mert ez a része annyira nem is érdekel a dolognak.

Milyen terveid vannak – akár filmes, akár más – erre az évre?

Nagyon rosszul állok a jövőbeli tervek előkészítésével, mert nem hittem volna, hogy a #Sohavégetnemérős című film ennyi munkával jár. Természetesen van egy csomó tervem, most van egy félbehagyott fikciós könyv, ilyet még nem írtam. Ez egy lektűr lesz, ami egy általam kitalált zenekarnak a történetét fogja bemutatni, egy magyar zenekarét, amiben az a csavar, hogy ebben rengeteg olyat sztorit leírok, amik valóságosak, és az elmúlt 20 évben hallottam zenészektől, zenekaroktól, és amiket nem vállalnának névvel és arccal. Egy fiktív zenekar ma, húsz különböző forrásból – ez az idei évnek az egyik projektje. Lovasival is együtt dolgozunk, idén ünnepli ötvenedik születésnapját, és ennek kapcsán lesz egy nagykoncertje novemberben. Meghívtak a Fishing on Orfűre is, ahol a fesztivál „védőszentje” leszek – végre eljött az ideje ennek is (nevet), hiszen nagyon szeretem a fesztivált, már a legelsőn ott voltam. Sok lesz a feladatom. Persze

dokumentumfilm-ötletekből is van egy csomó a fejemben,

és mivel populáris témával foglalkoztam eddig – a #Sohavégetnemérős kísérlet volt a nagy kommersz zenében való megmerítkezésre is – most biztosan valami „komoly” dolognak kell következnie.

Van konkrét zenekar, amiben gondolkodsz?

Van, akikkel konkrétan beszélgetek, az Esti Kornéllal egy ideje már nagyon szeretnénk valamit csinálni, és Beck Zolival is beszéltem: a 30Y-nal csináltunk öt éve egy 45 perces etűdfilmet, és ennek is lehetne egy következő darabja: megnézni, hol tart most a zenekar.

A #Sohavégetnemérős című filmben ezúttal producerként jegyzed magad. Miért ezt a szerepet vállaltad? Nem lett volna kedved esetleg megrendezni a filmet?

Először úgy terveztem, hogy én fogom rendezni.

Volt egy nagyon fontos pontja az előkészítésnek, amikor több dologra rájöttem: az egyik, hogy ezt erővel nem fogom bírni, lehetetlen, de még ennél is fontosabb volt, mikor arra jutottam, hogy ezt nem nekem kell rendezni.

Kialakult a koncepció, hogy ez legyen egy generációs film, ami alapvetően a Wellhello célközönségének az életérzéseire koncentrál, és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy akkor ne húsz évvel idősebb pasik vagy csajok mondják meg, hogy ez a generáció mit gondol, hanem rakjunk össze egy olyan alkotócsapatot, akik ezt belülről tudják megfogalmazni. Így találtam meg Tiszeker Dani rendezőt, Pataki Ádám operatőrt, Horváth András Dezső, Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár forgatókönyvírókat, és ezzel tulajdonképpen egy „szupercsapat” jött létre. Azt gondolom, hogy nagyon egymásra találtunk és nagyon szerettünk együtt dolgozni.

Sokkal szerencsésebb volt, hogy én egy generációval följebb azt tudtam hozzátenni, amit már én tudok

– legyen ez szakmai vagy dramaturgiai tudás.

Atyáskodtál felettük?

Hát igen, de a forgatókönyvet öten-hatan együtt fejlesztettük, a sztoriban nekem is, Daninak is, és Maruszki Balázsnak is nagyon sok ötlete van. Rá tudok bökni akár tíz különböző dologra a filmben, hogy az az én poénom, vagy a Maruszki Balázs dramaturgé, de ez lényegtelen. Alapvetően a generációs alaphelyzeteket ez a fiatal csapat fogalmazta meg – és hálistennek a legtöbb kritikából ez is jön vissza: ebben a filmben a szereplők úgy beszélnek, ahogy valóban is beszélnek, nincs valamiféle művi érzete a dolognak. De jogos a kérdés, nagyon is úgy volt, hogy én fogom rendezni. Az elején még szinte nem tudtunk semmit, azon kívül, hogy ez egy Wellhello-film lesz, s Dani hozta a legfontosabb részt: ő találta ki, hogy akkor ez legyen szkeccsfilm – vagyis nem egy egybefüggő történet, hanem hat különálló sztori. Ez választ adott sok mindenre, és egyből el is tudtunk kezdeni dolgozni. Hat sztori van, az pedig hat dalból indul ki. Folyamatosan azon agyaltunk, hogy a film mitől lesz „wellhellós”, és arra lyukadtunk ki, hogy nem attól, hogy ők 0–24-ben a vásznon vannak, hanem attól, hogy azt az életérzést, hangulatot próbáljuk valahogy elkapni, amit ők elkaptak – és ezt talán Fluor szövegein keresztül lehet a legjobban megmutatni. Ilyen értelemben ez nem egy klasszikus zenekari film.

Azon gondolkodtam közben, hogy rengeteg olyan zenekar van, a Punnany Massif vagy a Halott Pénz, akik ugyanúgy ezt a fajta életérzést közvetítik a szövegeik által, mégis a Wellhellora esett a választás. Miért gondolod úgy, hogy ez az a zenekar, ami ezt az életérzést a legjobban átadja?

A választás azért esett rájuk, mert ők produkálták az „extrém rövid idő alatt nagyon nagy sztárok legyünk” jelenséget – szerintem ez gyakorlatilag példátlan a magyar popzene történetében, hiszen a magyar könnyűzenei mozgások ennél jóval lassabbak szoktak lenni. A Punnany is 8–10 éves zenekar volt, mire eljutott arra a szintre, hogy megtöltsön egy Budapest Parkot. A Halott Pénzzel is ez a helyzet. Mindemellett a Wellhellonál éreztem valahogy azt, hogy ez egy kis területre kiterjedő koherens világ, tehát Fluor Tomi nem akar ezekben a szövegekben túl nagy igazságokat megfogalmazni, hanem gyakorlatilag 95%-a a szövegeinek a fiú-lány párkapcsolati dolgokra koncentrál. Alapvetően iszonyatosan közhelyes a könnyűzene, inkább az az érdekes, hogy ezeket a közhelyeket ki tudja eredetien megfogalmazni – mert az érzés lehet közhelyes, de a megfogalmazás jó esetben nem. Lehet nem szeretni a Wellhellót, vagy azt mondani, hogy egy tingli-tangli popzene, de az a helyzet, hogy Fluor Tomi nagyon egyedien meg tudja fogalmazni az érzéseket a jobb dalszövegeiben – úgy kapja el a pillanatokat, ami szerintem egy magasabb szintű dalszövegírói képesség.

Az a helyzet, hogy nagyon nehéz slágert írni.

Ez a nyegle zsiványság, ez a „bele is szarok, de azért oda is vagyok érted” dolog tök jól átjött a dalain keresztül. Igazából ezért ők. Egy nagyon egységes szigetet képeznek. Filmesként is az a jó, ha van egy egyszerűbb képlet, egy biztos, masszív környezet.

Mi volt a feladatod producerként? Mennyire voltál jelen a kreatív folyamatokban mint alkotó?

A játékfilmeket két nagy csoportra lehet osztani. Az egyik a szerzői film, amikor a rendezőnek van valami nagyon erős koncepciója, személyes története, vágya vagy elköteleződése, hogy megcsinálja azt az adott filmet. A másik csoportba pedig szerintem az ún. produceri filmek tartoznak, ami egy nagyon átfogó kategória, de a lényeg, hogy az ötletet, hogy miből kéne filmet csinálni, a producerek hozzák. A #Sohavégetnemérős ebben az értelemben az utóbbi kategóriába tartozik. Persze azzal a lábjegyzettel, hogy ez egy nagyon erős alkotói csapatmunka volt. Ritka, hogy ilyen sokat dolgozunk a forgatókönyvön. Alapból van két olyan történet, aminek az alaphelyzetét vagy én vagy Tiszeker Dani találta ki, és a forgatókönyvírók „csak” megírták. Az első történet is például ilyen, a mi ötletünk volt, a forgatókönyvírók eleinte nem is szerették. De

akár még a forgatás alatt is születhetett poén, amit muszáj volt belerakni a filmbe.

Sok ilyen példát mondhatnék, tehát a legfontosabb munka a forgatókönyv fejlesztése volt – úgy érzem, ez a kevés idő ellenére is hozzájárulhatott a film sikeréhez.

Amikor arról volt szó, hogy anyagilag milyen támogatást tudtok szerezni, a Filmalap – amely általában jóval magasabb, több száz milliós összegekből csinál filmeket – eszetekbe jutott? Milyen ötleteitek voltak először?

Ez egy független film, ami azt jelenti, hogy a Filmalaptól nem kértünk, és nem is kaptunk támogatást. A Nemzeti Filmalap erre a dologra szerintem nem lett volna nyitott – korábban Maruszki Balázzsal beadtunk egy forgatókönyv-tervet, ami mai kortárs könnyűzenékre épített volna, de a döntőbizottság azt se tudta, mi az, simán visszadobták az ötletet – egyszerűen nem tudják, hogy kik és mik ezek az előadók.

Szóval a piacról kellett a pénzt összeszedni, és ebből a szempontból a Wellhello nagyon jó hívószó volt – például az állami gyökerű Új Nemzedék Központnál, ami a filmünk egyik főtámogatója volt.

Nem volt könnyű dolgunk, körülbelül tizenhat különböző forrásból szedtük össze a pénzt. Az ötletelésről annyit, hogy először felkerestünk nagyobb cégeket – például a MOL-t, akik végül nem támogatták a filmet, vagy a Heinekent, akik igen. Kitaláltuk, hogy ne csak Budapesten forgassunk, városok önkormányzatait kerestük fel, hogy támogassanak azzal, hogy ingyen forgathatunk ott… sok partnert kellett találni.

A Ustream például pénzt nem adott, de felajánlották, hogy forgathatunk az irodájukban egy teljes napig, s ez így is történt.

Nagyon sok ilyen típusú segítségünk volt, de ezeket mind össze kellett szednünk.

Az Új Nemzedék Központtal hogy vettétek fel a kapcsolatot? Te találtál rájuk, vagy ők rátok?

Gyakorlatilag az utcáról mentem be hozzájuk. Kaptam egy e-mail-címet a vezetőjükhöz, írtam nekik egy levelet a filmről, és megkérdeztem, hogy érdekli-e őket, van-e kedvük támogatni minket. Ebben az esetben a „támogatósdi” pontosan úgy működött, mintha egy normális országban élnénk. Piszkálták őket is, meg minket is emiatt, mert ha valami normálisan működik ebben az országban, az rögtön valamiért gyanús lesz – miközben arról van csupán szó, hogy egy nonprofit ifjúsági szervezet, ami állami támogatásból él, beszállt egy olyan filmbe, ami száz százalékban lefedi a célcsoportját. Nem szóltak bele a forgatókönyvbe,

nincsen a filmben semmiféle politika

– habár azért volt, aki így is látott benne… ennyire paranoid országban élünk. Budapest Főváros is sokat segített még nekünk, azzal, hogy odaadták a Várkert Bazárt három éjszakára ingyen forgatni.

A költségvetésünk egyébként kb. egy hetede egy átlagos magyar film költségvetésének…

A kis költségvetés ellenére, azért sikerről beszélhetünk…

Rengeteget azért nem kerestünk a filmen, ez inkább egy presztízstőke, vagy szakmai tőke, ha esetleg legközelebb beadunk a Filmalaphoz egy ötletet, akkor azt tudjuk mondani, hogy ezt mi csináltuk, héló. Sokat bíztunk a szájhagyományban is, hogy aki elmegy, megnézi és szereti a filmet, az elmeséli valakinek… Ezért is jó a mozi, ha kisteremben játsszuk, gyakorlatilag teltház van. És ez nekünk tök jó, hiszen azt szeretnénk, hogy horizontális kiterjedése legyen a filmnek.

Volt olyan színész, aki személyes kedvenceddé vált? Tehetségesnek tartod a mai fiatal, magyar színészgenerációt?

Nagyon. A színészek kiválasztása egyértelműen Tiszeker Dani rendező munkáját dicséri. Ő sok filmnek, tv-műsornak castingolt már, neki nagyon komoly „adatbázis” volt a fejében a színészeket illetően. Szerintem elképesztően tehetséges magyar fiatalok vannak, és nagy boldogság, hogy a kritika ezt kiemeli: hogy nagyon sokukat mi mutattunk meg először a vásznon. Nagyon remélem, hogy sokan fognak ezután filmszerepet kapni – mert már látták őket. Dani mondta, hogy a jó rendező mindig azokba a színészekbe szerelmes éppen, akikkel aktuálisan együtt dolgozik. Visszagondolva én is így vagyok ezzel, mindenkivel nagyon jó volt együtt dolgozni – nehéz bárkit is kiemelni, mert minden szkeccsben mindenkit nagyon szerettünk. Pici szerepében például zseniális volt Zsigmond Emőke (a Tinder-randis jelenetben játszott), aki az Örkény Színház frissen szerződött színésznője. Viszonylag kis szerepét hihetetlen alázattal, odafigyeléssel építette fel, kitalálta a karaktert, és ezt megindító volt látni. De ezt elmondhatnám mindenkiről.

A sport is fontos az életedben a vízilabdázás óta (korábban maga is játszott, majd edzősködött is – a szerk.), jól látom? Szoktalak látni a Sport tv egyes adásaiban, és kommentátornak is hívnak, úgy tudom. A sporttal kapcsolatban esetleg van filmes terved?

Igen, ez maradt meg egyedül a képernyős szereplésekből. Valóban fontos része az életemnek a sport, és nagyon sok mindent még nem tudtam vele kezdeni, csak egy-két tv-műsorban tudtam kiaknázni. Van egy dokumentumfilm-tervem, ami az élsport befejezése után lévő traumatikus helyzettel foglalkozna. Általában azt szoktuk gondolni, hogy a sikeres sportolóknak – akiknek bejött az élet, mert például olimpiai bajnokok lettek – rendben van az életük. Nagyon sok olyan sztorit látok, ami azt bizonyítja, hogy ez nincs így, merthogy a sportolók a civil pályafutásuk szempontjából legfontosabb éveket sportolással töltik, és amikor befejezik a sportot, ott állnak 30–35 évesen, gyakorlatilag semmit nem tudnak a világról, és hiába van olimpiai aranyérmük, iszonyatosan nehezen találják a helyüket a világban. Ez egy elég traumatikus helyzet, amikor ünnepelt sportoló vagy, majd törvényszerűen véget ér a pályafutásod, mert kiöregszel, és egyik napról a másikra az az érdeklődés, ami addig körülvett, megszűnik. Van egy-két nagyon megrázó történet ezzel kapcsolatban. A másik ötlet, hogy

nagyon jó lenne a vízilabdázásról, konkrétabban a Kemény Dénes-féle, három olimpiát nyert csapatról is egy „nagy” dokumentumfilmet készíteni,

hiszen ilyen még nem volt.

Kívülről úgy tűnik, olyan ember vagy, aki nagyon sokszínű és rengeteg dolgot csinál, pörög, mindig van valami új projekt, amiben részt vesz… mintha nem lenne „megállás” az életedben. Ez valóban így van, szereted ezt az életformát? Hogyan szoktál kikapcsolódni?

Ebben a pörgésben azért nagyon sok előremenekülés van. A médiaszakmában a nagyobb feladatok sok energiát elvesznek, a kisebb munkáknak viszont nem nagyon van látszata. Valóban, az elmúlt néhány év nagyon nagy pörgésben telt, de a feleségem szerint én ezt tudatosan generálom is, szerinte megbolondulnék, ha nem lenne ez a pörgés (nevet), amiben biztos, hogy van igazság. De a könyvíráshoz például le kell lassulni, ennek van egy ilyen oldala is – ezért is jó lenne most egy olyan év, ami kicsit nyugisabb, hogy be tudjam fejezni a könyvem. Egyébként imádok utazni… Gondolkozom, hogy milyen érdekességet tudnék magamról mondani, de semmi nem jut az eszembe (nevet). A stresszoldást kell megtanulni – az megy egyre nehezebben, mert ezeknél a munkáknál minél nagyobb a tét, az annál több stresszel jár. A Wellhello-film érdekes hozadéka, hogy én, aki eddig iszonyatosan jól aludtam, mostanra nagyon rossz alvó lettem…

Fotó: Kiss András

Előző cikk

HITET ÉS REMÉNYT KELL ADNI A DOLGOZÓKNAK

Következő cikk

10 MÁSODPERC IS ELÉG – A SNAPCHATÉ A JÖVŐ?