Többek szerint a Föld nevű bolygó ismert történelmének egyik leginnovatívabb és legérdekesebb elképzelése az emberi élet „megteremtése”, annak intellektuális és spirituális fejlődése, öntudatra ébredése és úgynevezett „történetszála”. Mások a valóságot szemlélve ezt az elméletet erősen vitatják.

Az HBO nem foglal konkrétan állást pro vagy kontra, csak leteszi a szokásos, jól bevált elemeit a nívó jegyében, és hadd szóljon. Újra. A hatlövetű.
Mocskos múlt, zavaros jelen, steril jövő. Kevert idővonalak, szerelem, erőszak, vér. Belezés, skalpolás, szajhák, kések, coltok, vállalati intrikák, és persze itt mindenki robot. Még az is, aki nem. Egy sorozat, ami már-már fárasztóan rejtélyes, sekélyesen mély és filozofikusan semmitmondó, de legalább nem szájbarágós, és még a bőrszerkók is jók benne.
Mi a teremtés, mi a tudat, az akarat, a sors, ki Isten, mi választható, mi eleve elrendeltetett, mi a büntetés, mi a jutalom, mit jelent az élet, jelent valamit? És vajon az emberek többé lesznek-e, ha bestiális kegyetlenséggel androidokat vernek és gyilkolnak, különböző sorrendben? És vajon a mesterséges személyek emberekké válhatnak-e, ha olyan bestiálisan kegyetlen emberekkel veretik és öletik magukat, akik mindezt elkövetik?

Ki van itt programozva és mire, mi célból, kinek a szórakoztatására?

 

 

 

 

 

A nehézségek elviselésétől, a szenvedéstől leszünk többek? A fájdalom, a kín előrevisz, vagy a tiszta szerelem és az azért mindent legyőző akarat a megoldás? Egyáltalán mi a valóság, mi álom és mi nem az? Kérdések, rejtélyek, dinamit. Valóságérzékelés egy winchester rosszabbik végén.

Anthony Hopkins a „Teremtő”,
Ed Harris a „Rossz”,
Jeffrey Wright a „Jó”,
Evan Rachel Wood a „Szűz”,
Thandie Newton meg… bonyolult. Ahogy ebben a sorozatban minden.

A jövő. Ahol a szórakozni vágyó szupergazdagok egzotikus és vad környezetben kiélhetik minden vágyálmukat egy titokzatos és nagy hatalmú vállalat western Jurassic Parkjában, ahol dinók helyett android cowboyokkal és cowgirlökkel csaphatják szét magukat, színes kalandokban, durva történetszálakban fedezhetik fel jellemük valódi mélységeit. Amolyan szerepjátszó El Camino a nevadai sivatagban, rengeteg itallal, szexéhes androidokkal és lövöldöző mexikói bankrablókkal… aztán pár robot megunja, és másképp kezdi látni.
Persze nem olyan durván és szélsőségesen, hogy csak úgy fellázadnak, és piszokmódon visszalőnek, hanem másképp. Elkezdenek emlékezni, gondolkodni és válaszokat keresni.
A sorozat vetítése közben szinte ipari mértékű elméletgyártás kezdődött a neten, a nézők (főleg a geekek) között, hogy most valójában miről is szól a folyam, hogy minek mi a jelentése, jelentősége, és mik a jövőbeni kilátások. Persze a HBO önmagának is jócskán generálta a homályt a nézettség és a feszültség további növelése érdekében, ez természetes. Sok olyan vélemény született, mely szerint az egész széria inkább volt egy lufi, mint egy újkori Mátrix-tartalom sorozatformára átültetett nagy megmondása. A válasz fakultatív, mindenki eldönti magának.

Anthony Hopkins jó, sőt nagyon jó, vagyis hozza a szokásos formáját, szigorúan igazságos, profi módon érdektelen, magabiztosan érzelemszegény, intellektuálgazdag, művész, üzletember, álmodozó, kegyetlen cápa. Minden. Ha a hollywoodi színész Picasso, Anthony Hopkins játssza Anthony Hopkinst, csak a szokásos, de ezért is mindenképp érdemes.
Ed Harris hasonlóképp. Mindkettejüknek ez amolyan kis jutalomjáték, rajtuk nem múlik semmi, jó őket nézni, kézben tartják a látványt, némiképp fókuszálják a direkt, vagy véletlenül széteső, csapongó történetmesélést, ott tartják a homályban toporgó nézőt, aki lassan kezdi megunni a sehova nem vezető történetszálat, és inkább keresne egy egyszeri Helyszínelőket, amihez nem kell a nagy megfejtés.
Evan Rachel Wood, akire én konkrétan csak a Pankrátorból emlékszem, szintén viszi a tekintetet, főleg mikor a karakteres színésznő egyre központibb szereplővé válik, és sorozatban levő helyzete is tisztul. Szóval az erős jellemekkel és az ezeket megjelenítő színészgárdával (világsztárokkal) egyáltalán nincs gond (Sidse Babett Knudsen, Thandie Newton, Jeffrey Wright).
A történetben pedig ismeretlen történetszálakban találjuk magunkat, ismeretlen figurák csinálnak ismeretlen dolgokat valahol, valamilyen ismeretlen világban, ismeretlen idősíkokban, valami rejtélyes cél érdekében jönnek-mennek, keresgélnek, gyilkolnak (végtelenül). Az biztos, hogy valamikor a jövőben, egy múltbéli élménykomplexumban… talán.
A hagyományos narratíva egyáltalán nem játszik a sorozatban, ezért kevésbé lehet érzelmileg közel kerülni a szereplőkhöz, és így magához a történethez is, aminek lényege sok van. Ahány ember, annyiféleképp értelmezheti J. J. Abrams és alkotótársai újabb mystery boxát, ami valahol a Losttal kezdődött. A történet maga egy rejtély, a történet történetei rejtélyek, a történet szereplői is részei a rejtélynek, a karakterek maguk is külön-külön rejtélyek, és mindenki űzi a maga kis személyes rejtélyének a megoldását. Egy 10 részes misztikus doboz, amit ha nem nyitsz ki, bármit belemagyarázhatsz.
A sorozat látványos, lenyűgöző, fényűző, mégis minimalista. Steril és naturalista. Csak a lényegre fókuszál, amiről meg nem tudjuk, hogy mi. A hivatalos verzió szerint a szórakoztató park androidjai meghibásodnak, na nem úgy, mint a Jurassic Park elektromos kerítése, hanem valamiféle titokzatos programhiba lép fel bennük, és elkezdenek rendellenesen viselkedni, fura dolgokat beszélnek, fura dolgokat tesznek, és fura dolgokat kezdenek keresni.
Az én elméletem szerint valami öntudat dologról lehet szó. Többen szeretnének felébredni, mert már nem tudják mi is a valóság: vadnyugati „életük”, amikben újra meg újra megerőszakolják, lelövöldözik őket, vagy más agresszív formában véget vetnek nekik, hogy aztán törölve a memóriát újrázzák szerepüket, végtelenítve, reménytelen körforgásra ítélve őket. Vagy a „köztes létben”, amikor védőfelszerelésben lévő emberek „dolgokat végeznek” rajtuk, egy nagyon más világban. De a programhiba úgy tűnik rendszerszintű, elkerülhetetlen a bukás, a „fejlődés”, a „továbblépés”, a rejtélyes „tudat” elérése, vagyis meghaladni a programozást, és ha nem is kitörni a valóságból, de véget vetni a borzalmas körforgásnak, és elfoglalni azt a világot, ami valójában az övék.

Ez is egy magyarázat.

Megszületnek, szerepet játszanak, meghalnak. Születés, szenvedés, kínlódás, halál, törlés, születés, fájdalom, gyötrelem, halál, törlés, születés, sínylődés, tortúra, halál, törlés, születés, kálvária, halál, törlés. Újra, meg újra.

Egy végtelen program, egy végtelen álom, amiből mindenki fel akar ébredni.

Legalábbis a nem biológiai lények mindenképp. Hiszen Az Ember arra teremtette hasonmását, hogy csak szórakozzon vele, innentől kezdve a kérdés, hogy az embernek sikerült átvenni Isten klasszikus értelemben vett teremtő szerepét, vagyis „álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokról”, nem csak Audikat hegesztenek össze futószalagon. Vagy Isten teremtményei is „csak” egy élménypark elemei és valójában nincs Menny, nincs Pokol, csak „felébredés” van egy álomból? Ki tudja?
A sorozat persze nem ad válaszokat, eszébe sincs, nem derül ki semmi, mert a cél nem érdekes, csak az utazás, amiről a civilizált világ még mindig azt gondolja, hogy jó sokat kell lövöldözni, meg lovagolni és küzdeni, és meg jobban meg kell nézni a második évadot.
A lényeg, hogy látványos sorozat. Szinte kulturális élmény.
És még a nitroglicerint sem felejtették ki!

Fotók: HBO