Home»Kult»„A COOLSÁG ESZMÉLETLENÜL FONTOS FOGALOM” – TÓTH ÁRPÁD KARNAGY ZENÉRŐL ÉS PEDAGÓGIÁRÓL

„A COOLSÁG ESZMÉLETLENÜL FONTOS FOGALOM” – TÓTH ÁRPÁD KARNAGY ZENÉRŐL ÉS PEDAGÓGIÁRÓL

28
Shares
Pinterest Google+

Tóth Árpád karnagy, egyetemi és középiskolai tanár, a Csíkszerda improvizációs kórus vezetője – és egyben zseniális pedagógus. Miért félnek az emberek az énekléstől? Hogyan néz ki egy ének-zene óra a Kisképzőben? Milyen egy jó pedagógus? Hogyan lehet összefogni egy több mint száz főből álló kórust? Miért ábrándulnak ki a tanárok az oktatásból? A BCM kérdez, Tóth Árpi válaszol.

Tóth Árpád 1982-ben született Budapesten. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium hárfa és zeneelmélet szakán tanult, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott ének-zenetanár, karvezetés, szolfézstanár és zeneelmélet-tanár szakokon, ahol 2011-ben doktorált. A Zeneakadémia Kodály Intézetében és a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanít, a pedagógusi pálya mellett pedig 2000 óta amatőr kórusokat vezényel, ezek közül jelenleg a budapesti Csíkszerda kórus a legismertebb. Megálmodója és főszervezője a Kórusok Éjszakájának. Hazai tevékenysége mellett a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának és a szintén felvidéki Csábi Szeder Fábián Dalegyletnek is karnagya. Rendszeresen tart továbbképzéseket Magyarországon, Németországban, Szlovákiában, valamint vendégtanárként Kínában és Dél-Koreában is. 2010-ben Artisjus-díjjal tüntették ki.

Miért ódzkodnak a legtöbben az énekléstől? Úgy érzem, ha azt mondják, „énekeljünk egyet”, a legtöbb emberben képződik egy kis gát. Miért alakul ez ki?
Ebben a kérdésben két dolog talál egymásra, ezek a félelmek kétirányúak. Az egyik egy külső hatás: az emberek úgy gondolják, hogyha valaki énekelni akar, azt tökéletesen kell csinálnia. Ezzel ellentétben a gyerek gügyöghet, sőt, a felnőttek is dadoghatnak, és ezzel megértőek vagyunk. Pedig annyira különbözőképpen beszélünk, különbözőképpen nézünk ki… de hogyha az illető énekel, akkor azt hibátlanul kell csinálnia, vagy egy nagyon magas színvonalon. Ha nem érik el azt a szintet, hogy úgy énekeljenek, mint Mariah Carey, akkor el sem kezdik. Mintha a sztenderd sokkal magasabban lenne az éneklésnél – szerintem ez nagy hiba. Hozzáteszem, hogy ennek nem tett jót ez az x-faktorosdi sem. Ott is van egy láthatatlan sztenderd, ami eldönti, hogy te jó énekes vagy, és van egy alsó szint, ami alatt azt mondják, hogy nem ütöd meg a mércét. Az utóbbi időben ez biztosan lejjebb vitte az átlagember éneklési kedvét. Ez a társadalom és a zenészek hibája is:

a zenészeket és az éneklést egy bizonyos álelitizmus veszi körül.

Sokszor maguk a zenészek is beszállnak ebbe a taposómalomba, és azt mondják, hogy „ha én szenvedtem a szolfézsórákon, akkor szenvedjen más is” – tehát van egy elitizmus, ami nem csak az éneklést, hanem az egész komolyzenét átlengi. A másik dolog az önismerettel függ össze: nagyon nehéz feladat a saját hangunkkal megnyilvánulnunk. Nagyon sok ember alapból nem szeret mások előtt szerepelni. És nagyon sokan nem szeretik visszahallgatni a saját hangjukat, mert az ember máshogy hallja belül a hangját, más frekvencián, mélyebben. Ha a csellóra ráteszed a füled, egy mély, rezgő hangot hallasz – teljesen más érzés lesz, mint kívülről hallgatni. Ez a megismerés lényege, és nem csak a zenével van így: ha valamit valahogy megismersz, akkor az úgy kezd el tetszeni, és nem másképp. A kórusommal, a Csíkszerdával elénekeltük a Szegedi misét. Ha ezután bármilyen más előadásban meghallgatjuk, és az nem olyan tempót diktál, mint ahogy akkor mi eljátszottuk, már nem is tetszik annyira. Olyan ez, mint a gyerekeknek a mosoly – arra az arcra mosolyognak, amit felismernek.

Hogyan épül fel egy „átlagos” énekórád a Kisképzőben, ahol tanítasz?
Az óra nagyobbik felét énekléssel töltjük. A Kisképző az a hely, ahol mindenki nagy individuumnak érzi magát, és együtt nem nagyon csinálnának semmit. Ez természetes, mivel állandóan, az összes szakmai órájukon arról van szó, hogy Te hogyan látod, hogyan alkoss Te egy mintát – tehát, hogy légy más, mint a szomszédod, szóval, hogy őszinte legyek, nem a legkönnyebb terep. Még akkor sem, ha mindenkinek van művészi vénája.

Gyakran ütközöl kihívásokba?
Abszolút. Különösen az első félévben, minden órára egy elképesztően nagy spirituális meggyőződéssel megyek be. Megpróbálok viszonylag laza atmoszférát teremteni, viccelődöm. A középiskolás korosztályhoz nem közelíthetek azzal, hogy akkor beéneklés! Olyan szerepben kell belépnem a terembe, amit aztán érdemes követniük.

A coolság eszméletlenül fontos fogalom.

Ha valamikor, akkor tinédzserkorban akar az ember mainstream lenni – valami olyan dolgot csinálni, amiért mindenki egy kicsit megirigyelheti. Elképesztően fontos a középiskolában a tanár személyisége, és az, hogy ő egy követendő példa legyen. Hogy ne reagáljon túl valamit – például egy énekórán nem lehet beénekeltetni, mert az nagyon eltávolítja őket. A kórusban persze ez másként működik. Szóval a Kisképző énekóráin először kicsit nyújtózkodunk, mozgunk, és utána valami olyan dallal kezdünk, amit már tudnak. Ez általában egy gospel, aztán valami középkori „reszelős” rock. A lényeg, hogy olyan dalokat énekeljünk, amiket ők maguk is el akarnak énekelni.

Ha azt szeretné elérni egy énektanár, hogy a tantárgya közelebb kerüljön a diákjaihoz, dönthet úgy, hogy könnyűzenét vagy műdalokat tanít?
Nagyon fontos, hogy ez a tanár személyiségével egybevágjon. Például Zsuffa Attila, egy felvidéki tanár elképesztően jól énekeltet a gyerekekkel megzenésített verseket, ami már kicsit könnyűzene. Azt gondolom, hogy minden időszakból vannak menő dalok, csak ki kell választani őket. Óriási hibája a mai zeneoktatásnak, hogy teljesen korszerűtlen a repertoár. A Hull a szilva a fáról című népdallal például nem érdemes próbálkozni, de ez a műdalok terén is érvényes: tegye fel a kezét, aki a Lantodon, ó, jó Apolló című dalt el akarja énekelni! Sajnos nem igazodik a tinédzserek látásmódjához a tananyag. Nem állítom, hogy mást kell tanítani, hanem azt gondolom, hogy olyan dalokat kell kiválasztani, amelyek nem ennyire elavultak. Én például saját dalokból dolgozom, ami azt jelenti, hogy én szedtem össze azokat, amik szerintem megfogják a gyerekeket.

Nincs megkötve a kezed, hogy bizonyos dalokat meg kell tanítani?
Valójában nincs. Saját tanmenetet írok, és ezt elfogadta az iskola. Az érettséginél is úgy van, hogy legyen egy barokk ária, de az, hogy melyik, azt én találhatom ki, és szerencsére így azért könnyebb. Én nem is rendelek énekkönyvet.

Milyen más eszközök vannak még arra, hogy a diákok közelebb kerüljenek az énekléshez?
Az, hogy sokat énekeljenek, nagyon fontos. Az a tapasztalatom, hogy hosszabb idő kell nekik egy-egy dal megtanulásához. Időt kell hagyni arra, hogy belekerüljenek és belemerüljenek egy új dalba, hogy tényleg élvezzék a megtanulását. Az is gyakori, hogy hulladékokból készítünk egyszerűbb afrikai ritmushangszereket. Aztán ezekkel végzünk improvizációs gyakorlatokat: van egy alapritmus, amit például négyszer megcsinálunk együtt, aztán ez lehalkul, és jön mellé egy új ritmus, majd visszatér az előző… ezek a ritmusjátékok is jól működnek mostanában. Van zenehallgatás is, amikor azt kell megfigyelniük, hogy milyen hangszer szól az adott zeneműben és azt hányszor hallják – ezt „irányított zenehallgatásnak” hívják. És mindig van egy kis „sztori”, ami a tananyag része, zenetörténet, de nem úgy, hogy csak elmondom, hanem például kvíz formájában vagy csapatmunkában tanulják meg.

Hogyan lehet úgy fegyelmezni, hogy a gyerek ne törjön össze lelkileg, vagy ne úgy menjen haza, hogy a tanár leüvöltötte a fejét?
A fegyelmezés témája mindig korosztály- és csoportfüggő. Tehát az első hat osztályt lehet egyféle pedagógiai módszerrel vinni, és hetediktől tizedikig egy másikkal. Hatodikig például eléggé tekintélyelvű a fegyelmezés. Itt nem kell eszméletlenül autentikus személyiségnek lenni ahhoz, hogy jól tudj fegyelmezni. Még nagyon erősek a diszciplínák, és egyszerűen következetesnek kell lenni. Általánosságban nyilván az a jó, ha nem tereled érzelmi síkra a konfliktust, tehát nem akadsz ki. Hetediktől fölfelé a következetességen kívül fontos, hogy az elvárásoknak a tanár is megfeleljen: tehát kezdje el időben az órát, és fejezze is be időben. A fegyelmezés önmagában elég nagy hiba, tehát olyan témát kell találni, hogy az az osztály nagy részének érdekes legyen. Ha elvárjuk, hogy nagy csöndben várjanak minket, akkor rossz helyen vagyunk, mert ez száz éve talán még működött, de ma már nem. Egyébként nem vagyok a konfliktusok ellen, tehát nem gondolom azt, hogy a gyerekre nem lehet rászólni, ha valami hülyeséget csinál, de „hisztizni” nem érdemes. A tinédzserek egy változó állapotban vannak, és ők nem felelősek olyan módon a tegnapért vagy a holnapért, mint ahogy a felnőttek. És hát mi is mennyi rosszaságot csináltunk!

Mitől lesz egy pedagógus jó pedagógus? Meg lehet ezt fogalmazni?
Szerintem a leges-legfontosabb, hogy figyelj meg egy tanárt, aki a nyugdíj előtt áll, és akit még érdekel az, amit csinál. Aki szeret tanítani és még sikeres is. Én az ilyen tanároktól tanultam meg, hogy mit jelent jó tanárnak lenni. Ők imádják a szakterületüket és nagyon autentikusak benne. Ha magyartanár, akkor színházba jár minden nap, ha töritanár, akkor állandóan múzeumban lóg, ha médiás, akkor filmeket néz, ha matekos, akkor imádja a számokat… tehát kell egy nagyon mélyről jövő lelkesedés a saját szakterületed iránt. Szerintem az a legfontosabb, hogy természetes legyen, hogy erről szól az életed. A másik dolog a külső és belső elvárások kezelése.

Szerintem az a sikeres tanár, aki át tud lépni a tananyag, az iskola, a diákok – vagy akár a saját elvárásain.

Például, ha kiderül, hogy ez az osztály most úgy érettségizik le matekból, hogy mindenki éppen csak megüti a kettest, akkor ebbe ne betegedjen bele, mert ilyen sajnos létezik. Vagy, ha az egyik lány bejön egy halálfejes kontaktlencsében, akkor ne zavarjuk ki emiatt. Az egyik tanárom mondta, hogy lóg egy felirata az ágya fölött: „Add Uram, hogy soha ne szokhassak meg semmit”. Semmit sem szabad természetesnek venni, mindig merni kell kérdezni, rácsodálkozni, átértelmezni. A harmadik, ami összefügg ezekkel, a személyiség. Aki azon gondolkodik, hogy mikor hagyhatja már el ezt a pályát, arra ez rá is van írva. Nagyon fontos, hogy egy tanár vegye komolyan magát. Hogy tudja, neki az a munkája, a hivatása, hogy tanít. Ezzel nagyon sokat szenvednek az egyetemen: hogy a diákok készen álljanak arra, amit csinálni fognak, hogy elhiggyék, ez nem egy lúzer szakma.

A Csíkszerda a legnagyobb magyarországi improvizációs kórus, mely 2009 óta létezik, művészeti vezetője Tóth Árpád. 2004-ben kezdődött minden, Halastó néven, majd 2009-ben váltak szét Soharózára – vezetője Halas Dóra – és Csíkszerdára. A Csíkszerdát manapság már mozgalomként, igazi flow-ként szokás emlegetni – az eredetileg szerdánként próbáló kórusnak immáron öt „alosztálya” van: Csíkhétfő, Csíkkamara (kedd), Csíkszerda, Csíkcsütörtök és a gyerekkar, vagyis a Csíkkids. Az együttes abban hisz, hogy a 21. század elején ideje lenne leszámolni a kórusénekléshez tapadó mintegy százéves megszokásokkal, és érdemes lenne újragondolni a közösen énekelve alkotás minden egyes mozzanatát. A kórus saját, csíkos fellépőruhája pedig elengedhetetlen kellék és védjegy!

Fotó: Kiss András

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin ÉN-KÉPZÉS című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

 

Előző cikk

KONTENTBŐL ÜZLET – HASÍT A SZÍVECSKÉS KÉPMEGOSZTÓ

Következő cikk

Oktatás a felsőfokon innen és az intézményrendszeren túl – Vállalati oktatás nem felsőfokon