Home»Kult»„Könnyebb volt lefutni a Spartathlont, mint megcsinálni ezt a filmet” – Simonyi Balázs az ULTRA című filmről

„Könnyebb volt lefutni a Spartathlont, mint megcsinálni ezt a filmet” – Simonyi Balázs az ULTRA című filmről

2
Shares
Pinterest Google+

Nem sportfilm, inkább közös szenvedéllyel megáldott emberek történetfüzére az HBO Europe legújabb, sorban a 15. saját gyártású dokumentumfilmje, az ULTRA. Négy évig készült, számos fontos fesztivált megjárt, sikereket ért el az HBO-n, és később 5 ezer feletti nézőszámot produkált a mozikban, ráadásul esélyes az Európai Filmdíjra. Az ULTRA sikeréről, a készítés nehézségeiről és szépségéről, vagyis a könnyekről és a verítékről, valamint a fogadtatásról a 2017-es Spartathlonról éppen hazaérkező Simonyi Balázs rendezővel beszélgettünk.

Hogyan és mikor született meg benned a gondolat, hogy elkészítsd ezt a filmet?
Ez egy többlépcsős folyamat volt. Tíz évvel ezelőtt kezdtem el futni, ami sorsfordító esemény volt az életemben. Rengeteg pozitívumot, egy egészen új világlátást, a hétköznapitól teljesen eltérő tapasztalásokat adott. A futóevolúciómban 2013-ban jutottam el oda, hogy először el tudjak indulni a Spartathlonon, ami felemelő és kínzó élmény is volt egyben, és éreztem, hogy ezt meg kell osztanom, hogy beszélnem kell róla. Keresni kezdtem a megfelelő formát, amelyen keresztül visszaadhatok valamit abból, amit ettől a sporttól kaptam, és amin keresztül kifejezhetem az engem feszítő dolgokat, melyek a futás révén felszínre kerültek bennem. Hiszen a futás csak látszólag kikapcsolódás, valójában ez nem csak egy sport, hanem egy mélyreható lelki gyakorlat, terápia és szórakozás is. Egyáltalán nem arra gondoltam, hogy a futás mennyire népszerű vagy trendi dolog, és akkor nosza, lovagoljuk meg! Írtam róla, beszéltem róla, motivációs előadásokat tartok róla a mai napig. De végül filmesként – adekvát módon – filmben kezdtem gondolkozni, csak sokáig tartott, amíg túlléptünk a puszta sportfilmes kereteken. És hát kellett hozzá az ULTRA későbbi főszereplője Szabó Béla is. A sors szeszélye volt, hogy az első Spartathlonomon egy hotelszobába kerültem vele, akivel végigélhettem a személyes tragédiáját, ott voltam mellette, amikor éjjel zokogott, hogy ismét kiesett a versenyből. Egy futónak a Spartathlon iszonyatosan fontos megmérettetés, és ő ötödjére találtatott kevésnek. Béla a legelejétől egyfajta motor volt, eleve az ő története megér egy filmet. Egy megszállott hobbista, egy kisember, aki nem adja fel, küzd: mindez nagyon szimbolikus.

Számos kisjátékfilmet, dokumentumfilmet rendeztél már. Ha összeveted az eddigi műveiddel, hova helyeznéd az ULTRA-t?
A legfontosabb az elmúlt 15 filmes évemben. Elsősorban közönségfilm, aztán kézjegyfilm is. Ahogyan az elsőfilmes rendezők megpróbálnak mindent belepakolni az első filmjükbe, úgy engem is erőteljesebb motivációk mozgattak a készítés során, csak én nem feszültem rá, mert pontosan tudtam, miről csinálok filmet, és hogy mennyire igaz és önazonos ez a vállalkozás. Egyben a futás szerelmes filmje is. Az ULTRA azt a nagyon egyszerű dolgot bogozgatja: miért futunk az életben, mi elől és mi után? És végül, bár nagyon személyes film, mégis sokan tudnak vele azonosulni. Hiszen aki megnézi, még ha nem is fut, számos lelki kapcsolódási pontot találhat benne, és megismerhet a saját életével párhuzamos sorstörténeteket. Egyszerű a képlet: ha ezt a filmet egy hiteles ember készíti el, aki ebben a szcénában otthon van, mint ahogyan én, akkor az a film őszinte lesz. Azt pedig a nézők is megérzik, ha egy alkotás nekik szól, kommunikál velük.

Mennyire volt tudatos döntés eredménye, hogy te szereplője, sőt, főszereplője, kalauza lettél a filmednek?
Teljesen véletlenül kerültem be. Eleinte úgy gondoltam, hogy végig a háttérben leszek, és mint egy klasszikus rendező, kézben tartom és összerendezem a történetszálakat. Aztán valahogy mindig rajtam teszteltünk mindent, mivel hosszú, két és fél évig tartó felkészülés előzte meg a 2015-ös forgatást. A verseny másfél napja hatalmas vállalás volt, mindent egy lapra tettünk föl, hiszen ha úgy alakult volna, hogy nem történik semmi érdekes, akkor nem is készülhetett volna belőle film. És erre a forgatásra trenírozni kellett a stábot, rengeteg ultratávú versenyre, amin futóként amúgy is részt vettem, a stáb is elkísért. Rajtam tesztelték a technikát: éjjellátó, vízálló meg gördeszkás kamerákat. Visszanézve ezeket a felvételeket, láttuk, hogy szórakoztató is vagyok, meg idegesítő, irritáló is, és kirajzolódott, hogy akár én is egy karakter lehetek, aki – ahogy fogalmaztad – egyfajta kalauzként bevezeti a nézőt ebbe a fura univerzumba,.

Mennyire volt fontos, hogy a szereplők célba érjenek a versenyen?
Megjósolhatatlan volt, hogy ki fog célba érni, és ezzel kapcsolatban engem is értek meglepetések, és nem gonoszkodva mondom, de örülök, hogy nem mindenkinek sikerült, hiszen ettől nem lett hollywoodi dramaturgiája a filmnek.

Említetted, hogy ki kellett hagynod szereplőket, karakterszálakat. Mennyire a vágóasztalon dőlt el az ULTRA története?
Dokumentumfilmet csinálni olyan, mint csukott szemmel rajzolni. Valami vezeti a kezed, de bizonytalanságban csinálod. Ez egy olyan film, ami úgy készült el, hogy a rendező nem volt jelen a legfontosabb forgatáson. Vagyis jelen volt, de nem volt befolyása rá. Persze, ha nem futottam volna, és rendezek, akkor sem tudtam volna egyszerre öt helyen lenni. Az előkészítés volt a legfontosabb: az előforgatások, kutatások, és a stábfelkészítés során alakult ki a lehetséges dramaturgia és dőltek el a megvalósítást érintő kérdések. Aztán eljött a főforgatás, az a bizonyos 36 óra, és ehhez jött még hozzá Béla privát futása. Utána majdnem másfél évig vágtunk. Számos final cut született (végső vágat, amikor a film szerkezetkész, vagyis tartalmilag már nem változik – a szerk.), amiről kiderült aztán, hogy mégsem final. Volt rengeteg változat, zenével és zene nélkül, ezt vagy azt a szereplőt kihagyva, narrációval vagy anélkül, de valahol meg kellett húzni a határt és el kellett engedni olyan részleteket, amihez addig ragaszkodtunk – ezek nagyon nehéz döntések voltak. 250 óránál is több nyersanyagunk volt, amit csak végignézni majdnem két hét. Ebből lett 84 perc, azaz a 99,5%-a kuka. Ennyi felvételből ezer féle filmet, történetet meg lehet aztán vágni, az ember pedig törekszik a legjobbat létrehozni. És persze semmi garancia nincs arra, hogy ez tetszeni fog valakinek, nem bukunk meg vele, tehát nagyon vékony a jég.

„Vagy ezt a k***a filmezést, vagy ezt a k***a futást fogom a végére megutálni. Vagy mindkettőt!”
(ULTRA)

Mit utáltál meg, a futást vagy a filmezést? Vagy mindkettőt?
Voltak pontok, amikor az ULTRA, de eleve a futás eluralta az életemet, és majdnem felzabálta azt. Hiszen foglalkoznom kellett vele úgy is mint sport, versenyekre edzettem, blogoltam róla, edzőképzést csináltam a TF-en, közben elkezdtem írni egy könyvet, amit még ma is írok. És úgy is foglalkoznom kellett vele mint filmes, de nemcsak mint rendező, hanem mint producer, szereplő és író is egy többnyelvű, nemzetközi koprodukcióban, ami az első nagyfilmem is egyben. Ez nagy vállalás. Napi szinten ez határozta meg az életemet, négy éven keresztül, ami nagyon sok volt. Rengeteg konfliktussal, áldozattal járt a magam és mások részéről is. És bár a futásnak van egy megtartó ereje, de a végén mégis arra gondoltam, hogy engem a futás rántott ki a depresszióból, de mi lesz akkor, ha már a futás miatt leszek depressziós?

Néztél futófilmeket, volt, ami inspirált a készítésben?
Egyszer a Filmvilágba írtam egy hosszú cikket a futófilmekről, de igazából nem akartam, hogy bármi befolyásoljon, az ULTRA miatt nem néztem tudatosan filmeket. Amúgy is mint a hobbija iránt érdeklődő futó tíz év alatt feltérképeztem ezt a szegmenst, és hát elég szegényes a felhozatal, illetve a színvonal. Nagyon kevés olyan filmet tudok mondani, ami sportfilm is, de túl is mutat azon és nem valami tipikus sportdramaturgiát követ. Talán a Tűzszekerek vagy a Balczó Andrásról szóló Küldetés ilyen. Az egy csodálatos alkotás arról, hogy az embernek milyen mozgatórugói lehetnek a sport által. De rettenetesen poros dolognak is tűnhet, hiszen egy fekete-fehér filmen beszél végig valaki. Ezt a modort és szemléletet a „hanyatló Nyugaton” már régen meghaladták, míg itthon még csak most kezdik felfedezni. Eleve a dokumentumfilmhez mint műfajhoz nagyon rossz asszociációk tapadnak: a néző fejében valamilyen unalmasan csordogáló, hátrányos helyzetről szóló alkotás jelenik meg, mindez kézikamerával felvéve, a húsbavágó realitást pedig időnként egy beszélő fej töri meg. Az emberek nem igazán szeretik, talán mert nincsenek felkészülve a valóságra. Nemzetközi viszonylatban egy kreatív dokumentumfilm úgy és olyan eszközökkel készül már el, ahogy egy játékfilm, és nem feltétlenül anyagi értelemben, hanem dramaturgiai vonatkozásban, vízióban és forgatástechnikailag. Pont ezért az, hogy valami dokumentumfilm vagy játékfilm, már csak egy adminisztratív címke, hiszen az alkotás számít. Ha leülsz egy film elé, az vagy elvarázsol, vagy nem.

Mennyi pénzből készült el a film?
Egyszer találtam egy folyamatosan pörgő számlálót a neten, ami Cristiano Ronaldo fizetését mutatta. Ez alapján az ULTRA a portugál focista négy napi fizetéséből készült (nevet). A finanszírozás alakulhatott volna jobban is, ha azt nézem, hogy a film sikeres lett, eljutott az Európai Filmakadémia shortlistjére (a kontinens Oscar-díjának tizenötös listája, előválogatás az esélyesekkel – a szerk.), és várjuk, hogy esetleg jelölik is Európai Filmdíjra, valamint rengeteg fesztiválon vetítik. Az ilyen típusú „duplafenekű” filmek, amik egy fontos, népszerű téma kapcsán beszélnek a témán jóval túlmutató dolgokról, sikeresek, vonzzák a nézőket, szívesen vetítik a tévék, és szívesen fektetnek beléjük különböző filmalapok, akár fejlesztési, akár az utómunka fázisában. Nálunk mindez másként alakult, mert mi hiába tudtuk, hogy az ULTRA nem csak egy sportfilm lesz, a döntéshozók mégis nagyon sokáig úgy tekintettek rá, hogy mivel futnak benne, sportfilm, s így nem akartak beszállni. És mikor belátták, hogy tévedtek, már késő volt, a film elkészült. Ez a felületes ítélet az elejétől beskatulyázta a filmet, ahonnan nagyon nehezen lehetett kitörni, és elmagyarázni, hogy ez több mint futás, a futás csak egy apropó. Ahogy a Star Wars sem a csillagászoknak készül, vagy A cápa sem a horgászoknak szól. Ráadásul ez egy nagyon ritka konstelláció, egy egészen egyedi szemszög, hogy a rendező egyben szereplő is, aki kinn is van és benn is van egyszerre, aki ugyanúgy küzd és végig is csinálja, amit a több szereplő. Fontos, hogy a Magyarországon elköltött forgatási pénzek után járó 25%-os adóvisszatérítésen kívül ebben a filmben nincs állami pénz. Az HBO volt az egyetlen, aki kezdettől fogva mellettünk volt, bár az elején azért őket is győzködni kellett arról, hogy ez többről szól, mint egy verseny közvetítése. Ez akkor sikerült, amikor egy megbeszélésre bevittem a koszorút, amit a Spartathlonon kaptam. Hiszen ott a célba érést csak egy koszorúval és egy pohár vízzel jutalmazzák. Ezt bevittem és mondtam, hogy én ezért csinálom, engem ez motivál. Egy kezdő összeget kaptunk fejlesztésre, amiből készülhetett egy próbaforgatás a 2014-es versenyen, és ahol már forgathattunk a lehetséges szereplőkkel is. Végül zöld lámpát kapott a produkció, és nagy sokára elkészülhetett a film.

Csak idézni tudom Hanka Kastelicovának, az HBO Europe dokumentumfilmekkel foglalkozó vezetőjének szavait, aki többször elmondta, hogy nálunk keményebben dolgozó és megszállottabb stábbal pályafutása során még nem találkozott, ami egy hatalmas dicséret.

Nagyon összedolgoztunk az HBO csapatával, mert mindannyian hittünk ebben a filmben. Nem voltunk úgy eleresztve, de nem bánkódom, mert több pénzből sem lehetett volna jobb a film.

ULTRA
A film öt ember múltját, érzéseit, gondolatait járja körül. Egyszerre nyomasztó teher és álom is számukra, hogy végigfussanak egy ultratávot, hogy feszegessék a határaikat, gyógyítsák a lelküket és megszabaduljanak a démonaiktól. A 246 kilométeres futás során az ULTRA bemutatja a főszereplők zsigeri gondolatait, rezdüléseit, valamint önmaguk megismerésének, fejlesztésének megrázó folyamatát. Útjuk során eljutnak a teljesítőképességük határáig, és még azon is túl – szellemi és fizikai értelemben egyaránt. Valaki a hétköznapok taposómalmából próbál kiszakadni, valaki az öregedés ellen küzd, és vannak, akik a természetfelettit keresik, egy dolog mégis közös bennük: minden futó megízlelheti a halhatatlanságot, és megtapasztalhatja saját halandóságát.
Rendező: Simonyi Balázs
Forgalmazza a Mozinet, valamint megtekinthető az HBO GO műsorán.
2017, HBO EUROPE

Simonyi Balázs (1980) filmrendező, fotográfus, színész, újságíró, atléta. Az ELTE magyar és filmelmélet/filmtörténet szakán diplomázott, majd a Filozófiatudományi Doktori Iskolán szerzett PhD fokozatot. A Momentán Társulat improvizációs színház alapítója és 2012-ig a társulat tagja, valamint ismert szinkronhang is. Ötszörös spartathlonista, négyszeres UltraBalaton és Ironman teljesítő. Húsz éve szaxofonozik, 2013 óta visz lakáséttermet, két fia és hat biciklije van. Többször elnyerte a Magyar Sajtófotó több kategóriadíját. Az ULTRÁ-n kívül számos dokumentum- és kisjátékfilmet jegyez.
Filmfotók: Csudai Sándor

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin GYÓGYÍTÓK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

„Ha máshova születek, akkor is író lettem volna” – Dragomán György íróval beszélgettünk

Következő cikk

„A SZERETET ANARCHIÁJA MŰKÖDTET MINDENT” – INTERJÚ BECK ZOLIVAL, A 30Y DALSZERZŐ-ÉNEKESÉVEL