Nem szereti a semmittevést, ezért örül, hogy a zenélés mellett dolgozik, tanfolyamra jár és tanít. Nem is szereti csupán zenészként meghatározni magát. Ennek ellenére több zenekart megjárt, mire a Szabó Benedek és a Galaxisok nevű együttesével országos sikerre tett szert. A harmincéves zenész-dalszerző szerint alaphozzáállás, hogy elhiggyük magunkról, ha tehetségesek vagyunk valamiben, ugyanakkor olyan típusnak vallja magát, akit a saját elégedetlensége visz előre. Szabó Benedekkel a zenetanulás, a dalszövegírás és a magyar alternatív műfaj mellett a nyugati identitásról és a sikerhez vezető útról is beszélgettünk.

Még év elején említetted, hogy szeretnél jobban megtanulni zongorázni, és a későbbiekben egy zongoraalapú lemezt is készíteni a Galaxisokkal. Hol tartasz?
A zongorával is ugyanaz a helyzet, mint sok más hangszerrel, hogy van egy bizonyos szint, amit, ha az embernek van hozzá készsége, viszonylag hamar el lehet érni. Ez velem is megtörtént, és mivel eleve zenész vagyok, nem a nulláról indultam. De már a nehezebb hangzatoknál tartunk, szóval rengeteget kell gyakorolnom. A Galaxisok új számai tényleg zongorán íródnak. Elégedett vagyok azzal, ahol most tartok, és ez végre nem egy kósza ötlet volt az életemben, amit gyorsan feladtam, mert azért van néhány ilyen.

Könnyen feladsz dolgokat?
Nagyon sok mindenbe belekezdek, és ebből nagyon kevés dolgot viszek végig.

 

 

 

 

 

Így volt ez a korábbi zenekaraiddal is…
Igen, viszonylag hamar vége lett sok zenekaromnak, bár azért a Gyökkettő (Szabó Benedek bajai zenekara – a szerk.) annak idején öt évig létezett, a Zombie Girlfriend (Szabó Benedek első budapesti zenekara – a szerk.) pedig háromig. De amikor régen zongorát tanultam, nagyon hamar befejeztem, aztán évekkel később újból visszataláltam hozzá, ahogy a Zombie Girlfriendhez is. Szóval azok a dolgok, amiket könnyen elengedek, egy idő után elkezdenek hiányozni – ez lehet, hogy egy tendencia nálam.

Mesélnél egy kicsit arról, hogy hogyan kezdtél el a zenéléssel foglalkozni? Hogyan jött az ötlet, hogy zenekart alapíts?
Apukám nagyon erős karakter volt a bajai kulturális életben. Évekig szerkesztett egy hetilapot, sokszínű ismeretségi köre volt, ezért a nálunk tartott nagy vendégségek végigkísérték a gyerekkoromat, és ez meghatározó élmény volt, hiszen sok zenész is megfordult nálunk. A szüleim pedig eleve nagyon jó zenéket hallgattak, így korán jött nálam az érdeklődés. Egyébként hamarabb akartam újságíró lenni, mint zenész. Az, hogy én konkrétan zenéljek, körülbelül tizenhárom éves koromban merült fel bennem, de egy egészen más dolog miatt: elkezdtem Offspringet hallgatni, és nagyon tetszett, ahogy zúznak meg kiabálnak, ezért elkezdtem gitározni.

Jártál zeneiskolába?
Nem. A keresztapám nagyszerű zenész volt, ő tanított meg gitározni. Nem biztos, hogy a tanítványai közül rám a legbüszkébb, mert én viszonylag hamar megtanultam játszani, aztán pedig elkezdtem saját számokat írni, és abbahagytam a gyakorlást. A gitárt azóta is inkább csak dalszerzésre használom, a zongora, mint hangszer, jobban vonz. Sok ismerősöm tanult zeneiskolában, de az én életemből kimaradt a szolfézs és a kórus.

Korábban elmondtad, hogy nem tartod magad túlságosan tehetséges zenésznek.
Nem, és pontosan ez kezdett el zavarni. Emiatt láttam neki zeneelmélettel és zongorázással is foglalkozni az utóbbi években. Két dologra jöttem rá: egyrészt, hogy valóban nem voltam túl jó, és nagyon sokat tanultam, másrészt arra, hogy nem is vagyok olyan rossz. Mindig hajlamos voltam fél kézzel legyinteni, és azt mondani, hogy pocsék zenész vagyok, de igazából nem így van, stúdióban például én játszom az egyik legpontosabban, annak ellenére, hogy nem vagyok technikás zenész. Az ember ilyenkor szerencsére nemcsak a saját hibáit látja, hanem azt is, hogy miben jó.

Arra jöttem rá, hogy harmincévesen is lehet fejlődni, sőt, valamit jobban meg tudsz tanulni felnőttként, mint kamaszként.

Hogyan kezdesz el dalt írni? Miután felkelsz és elmész boltba, hogyan pattan ki a fejedből, hogy leírd, hogy „felkelek, elmegyek boltba”?
Nem tudom. Jó lenne, ha tudnám, sokkal könnyebb lenne számokat írni. Mindenesetre nem tudok úgy dolgozni, hogy megírok egy szöveget, és aztán írok rá zenét. Nekem muszáj, hogy a zene irányítsa azt, hogy hogyan alakul a szöveg ritmusa, vagy hol legyenek a sorvégek. Nem alkotok íróként, és azt hiszem, ez a legtöbb zenésszel így van. Persze vannak kivételek, és őket nagyon csodálom, hogy nem kell a hangszerhez ülniük, miközben szöveget írnak.

Ha már a csodálatnál tartunk: kik voltak azok a zenészek vagy zenekarok, akik inspiráltak, hatással voltak a zenei vagy szövegbeli fogalmazásmódodra, és akikre példaképként tekintesz?
A példakép szerintem valami egészen mást jelent. Azt, hogy valakihez hasonlóan szeretnél viselkedni vagy élni, szerintem pedig erős túlzás lenne ezt a kifejezést használni a zenei hatásoknál. A példaképem olyan, aki mindenkihez jó, nem hirtelen haragú, nem elhamarkodott, nem következetlen, mert én ilyen vagyok, és olyanná szeretnék válni, aki nem ilyen. Ha a szövegeket vesszük, nálam sokkal inkább irodalmi hatások vannak, és sokkal inkább külföldi szerzők, mint magyarok. Például ott van az amerikai Ellen Gilchrist, aki egy déli novellista, és akinek az The Age of Miracles című kötete nagy hatással volt rám. Bár a magyarok közül is nagyon szeretem, ahogyan például Örkény István használja a nyelvet. Valószínűleg az emberbe önkéntelenül beépül az, amit olvasott. Dalszövegírók közül inkább Bereményi Géza áll hozzám közel, és ha a saját szövegeimmel mérem össze, leginkább hozzá hasonlítanám, de a nyolcvanas évek magyar undergroundjában is voltak nagyon erős sorok, jó szövegek, melyek öntudatlanul is hatással voltak az emberre.

Ha Bereményivel vonjuk párhuzamba a szövegeidet, tényleg úgy látszik, hogy inkább a történetszerűség kerül előtérbe, és kevésbé a metaforikus képalkotás vagy az absztrakció. A magyar alternatívban pedig inkább ez a jellemző…
Nagyon sokszor értelmetlenül, rutinból csinálják ezt. Magyarországon ez úgy történt, hogy a Kispál és a Borz egy erős és lendületes kezdet után érett periódusba lépett, és valamiért az epigonok nem a zenekar első korszakát kezdték el másolni, hanem már a későbbit, az öregebbet. Nagyon sok fiatal kezd el olyan zenét írni, mint a harmincöt vagy negyvenéves hősei. Ez nekem mindig furcsa volt: miért nem azt a korszakot utánozzák le, amikor ezek az inspiráló zenészek is fiatalok voltak? Borzalmasan gyűlölöm az önmagukért való áthajlásokat, a túlírt, rettenetes szövegeket, amik olyanok, minthogyha egy gimiben a helyi újságnak írták volna. Persze lehet, hogy valaki az én szövegeimre is ezt mondja, de azért úgy érzem, hogy én egy másik gimis újság stílusában írok. (nevet) Érdekes, hogy ezt kérdezted, mert a készülő új lemez sokkal több absztrakciót tartalmaz, mégsem a magyar altervonalon mozog.

Engem valamiért most az álmok kezdtek el foglalkoztatni

– az új lemezen minden számban az álmokról lesz szó, ezért másféle világ lesz szövegileg is, mint az eddigiek.

Egy interjúban azt mondtad, harmincévesen például már nem fogsz a részeg hazamenésekről dalt írni – és ehhez mérten az idén megjelent harmadik lemezetek (Focipályákon sétálsz át éjszaka) is sokkal univerzálisabb témákat érint. Mondhatni, hogy kinőttél az első két lemez dalaiból?
Ilyenkor az ember már másfelé fordul, és más dolgokat próbál ki, nem is csak a kor miatt, hanem mert vannak szakaszok az ember életében, és akkor engem ilyen dolgok érdekeltek. Kíváncsi vagyok az új lemez fogadtatására, de végül a Focipályákon sétálsz át éjszaka is csont nélkül átment. A közönséget összességében nem zavarja a változás, talán azért is, mert az alapvető karakterét általában megőrzi egy zenekar.

Korábban nyilatkoztad, hogy akadnak nehézségeid a „frontemberséggel”. Ezzel hogyan állsz most?
Nem is azt mondom, hogy nehezen megy, hanem hogy nagyon fárasztó, és néha elegem van belőle. Azért is szintetizátorozok a Cappuccino nevű zenekarban, mert most arra vágyom, hogy hátul, a színpad sarkában legyek, és ne a fényben, a színpad közepén, ahol folyton produkálnom kell magam.

Nem mindig könnyű tartani a kapcsolatot olyan emberekkel, akik tizenöt évvel fiatalabbak nálad.

Vannak olyan esték, amikor jobban megy a számok közti szövegelés, néha pedig azt érzem, hogy minek kell ezt csinálni. Időnként az ember kötelezve érzi magát, hogy beszéljen a közönséghez, nekünk is folyton ezt mondták, amikor elkezdtünk zenélni, hogy mindenképpen kommunikáljunk velük. Van olyan, hogy az ember ezt a zenéjén keresztül teszi meg, és attól még nem vág hozzá unott arcot. Néha azt érzem, hogy még mindig többet beszélek, mint amennyit kéne.

Elengednéd a frontemberséget, illetve azt a részét, hogy te énekeld a számaidat?
Nem, azt a részét nem engedném el. Nem szeretném, hogy más énekelje a számaimat. Nem azért, mert nagyon jó énekesnek gondolom magam, de az nagyon furcsa lenne.

Fontos az, hogy ti Szabó Benedek és a Galaxisok vagytok?
Nem, ez egyáltalán nem fontos, és ezt már ezerszer megbántam, néha álmatlanul hánykolódom az ágyamban emiatt. Ha visszamehetnék az időben, biztos, hogy nem tenném bele a saját nevemet, hanem az lenne a zenekar neve, hogy Galaxisok, ahogy mi mindig is hivatkozunk rá. Tehát sosem mondjuk ki, hogy Szabó Benedek és a Galaxisok. Viszont ha teljes nevet változtatunk, akkor minden borul, például Facebook-oldal nevét sem lehet megváltoztatni, ha már sok ezer kedvelője van. Azért történt így, mert az első lemez szólólemez volt, és Szabó Benedek néven jelent meg, kellett egy zenekar hozzá, amit nem a saját nevem alatt használok, így jött hozzá a Galaxisok.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin UTÓDOK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!