Home»First Class»„Ebben a szakmában van egy kis prostitúció” – interjú Joós Istvánnal, a Magneoton kiadó vezérigazgatójával

„Ebben a szakmában van egy kis prostitúció” – interjú Joós Istvánnal, a Magneoton kiadó vezérigazgatójával

1
Shares
Pinterest Google+

„Mi nem hanghordozókat, hanem hangulathordozókat árulunk”, „előfordul, hogy az összekötő szövegek fontosabbak, mint maguk a dalok”, „vastag könyvet lehetne írni azokról a szaftos titkokról, amiket tudok”, „ha bejön ide egy előadó, és nem látom rajta azt, hogy kicsit őrült, kicsit dinka, akkor nem tudok vele mit kezdeni, mert könyvelőnk az van”. Ilyen és ehhez hasonló aranyköpések hangzottak el a Joós Istvánnal készült interjúnk során, akinek a keze alatt olyan könnyűzenei sztárok, zenekarok fordultak meg, mint például Majka, a Rapülők, az Edda, Zséda, Zámbó Jimmy, a Magna Cum Laude és a Wellhello. Szóba került a cenzúra, az alkohol- és drogproblémák, valamint a sztárgázsik is.

 Hogyan hallgat zenét?
Furcsa ez annak, aki ebben dolgozik. Nehéz függetleníteni, nekem a zenehallgatás munka is. Amikor meghallok egy számot, azon kezdek el gondolkodni, hogy milyen annak a szerkezete, a dobok, a hangszerelés, hogy mennyire trendszerű. Olyan ez, mint amikor egy operatőr elkezd nézni egy filmet. Az a jó zene, amelynek a hallgatása közben ezek nem jutnak eszembe. Naprakésznek kell lennem, hónapról hónapra követnem kell a nemzetközi trendeket, ugyanis ha bejön valaki ide egy demóval, akkor ezeket figyelembe kell vennem, hiszen lehet, hogy nekem nagyon tetszik, viszont nem biztos, hogy az eladható a piacon. Szerencsére olyan fiatal és profi kollégákkal dolgozom együtt, akik a generációs szakadékokat áthidalva komoly segítségemre vannak a mai zenék filterezésében.

Melyik előadót tudja úgy hallgatni, hogy közben nem figyel az említettekre?
Mostanában Ed Sheerant, aki egyszerű zenei eszközökkel tud érzelmeket kiváltani, diktálni és átadni. Ez a nagy trükk benne. Van, amikor egy könnyed, őszintének tűnő dallal a legegyszerűbb tömegeket megmozgatni – hogy milyen munka van mögötte, arra persze nem tudok válaszolni. Az akusztikus és az elektronikus zenét gyönyörűen ötvözi, mégis tulajdonképpen populáris dolgot ad át. Bevallom viszont, hogy a legnagyobb kedvencem a Simply Red. A formáció szólóénekese, Mick Hucknall olyan csodálatos ötvözet, amit tanítani kellene.

Magyarországnak van Ed Sheeranje vagy Mick Hucknallja?
Nagyon sok tehetséges előadó van. Az a nyilvánvaló probléma, hogy az egyediség csak ritkán bújik elő. Aki nagyon gyorsan felszaladt, és tartósnak érzem a sikerét, az Rúzsa Magdi. Mondhatnám azt is, hogy ő a korunk Koncz Zsuzsája. Nagyon szépen énekel, olyan megfogalmazással, hogy abba minden réteg belefér. Elég populáris ahhoz, hogy sokan hallgassák, de elég igényes is, hogy ne szólják meg. A zenei trendek veszélyesek, 2–3 évente változnak, egy kiadónak a tartósság a fontos, hiszen a közönség különösebb magyarázat nélkül, nagyon gyorsan elfordul attól, amit addig szeretett. A zenei divat olyan, mint a gyümölcs: korábban nem ehetjük meg, de már később sem lesz jó. Magdit viszont szépen, hosszan el tudják kísérni, nagy hülyeséget kellene csinálnia ahhoz, hogy elforduljanak tőle.

Előfordul, hogy valaki „nagy hülyeséget” csinál?
Természetesen. Ez egy nagyon érzékeny, törékeny dolog. Elég hozzá egy rossz megnyilvánulás.

Mi nem hanghordozókat, hanem hangulathordozókat árulunk, amelyeket összecsomagolunk az előadókkal.

Előfordul, hogy egy koncerten az összekötő szöveg fontosabb, mint maguk a dalok. Ott tud közelebb kerülni a közönség az előadóhoz, hiszen az nincs rajta az albumon.

Mi az ön feladata, ha történik egy rossz megnyilvánulás?
Nagyon sokat beszélgetek velük ilyenekről. Ugyanis az előadóknak két nagy problémájuk van: ha sikertelenek, illetve ha sikeresek. A sikertelenséget nem tudják kezelni, a sikerességet meg még annyira sem. Ilyenkor nem férnek a bőrükbe. Az emberek beskatulyázzák őket, és felteszik egy polcra. Ha jó polcra teszik fel, akkor vigyázni kell, hogy ne akarják átrakni valahova, mert nagyon nehéz onnan visszajönni. Valamint jó első benyomást kelteni nagyon nehéz. Annyira felgyorsult a világ, hogy a többség csak ezt a külső filtert veszi észre, amiből leszűr valamit, és továbbmegy. Előfordul, hogy egy művész azt kérdezi tőlem, hogy miért nem szerepel egy nagy cikkel egy újságban. Erre én azt felelem, hogy azért, mert egyelőre azt a nagy cikket senki sem olvasná el, de még a kicsit sem. Az, hogy egy nagy felületen megjelenik egy előadó, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az embereket érdekli, inkább csak azt, hogy elintéztünk neki egy megjelenést. A média pontosan tudja, hogy kivel kell, érdemes cikket csinálnia.

Sokan tükör nélkül élnek a művészvilágban.

Ezek tükrében hogyan értékeli, hogy a zenei élet átköltözött a YouTube-ra?
A világ változik, együtt kell vele haladni. Nem kell bántani az új technológiát. Tartalom mindig kelleni fog. Sokan azt mondják, hogy „nekem nem kell menedzser, felteszem a számomat a Spotifyra, felteszem a YouTube-ra, és szevasztok”. Sok millió felvétel van, amire fel kell hívni a figyelmet. Ez olyasmi, mintha egy vastag angolszótárt végig akarnék olvasni azért, hogy a számomra érdekes szót megtaláljam. Ha nem tudod izgalmassá tenni a produkciót, akkor csak egy darab marad néhány klikkel. Vannak, akik azt mondják, „ha külföldre mennék, akkor nagy sztár lennék”. Pedig ott még annyira sem lenne az, mint itthon.

A végtelen elérhetőség hogyan formálja a minőséget?
Nemcsak a zenében, mindenben óriási a választék. Ha valaki bemegy egy szupermarketbe, és megnézi a halkonzerveket, akkor azt látja, hogy amíg húsz éve három közül választhatott, addig mostanra már nem ízekről és országokról, hanem számos különböző kategóriáról beszélgethetünk. Ezért tudniuk kell, hogy mit akarnak megvenni. Nem úgy vásárolnak az emberek, hogy besétálnak egy lemezboltba, és megveszik, csak úgy hasra ütésre, ami nekik szimpatikus. Előtte tájékozódnak. Mivel az online piac rendkívül felerősödött, azt mondják, hogy „nem biztos, hogy találok ilyet az üzletben, el kell oda mennem, parkolnom kell, üzemanyagköltségem lesz, lökdösődni fogok a sorok között, olcsóbban megúszom, ha itthon maradok”. A mennyiséggel nincsen probléma, a Warner esetében  több százezer tracket forgalmazunk, azt sem hallgatja végig senki, de a nagyon jó dolgok megtalálják a közönségüket.

Zenehorgolás
A popzene kedvelői biztosan észrevették, hogy a közelmúltban feltűnt egy olyan trend, amely úgy néz ki, hogy a számokban egy-egy kulcsszóra – általában különböző luxusmárkák, esetleg filmbéli karakterek, celebek neveire, mint a Gucci, Tony Montana vagy Kylie Jenner – építenek az előadók, a többi szövegrész pedig csak töltelékül szolgál. Joós István elmagyarázta, hogy ezt a technikát hookolásnak hívják, amikor egy-egy meghatározó szó vagy mondat – „A 90-es években minden más volt”, „Michael Kors”, „Apu, vedd meg nekem a várost” – életérzést közvetít, így a hallgatók instant megértik, rá tudnak csatlakozni. 

Van olyan „halkonzerv”, akivel szeretett volna együtt dolgozni, de nem sikerült?
1990-ben alakult a cég, és voltak, akik folytatták a hungarotonos életüket nálunk – például az Edda –, de aztán nekünk is építkeznünk kellett. Azt kell, hogy mondjam, inkább tőlünk akartak elcsábítani produkciókat.

Volt, hogy sikerült?
A Rapülőket például. Annak idején mindenki elzavarta őket, azt mondták, hogy „a Geszti egy műsorvezető, és a magyar rap valójában nem is rap”. Én nagyon hittem benne, és ők is lelkesek voltak. Hiába állapodtunk meg, volt az a táska pénz, amiért el tudták tőlünk csábítani őket. Ebben a szakmában van egy kis prostitúció. Érdekes az élet, hogy a legutolsó kiadványukat mi adtuk ki.

Megsértődött akkor Gesztire?
Nem szabad megsértődni, ez nem az a szakma. Ha egy előadóval ki lehet húzni a kiadó pilléreit, akkor be kell zárni. Ehelyett meg kell mutatni, hogy holnap is tudunk produkciót csinálni. Ez egy pici falu, itt találkozni fogunk valamilyen módon, nem tudjuk elkerülni egymást. Az ne terjedjen el, hogy én nem voltam korrekt valakivel.

Soha egyetlen művészről semmilyen platformon nem mondtam rosszat, pedig egy vastag könyvet lehetne írni azokról a szaftos titkokról, amiket tudok. Ez a pálya nem a hála fedélzete.

Egy előadó mindig retteg valamitől. Hányan jönnek el a koncertre, egyáltalán eljönnek-e rá, mer-e vállalni előadást, mert ha kevés a néző, az elterjed a szakmán belül… Mindig átülök az ő székükbe, megpróbálok az ő fejükkel gondolkodni, mert különben nem tudnék tisztességes szerződést kötni.

Nagyon sok műfaj képviselőjével dolgozott együtt, az MC Hawer és a Teknőtől kezdve az említett Rapülőkön át a Wellhellóig. Mi az, aminek minden előadóban meg kell lennie ahhoz, hogy sikeres legyen?
Ha bejön egy előadó, és nem látom rajta azt, hogy kicsit őrült, kicsit dinka, akkor nem tudok vele mit kezdeni, mert könyvelőnk az van. Járjon 20 centivel a föld felett, legyen valami az agyában, ami eltér az átlagtól. Ez egy exhibicionista világ, fel kell menni a színpadra minden gátlást levetkőzve. Lila tehenek kellenek, nem lehet sima dolgokkal érvényesülni. Amikor azt mondják, „nem rossz ez a nóta”, az azt jelenti, hogy siralmas a dal. Egy szobortól elvárhatjuk azt, hogy minimum ne mozogjon. Ugyanígy egy énekestől, hogy ne legyen hamis, de azért ennél lépjünk tovább, és nézzük meg, hogy mi benne az extra. Tudniuk kell a közönség nyelvét és a saját üzenetüket. A legfontosabb, hogy mi az a réteg, ami átmegy a közönséghez, és szépen összeköti őket. Az mindegy, hogy az illető a Kis Grófo, ha meg tudja szólítani az embereket, vagy akár csak nevetnek rajta. Csak valami történjen, a semmilyenség borzalmas. A legtöbb zenészből soha nem lesz sztár. Őket egyetlen dolog vigasztalhatja: a legtöbb sztárból soha nem lesz zenész.

Kicsit úgy tűnik, mintha úgy kellene gondolkozniuk, mint egy üzletembernek. Fogyasztók megszólítása, termékfejlesztés…
Van, akiben benne van a tehetség, de nem tudja, hogy mit kell csinálnia. Akkor elkezdünk együtt dolgozni, kiderül, hogy hogyan kell becsomagolni, mik a legfontosabb elemek, melyek azok a dalok, amelyekkel el kell indulnia… Majka nem a Belehalokkal akart indulni. Nem vette észre, hogy az a number one.

Korábban azt nyilatkozta, hogy rángatott ki alkoholizmusból és drogproblémákból sztárokat. Ez napjaink előadóira is igaz?
Nagyon kevesen tudják ezt a szakmát úgy végezni, hogy ne nyúljanak segédeszközökhöz. A frusztrációkat, kompenzációkat, gátlásokat, megfelelési vágyat valahogy le kell győzniük. Ez egy nagyon nehéz szakma. A mainstream világban az alkohol a jellemző, az underground és a rockzene vonzza a keményebb cuccokat. Ez bele van kódolva bizonyos stílusokba.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin POPSZAKMA című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

„Hosszú azoknak a sora, akik viszik Magyarország hírnevét” – interjú Bajnai Zsolttal, a Nemzeti Kulturális Alap Hangfoglaló Programjának kollégiumvezetőjével

Következő cikk

Újraosztott szerepek a zeneiparban – GigThat