Tele van a művészet – a színház-, a film- és a zenetörténet – olyan egyéniségekkel, akik több ágazatban jeleskedtek, jeleskednek. Ha beindítjuk a saját, belső keresőnket, előbb-utóbb kihozza Kálloy Molnár Pétert: nem egy úton jár, hanem agyal és teper végig egy oldalágon, aztán visszatér… így pörgeti az életét. Felmerül a kérdés, hogy a reneszánsz típusú összművészt áldja vagy veri a sors.

Kora reggel az igazgató úrral együtt érkezünk a Nemzeti Színház tágas, kényelmes, teleplakátolt, kék szőnyeggel borított irodájába, ahonnan csodás panoráma tárul elénk. Miután Vidnyánszky Attila kávéval és csokoládéval kínál minket, elhelyezkedünk a kényelmes fotelekben, és beszélgetni kezdünk – miről másról, mint a Nemzeti Színházról, Beregszászról, apa és fia szakmai kapcsolatáról, közösségről, társulatról, színházi nyelvekről, a kritika megítéléséről vagy a nézők szeretetéről. Vidnyánszky Attilát és színházát kezdetben sok politikai támadás érte, a kétes megítélésű intézménynek ma markáns törzsközönsége van, az igazgató által képviselt színházi nyelv pedig magáért beszél. Aki kíváncsi, nézze meg a Nemzeti előadásait, vagy járjon el az itt meghonosított, egyre nívósabb MITEM (Madách International Theatre Meeting, magyarul Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) fesztiválra. Az igazgatói címet idén újabb öt évre elnyerő rendező-igazgatóval beszélgettünk.

A rendkívül elfoglalt színész-rendező-színházigazgatóval, aki immáron tizenhét éve vezeti a kezdetekben Madách Kamara néven ismert mostani Örkény Színházat, második emeleti irodájában találkozom, ahol a falon az édesapja által rajzolt térkép lóg, az ablakból pedig a Károly körútra lehet kibámulni. Az igazgató úr felhívja a figyelmem, hogy sosincs megelégedve a vele készült beszélgetések írásban való visszaadásával, de ez talán az ő hibája. Így innen el is tudjuk indítani a mostani beszélgetést, mely az Örkény Színház társulatát, a Terápia című sorozatban való szereplést, a színház jelentőségét és a repertoár koncepcióját is érinti.