Home»Kult»Kibogozni a pécsi szálat

Kibogozni a pécsi szálat

1
Shares
Pinterest Google+

A magyar könnyűzenei élet egyik megkerülhetetlen állomása Pécs. Innen indult világhódító útjára a Kispál és a Borz, a 30Y, a Halott Pénz, a Punnany Massif, Takáts Eszter vagy a Junkie Jack Flash formáció. Lévai Balázs rendező Szabó Simonnal karöltve egy abszurd, zenés oknyomozói utazásra invitál minket, ahol a zenekarok segítségével megpróbálják megtalálni a pécsi zenei esszencia forrását. Pécsi szál-kritika.

Lévai Balázs a magyar könnyűzenei élet lelkes krónikása, aki folyamatosan megújulva rengeteg műfajban próbál helytállni. Az elmúlt pár év igen termékeny időszak volt a számára: megjelent a Lovasi Andrásról szóló életrajzi könyve, végigkísérte és dokumentálta a Tankcsapda zenekar jubileumi koncertturnéját, dokumentumfilmet rendezett a Quimby: Most múlik pontosan című számáról, és producerként elérte, hogy megszülethessen a #Sohavégetnemérős zenei nagyjátékfilm. A fent említettek közül kiemelném az Engedem, hadd menjen című dokumentumfilmet, amely finom érzékenységgel mutatja be, hogyan tud három különböző zenekar sorsa egy számban összefonódni. Kötelező darab minden zenerajongó számára.

Lévai Balázs több interjúban is elmondta, hogy ezúttal nem egy hagyományos zenés dokumentumfilmet, hanem egy bátrabb, kísérletezőbb mozgóképes alkotást szeretett volna készíteni. Ehhez az elképzeléshez segítségül hívta Szabó Simont, aki „oknyomozó riporterként” próbálja egyben tartani a történetet. Interjút készít, tudományos kísérletnek veti alá magát, szakértőhöz fordul, levéltárban dokumentumok után kutat, koncertre jár, beszélget a zenekarokkal, és szépen lassan főszereplővé válik. Sajnos.
Szabó Simon a Moszkva tér Rojáljaként alapozta meg színészi pályafutását. A filmvászon szabadszájú suttyója, aki őszinte beszólásaival és karcos humorával gyorsan a nézők kedvencévé vált. Ez a karakter olyan lett számára, mint Mucsi Zoltánnak a káromkodó munkásember. Egyszerre áldás és átok. Kulcs a sikerhez, de egyben megdönthetetlen skatulya, amely meggátolja őt a művészi kiteljesedésben. A Pécsi szálban Indiana Jonesként próbálja megtalálni a pécsi titkot, amely megmagyarázná, hogyan lett ez a város Magyarország zenei fellegvára. Ugyanakkor Simon nyomozása egy olyan szórakoztató elem, amely nem tud egylényegűvé válni a történettel, ráadásul feleslegesen átveszi a hangsúlyt a zenészektől, zenekaroktól. Sokszor nem értettem, miért kell a Simon köré felépített fikciós szituációkat néznem, amikor én azért ültem be a moziba, hogy egy, a pécsi zenekarokról készült dokumentumfilmet lássak.

Persze a Pécsi szál egy hibrid műfajú dokumentumfilm, ahol a valós és a fikciós elemek összemosódásával egy furcsa, alternatív narratíva jön létre, amelyben a néző nem tudja eldönteni, hogy a történet mely részei igazak. Ez a műfaji zsonglőrködés és a nézők elbizonytalanítása valamilyen fokig emeli a befogadói élményt, de az egyre abszurdabb fikciós elemek a film végére nagyon eltávolítják a nézőt a történettől. A dokumentumfilmes kezdés után a komikus áldokumentarista jelenetek komolytalanná teszik ezt az élményt, mert Simon fikciós oknyomozása rossz irányba billenti a történetet. Megismerünk rengeteg epizódszereplőt, cikázunk a helyszínek és a különböző elméletek között, de a pécsi zenészekről semmi újat sem tudunk meg, pedig ebben a történetben önmagában is meglenne a potenciál. Hiszen a film legjobb pillanatai éppen azok, amikor a zenészek manírmentesen mozognak a kamera előtt, és nincsenek belekényszerítve mindenféle nyakatekert álszituációba. Ezzel együtt is a pécsi zenei szcéna lazaságát mutatja, hogy annak szereplői asszisztálnak ehhez az ötletcunamihoz, belemennek a gegekbe, és színészként is helytállnak a fikciós jelenetekben. Közülük is kiemelkedik Felcser Máté, a Punnany frontembere, akinek minden valós és megjátszott pillanata sokkal elemibb és szórakoztatóbb, mint Szabó Simon bármelyik erőltetett, vicceskedős szituációja.

A hetvenperces játékidő után a nézők csak abban lehetnek biztosak, hogy Pécs egy jó hely. A film fokozatosan építkezve szeretteti meg velünk a várost, de egy pillanatig sem érezzük azt, hogy egy tolakodó városimázsfilmet látnánk, ami mindenképp alkotói bravúr, és talán pont ez az átgondolt mértékletesség hiányzik a film többi részéből. A fikciós szál nem olyan szórakoztató, nem olyan meghökkentő, hogy kiérdemelje a játékidő nagy részét. Jó lett volna többet megtudni a zenészekről, látni őket, ahogy a természetes környezetükben mozognak, élnek, cselekednek, jobb lett volna kicsit őket kukkolni, mert ez a téma önmagában is elég izgalmas és szórakoztató erőltetett betétek vagy kerettörténet nélkül is. A film elején azt reméltem, hogy lesz majd egy nagy közös zenélés, amikor a pécsi talentumok egymás zenei rezdüléseire reagálva a szemünk láttára összeimprovizálnak valamilyen fülbemászó muzsikát. De nem.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin BOHÓCOK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

„Csodabogár vagyok”, avagy művészéletszeletek

Következő cikk

Jobban csúszik a méltányos kávé