Egyetemi barátság, ami üzleti sikert hozott. Így summázhatnám egy mondatban Berkes Csaba és dr. Duma László történetét, ami a nem betétdíjas italos palackok begyűjtésével kezdődött, és most a világszabadalomként jegyzett mobil visszaváltó rendszernél tart, és  ez még csak a jéghegy csúcsa – mondják. A Returmatic rendszere 2024-ben megkapta a varsói Recycling Tech Expo Minőségi és Innovációs Díját, 2025-ben pedig a Magyar Ipari Célgép Nagydíj pályázaton az övék lett az Év ötlete”, de ahogy ez általában lenni szokott, a karrierútjuk nem volt buktatóktól mentes. Egy rendhagyó sikersztori következik.

Írta: Barna András            Képek: Posztós Csaba

A hulladékgazdálkodás terén Magyarország 2024. január 1-jén indította el a kötelező visszaváltási rendszert, ami kis túlzással rövid időn belül olyan lett, mint a foci – egy kicsit mindenki elkezdett érteni hozzá. Van, aki számol, mennyit kasszíroz ezen a MOHU, más a rendszer anomáliában keresi a kiskaput, vagy éppen a szemetesek alján kutat a könnyű pénzszerzés reményében. A többség leginkább bosszankodik a kevés vagy éppen gyorsan megtelő automaták előtt, és persze mindenkinek van egy jó problémamegoldó ötlete. Két embernek legalábbis egészen biztosan volt: Berkes Csabának és dr. Duma Lászlónak. A történetük egyszerre emberi és üzleti: az egyetemi padok mellett szövődött barátságukat a benzingőz iránti szeretetük szentesítette. Mindketten a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) Közlekedésmérnöki Karán végeztek. A diploma után a saját útjukra léptek: Csaba ipari automatizálással és vegyipari gépek gyártásával kezdett el foglalkozni az édesapja mellett, László pedig saját vállalkozás megalapításával és a Budapesti Corvinus Egyetemen (BCE) folytatta tudományos pályafutását, a céges munkája mellett ma ugyanitt egyetemi docens.

Kapcsolatuk azonban egy pillanatra sem szakadt meg, amit jól fémjelez, hogy 2006-ban megalapították első közös vállalkozásukat, a mai Returmatic Zrt. elődjét, a ReturPack Kft.-t, ami a nem betétdíjas dobozok begyűjtésével foglalkozik, és – mint a későbbiekben kiderül – mindennek az alapját valahol ez adta meg.

A cég központjában, a Bosch campus melletti irodaparkban találkozunk. Vendéglátóim kedélyesen fogadnak, így aztán gyorsan el is engedjük a protokollt. Tárlatvezetésre invitálnak, ami az éppen nem dolgozó autópark bemutatásával kezdődik. Jelenleg kilencven 3,5 tonnás furgonból áll a flotta  – mesélik –, aminek a nagy  része  a MOHU arculati elemeit viseli magán, mellettük jó néhány viszont már saját, egyedi dizájnnal készült, bemutató jármű gyanánt. Túlnéznek a hazai piacon – derül ki nem sokkal később. Impozáns a látvány, van szerencsém a járművek torkába is belenézni: a közeli csarnokban két-három darabon is a kötelező karbantartást végzik. Miközben csüngök a technológián, amit értek is, meg nem is, azon gondolkozom, hogy jut valakinek az eszébe a „szeméttel foglalkozni”, miközben a válasz az utcán hever.

Barna András (B. A.): Egy jó házasságnak is beillene a ti barátságotok. Hogyan emlékszel vissza a kezdeti időkre?

Dr. Duma László (Dr. D. L).: Benne volt némileg a sors keze is, mert az egyetemi beiratkozáson is egymás mellett ültünk. Később arra is rájöttünk, hogy vér helyett benzin folyik az ereinkben, ami nagy összetartó erőnek bizonyult. Az egyetemi évek alatt rengeteget bütyköltünk együtt, és persze azon túl is voltak erre lehetőségeink, de az autósport sem állt messze tőlünk, ahogy ma sem, persze csak hobbiszinten.

Berkes Csaba (B. Cs.): Azt gondolom elsősorban barátok vagyunk és csak másodsorban üzlettársak, miközben alapjába véve nagyon különbözőek vagyunk. Talán ennek köszönhetően az, hogy jól kiegészítjük egymást. Nálam a technikai sportok valóban túlmutattak a hobbi szinten. Sokféle kategóriában kipróbáltam magam két és négykeréken egyaránt. Az életem részévé vált, és vállalhatóan megszállottja vagyok ennek sportnak, igaz ma már nem ezen van a fókusz.  Az autó-és motorsportos időszak nagyon meghatározó volt számomra és biztos vagyok abban, hogy többek között innen jött az a fajta műszaki szemléletem és precizitás iránti vágyam, ami a mai napig is alapvetésem.

Üzletileg mi boronált össze benneteket az egyetem után?

Dr. D. L.: 2006-ban egy magyar sörgyár keresett meg bennünket azzal, hogy találjunk ki egy betétdíjas visszagyűjtési rendszert. Akkor az én cégem volt a tanácsadója és felkészítője ennek a projektnek, aminek a keretében kiírtunk egy tendert. A feladat az volt, hogy egy visszagyűjtő automata prototípusát kellett legyártani, amire a Csabáék családi cégét is meghívtuk.

Közbevetőleg: Csaba, mivel foglalkozott a céged, az elmondottak alapján azt gondolnám, hogy te utad járműszektorban vezetett.

Cs.: Van ebben igazság, mert az egyetem után többed magammal elindítottunk egy motorkereskedést és szervízt, de én az aktív részéből néhány év után kiszálltam, és az édesapám vállalkozásában kezdtem el dolgozni. Vegyipari gépek gyártásával és szervizelésével foglalkoztunk. Apukám nagyon kreatív ember, számos szabadalma volt szerintem genetikájából nagyon sokat örököltem. Ő egy nagy és nagyon szegény családból származott. Tizenöt éves korában került fel Budapestre, ahol hihetetlen szorgalommal és rengeteg tanulással egészen az egykori Lampart vállalat műszaki igazgatói posztjáig vitte, mikor is a céget felszámolták – rendszerváltás időszakáról beszélünk. Ezután alapította meg azt a céget, amiben aztán később én is el kezdtem dolgozni. Később ennek keretén belül kezdtem el foglalkozni visszaváltó automata fejlesztésével

Gyanítom, hogy sikeres lett a prototípus.

Dr. D. L.: Igen, Csabáék adták be a legjobb konstrukciót, azonban hiába, mert a projekt időközben elhalt, és utána a tervek négy évig porosodtak a fiókban.

Tudom, hogy szorosan nem tartozik a témához, de miért került parkolópályára?

Dr. D. L.: Az ötletgazda sörgyár azzal, ha visszaválthatóvá tette volna a dobozait, piaci előnyre tett volna szert, amit a versenytársak értelemszerűen nem néztek jó szemmel, ezért tulajdonképpen megvétózták a kezdeményezést.

Mikor és miért határoztátok el, hogy leporoljátok ezt ötletet?

Dr. D. L.: A prototípus megszületése után három és fél évvel két sörgyárnál is új vezetés jött, és ezért gondoltuk, hogy újból előterjesztjük az ötletünket. Viszont azzal a nagyon nagy különbséggel, hogy mi akkor már nem betétdíjas rendszerben gondolkodtunk – ugyanis az tisztán látszott, hogy ezt senki nem akarja, mert megemeli a termék árát.

Szerintem sokan emlékeznek erre az időszakra és az automatákra, de némileg engedjetek betekintést a kulisszák mögé. Mi volt a koncepció akkor?

Dr. D. L.: Tulajdonképpen egyszerű volt a dolog: az önkéntesen visszahozott alumíniumdobozok hulladékértékéből egy összeget visszatérítettünk a fogyasztónak. Ez a rendszer egy kettős innováción alapult. Egyrészt megpróbáltuk a hulladékértékből működtetni a rendszert, másrészt pedig olyan technológiát alkalmaztunk, hogy a rendszer akár összepréselt, kilapított állapotban is képes volt felismerni egy alumíniumdobozt, illetve azt is, ha más anyaggal próbálkoztak. Ugyanis szinte millió formában próbálták meg átverni a gépet, például alufóliába csomagolt WC-papír-gurigával. Egészen hihetetlen, hogy egyesek milyen cselekedetekre voltak képesek két forintért, és ezt milyen mértékű leleményességgel tették.

Adja magát a kérdés: nem lett volna logikusabb valahonnan adoptálni egy ilyen rendszert, technológiát?

Cs.: A sörgyárak részéről létezett ilyen törekvés, azonban az általunk beterjesztett gép nemcsak műszakilag volt jobb, de feleannyiba is került, mint a külföldi megoldások. Ugyanis semelyik nyugat-európai gyártó nem tudott olyan gépet készíteni, ami például az említett WC-papír-gurigát, vagy éppen a henger formájúra összecelluxozott reklámújságot ne vette volna vissza. Ennek egyébként az volt az oka, hogy ezek a gyártók betétdíjas rendszerhez gyártottak automatákat, ami más műszaki és beolvasási technológián alapult.

Dr. D. L.: A technológia mellett mind e mögött volt egy nagyon komoly informatikai és logisztikai háttér, ami a begyűjtési rendszerünk alapjait adta. Mi 2006-ban egybegyúrtuk ezt az egészet, mert tudtuk, hogy ez az ökoszisztéma akkor lesz olcsó és költséghatékony, hogyha mindenhol maximálisan kihasználjuk a szinergiákat. A nagy áruházakban jelen lévő automatáink nagyon hatékonyan működtek, évente 100 millió dobozt vettünk vissza.

Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy ezeket az automatákat hajléktalanok, mélyszegénységben élők vagy a nagyon tudatos gondolkozásúak használták, a középréteg szinte egyáltalán nem.

Képletesen szólva nagyjából hátra is dőlhettetek, hiszen a rendszer jól működött. Vagy semmi sem az, aminek látszik?

Dr. D. L.: Nagyjából jól fogalmazol. Ugyanis előfordult, hogy a hulladékérték és a fogyasztónak térített összeg különbsége nem fedezte a kiadásokat. Ilyenkor a sörgyárak finanszírozták meg a kieső összeget, ugyanis azt mondták: nekik megéri pénzt áldozni arra, hogy valamennyi termékük csomagolása visszaforogjon.

Soha senki nem akart ringbe szállni veletek?

Dr. D. L.: Két okból sem: egyfelől nem volt meg hozzá a technológiája senkinek, másfelől a mi rendszerünk az önkéntességen alapult. A piacon lévő – ma már versenytársaink – pedig azt vallották, hogy előbb-utóbb mindenhol jönni fog a kötelező betétdíjas visszaváltási rendszer – és ez így is történt.

Nagyjából el is érkeztünk a jelenhez, a betétdíjas visszaváltási rendszerhez, amiről én azt gondolnám, hogy ott nektek meg volt már ágyazva. Így volt?

Dr. D. L.: Amikor világossá vált, hogy bevezetik a betétdíjas rendszert, egy másodperc alatt rájöttünk arra, hogy a mi ökoszisztémánkra már nincsen szükség. Ezzel együtt meg is szűnt az unikális pozíciónk, és tulajdonképpen újra kellett gondolnunk mindent.

Cs.: A tevékenységünk tapasztalatai nem sokat döntöttek a latban, a MOHU pályázatán mi is csak egy szereplő voltunk a nemzetközi versenytársak mellett, miközben nem titkoltan arra vártunk, hogy egy jelentős szeletet sikerül megszereznünk a piaci tortából. Már csak azért is, mert ma a szabadon álló visszaváltó automatákból – nagyságrendileg 20 ezer euróba kerül egy darab – nagyjából négyezer darab működik Magyarországon, amelyek egy százmillió eurós piacot nyitottak meg, de ebből mi egy centet sem tudtunk realizálni. Ugyanakkor már jóval korábban megfogant bennünk a ReturMobil gondolata, aminek a fejlesztése bizonyos értelemben egy előremenekülés is volt.

Ez ötlet tulajdonképpen arra volt jó, hogy a lábatokat bent tudtátok tartani a MOHU ajtórésében?

Dr. D. L.: A MOHU számára sarkalatos feladat a kézi – tehát nem az automatán keresztüli – visszaváltású palackok feldolgozása. Ugyanis a rendszer úgy működik, hogy ezeket a flakonokat az összegyűjtés után elszállítják egy számlálóközpontba, ahol valamilyen módon, akár emberi munkaerőt is használva leszámolják, majd ezt követően dolgozzák fel őket. Érthető módon nem logikus az üres palackokat, azaz  levegőt A-ból B-be szállítani, majd tovább. A MOHU-nál azt mondták, ha erre a problémára találunk megoldást az előbb vázoltnál rentábilisabb módon, akkor ez lehet egy út az együttműködés irányába. Ezután született meg a mai formájában ismert mobil visszaváltó automata koncepció, ami lehetővé tette azt, hogy elmenjünk a kiskereskedőhöz vagy egy vendéglátóipari egységbe, ott ellenőrzött módon leszámoljuk, tömörítsük az átvett palackokat, és ezután elszállítsuk a feldolgozóhelyre. Ezt a technikai innovációt is az élet szülte.

Cs.: Úgy éreztük, hogy mi ezt képesek vagyunk megcsinálni, már csak az volt a kérdés, mikorra, ugyanis nagyon komoly határidő szorított bennünket, mivel a rendszert és az autót be kellett mutatnunk jóval az indulás előtt, és persze a MOHU-nak is látnia kellett, hogy ez a technológia tényleg jól működik-e. Működött. Ezután kötöttünk szerződést, és noha a nagy tortából nem részesültünk, lett helyette egy kicsi.

Ekkor jött meg az „aha”-érzés?

Dr. D. L.: Ennek szerintem több mérföldköve van. Kétségtelenül az első a legjobb része, amikor látod, hogy a prototípusod működik, aztán a másik „aha”, amikor szerződést írsz alá valakivel, a harmadik, amikor látod, hogy ez élesben is jól működik, és persze mindennek a koronája a negyedik „aha”, amikor a szerződést újból megkötik.

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor itt arról van szó, hogy integrálni kellett egy automatát egy furgonba?

Cs.: Kívülről talán ez így néz ki, de a kihívások mások, ráadásul ez egy tömeges visszavételre alkalmas automata, tehát nem egyesével kell bedobálni, mint a jelenlegi telepített automaták esetében. A másik kihívás az volt, hogy ezekben a gépekben a kameráknak és a szenzoroknak bírniuk kell mindenféle közúti igénybevételt, rázkódást. A technológiát alkalmassá kellett tenni arra, hogy mind a mobil, mind a kültéri használatnak eleget tegyen. Ez utóbbinál máig őrzött óriási versenyelőnyünk, hogy a 2010-es évek óta mi voltunk az egyetlenek, akik kültéri visszaváltó automatákat gyártottunk. Ugyanis a legnagyobb honi üzletláncok egy idő után nem engedték a beltéri elhelyezést a hajléktalanok miatt. De nemcsak ezek különböztettek meg minket a versenytársainktól, hanem az a piaci előny is, hogy mi nemcsak gyártottuk, hanem üzemeltettük is a gépeinket. Ma egyetlenegy nagy automatagyártó sem üzemelteti a gépeit.

Dr. D. L.: Nyilván tudjuk, hogy ezt a nagy gyártók azért nem vállalják fel, mert külön apparátust és egyfajta helyismeretet igényel. A mi alap hozzáállásunk az volt, hogy üzemeltetési tapasztalatokat gyűjtöttünk, hiszen a kommunikáció közvetlen, azonnal tudunk reflektálni egy problémára, legyen az bármilyen is. Mi nem egy nagy hajó vagyunk, amelyik lassan fordul.

 Egy saját fejlesztőcsapat és a saját emberi erőforrás nagy előnyt jelent, de nyilván előfordulnak turpisságok. Arra gondolok, hogy a nem betétdíjas visszaváltásnál is voltak leleményes próbálkozások. Előfordulnak itt is anomáliák?

Cs.: Mindig vannak és lesznek olyanok, akik ki akarják játszani a rendszert. Ha annak idején valaki két forintért képes volt kettévágni egy dobozt lombfűrésszel, akkor ötven forintért sok mindenre képes. Egy rendszert meghekkelni nem magyar virtus, ez így történik Svédországban és máshol is. Olykor tömegesen jelennek meg hamis palackok, több, mint amennyire bárki is gondolna. Ma egy iparág épül erre, és idehaza is tömegesen vannak olyanok, akik arra álltak rá, hogy palackokat hamisítanak.

Én úgy tudom, hogy nemcsak a vonalkódnak kell megfelelni, hanem egyidejűleg több jelzésnek is, hogy befogadja az automata.

Dr. D. L.: Igen, vannak olyan országok, ahol ez így van, nálunk nem. A magyarországiautomaták a vonalkód mellett a geometriát ellenőrzik, illetve mi megmérjük a palack súlyát, és ebből egy algoritmus segítségével becsülik meg azt, hogy valóban jó-e. Magyarország egyébként nem választott más különleges jelölést, ami szerintem nem volt rossz döntés. A MOHU a saját informatikai rendszerével nagyon hamar megtalálja a hamisítókat.

A ReturMobillal egyedülállóak vagytok a piacon. Némileg költői a kérdés: milyen jövőképet vizualizáltok magatoknak?

Dr. D. L.: Szerintem egy-két éven belül lesz versenytársunk. Akik nyilván majd először az ötletet koppintják le, aztán ha látják, hogy működik, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy meg fognak majd jelenni egy hasonlóan  megoldással, mint a miénk, és onnantól beindul az árverseny.

Hova lehet előremenekülni, a külföldi terjeszkedés mennyire jelent alternatívát?

Dr. D. L.: Számunkra kizárólag a külföldi terjeszkedés lehet az alternatíva, egyfelől azért, mert MOL 35 évre megkapta ezt a koncessziót, ezzel másnak gyakorlatilag megszűnt a mozgástere. Másfelől azért, mert egy sor más európai országban még nem indult el a betétdíjas visszaváltási rendszer, ezért itt még lesz rengeteg megnyíló piac. A meglévő termékeinkkel Európában és Észak-Amerikában szeretnénk terjeszkedni. Mindemellett próbálunk tovább fejlődni, és fejlesztünk is, mert be akarunk kapcsolódni másfajta termékek, visszagyűjtési formák automatizálásába. Nagy örömmel tölt el minket, hogy a napokban adtuk át azt a hat ReturMobil-ból álló flottát, amely segítségével Málta minden településén elérhető már az ajtótól-ajtóig (door to door) kézi begyűjtő szolgáltatás, amelyet a máltai kormányzat és a helyi DRS operátor a “Clean Malta” köztisztasági vállalaton keresztül biztosít a mozgásukban korlátozott, illetve idős állampolgároknak.

Elképzelhető, hogy idehaza más termékek csomagolásra is bevezetik a visszaváltási rendszert, például az olajosflakonokra vagy a „papírdobozos” termékekre? De megközelíthetném úgy is a dolgot, hogy mi a jövő vagy a koncepció európai szinten?

Cs.: Az Európai Unió kifejezetten támogatja, hogy térjünk vissza a tartós felhasználási cikkekhez, és ne dobáljuk el őket félévente. Ennek az eklatáns példája volt a telefontöltők csatlakozásának szabványosítása. De biztos vagyok abban is, hogy rengeteg dologra kiterjed majd a visszaváltás lehetősége: elemre, napszemüvegre, vagy éppen a sokak által ismert „repohárra” is. Az olajosflakonok visszaváltására van ígéret – bár ez a világban máshol sem megoldott kérdés –, a tejesdobozokat viszont egészségügyi okokból egészen biztosan nem lehet majd visszaváltani. Én optimista vagyok, mert egy háztartásban nagyon sokféle olyan dolog, csomagolás képződik, ami visszaváltható lehet.

Meg fogjuk mi ezt még élni?

Dr. D. L.: Én bizakodó vagyok abban, hogy nagyon nagy mértékben és egyszerűbben fogjuk visszaváltani olyan termékek csomagolásait, amelyeket most még tömegesen viszünk haza, és pillanatnyilag ma még a kommunális hulladékba kerül.

Mekkora üzlet ezzel foglalkozni?

Dr. D. L.: Mi úgy látjuk, hogy ez a terület Európában egy egy-két milliárd eurós piac, mi ebben szeretnénk nagyjából 5–15 százalékos részesedést elérni, és a legnagyobb gyártók mellé felzárkózni. Észak-Amerika jelenleg valamelyest lemaradásban van, de hamarosan ez a kontinens is meg fog nyílni, ami hasonló nagyságrendű lesz. Ez a hosszú távú stratégiánk.

Aki ezen a területen tevékenykedik, az bizonyosan zöld gondolkodású lesz. Vagy nem ezen múlik?

Dr. D. L.: Fiatal felnőttként én már ebben szocializálódtam, nem volt kérdés a szelektív hulladék gyűjtése, sőt, amikor megszülettek a gyerekeim, még a pelenkákat is külön gyűjtöttük. Szóval mondhatni, hogy mi ebbe nőttünk bele, az pedig külön plusz jó érzést ad, hogy ráadásul ebben dolgozunk, hiszen napi szinten keressük a megoldást erre a problémára.

Ezek szerint szenzitívek vagytok a környezetvédelemre?

Dr. D. L.: A magam részéről igen, és azt is vallom, hogy le kell hajolnunk a szemétért. A területen tevékenykedő mérnökként azt látom, hogy ha a végfelhasználó nem tesz meg néhány apró lépést, akkor nem tudunk létrehozni jó visszagyűjtést. Ha ugyanis nem teszi meg az utolsó ötven métert, akkor ez a dolog nem fog működni. Az ötven forint most palástolja ezt a problémát, mert anyagi jellegű döntéssé teszi a visszaváltást. Ugyanakkor – és ez dilemma felmerült az unión belül is – azzal, hogy pénzt adunk érte, tulajdonképpen agyoncsapjuk az edukációt, mert a térített visszaváltással azt üzenjük: azért vidd vissza, mert ez kvázi megéri. Egyébként 2025. szeptember 1-től az is végezhet visszaváltási tevékenységet, aki nem forgalmazó, ám bír bármilyen vállalkozói formával. Ezért a MOHU az ötven forinton felül tizenegy forintot fizet a kézi begyűjtőhelyeknek palackonként. Az alapfeltétel, és mi akkor tudjuk ezt a logisztikánkba beilleszteni, hogy minimum ezer palackot gyűjtött be valaki.

Cs.: Szerintem, aki ezen a területen dolgozik óhatatlanul is érzékenyebbé válik. Én sokáig azt gondoltam, hogy nagyjából rendben vannak a dolgok, de amikor az ember belát a szeméthalom mögé és szembesül azzal, hogy mit gyűjtenek vissza a gépei akkor rájön, hogy nagyon nincsenek rendben. Viszont Lacival egyetértésben én is azt gondolom, hogy hiába fejlesztünk mi bármilyen gépet, az egyéni felelősséget nem lehet kiváltani. Be kell látni, hogy a szelektív hulladékgyűjtés mindannyiunk közös érdeke, annak, aki pedig ebben az iparágban tevékenykedik egy kicsit a felelőssége is.