Máté Szabi és a Nem főzök jobban, mint Te! csatorna

Máté Szabolcs (vagy Szabi) sokáig jogászként dolgozott, mielőtt – saját bevallása szerint inkább sodródva, mint tudatos terv mentén – a gasztronómia felé fordult. Ma tartalomgyártóként ismerik: a Nem főzök jobban, mint te! YouTube-csatornán (és a hozzá kapcsolódó platformokon) egyszerre beszél főzésről, kóstolásról, vendéglátásról és arról a szemléletről, ami szerinte mindennek az alapja: nyitottság, kíváncsiság és józan önirónia. Ebben az interjúban őszintén mesél a pályaváltás hátteréről, a pánikbetegségig vezető terhelésről, a „vakugrás” éveiről, és arról, miért érzi magát inkább vendégnek, mint szakértőnek – miközben mégis sokak gondolkodását formálja.

 

Korábban jogászként dolgoztál, ma viszont a gasztronómia és a tartalomgyártás világában ismernek. Ez elég markáns pályaváltás. Hogyan alakult ez az út, és mi vezetett el idáig?

Őszintén? Nem volt benne semmi tudatosság. Az életem inkább véletlenek sorozata. Már az is, hogy jogra mentem, teljesen esetleges volt. Eredetileg az Iparművészetire készültem, fotó–divat irány érdekelt, illetve a képzőn az intermédia szak. A jog fel sem merült bennem, de a szülői noszogatás végül erősebb volt, én pedig elég megalkuvó voltam ahhoz, hogy belevágjak.

Debrecenből Szegedre kerültem, ott kinyílt a világ, és inkább az éjszakai élet érdekelt. Gyakorlatilag éjjeli ember voltam, nappal alig léteztem, az egyetem pedig így szépen eltelt. Az ügyvédség is hasonlóan alakult: otthonról mondták, hogy ideje lenne dolgozni, és az első komoly munkahelyem egy ügyvédi iroda lett. Onnantól már egyenes út vezetett a pályán, de soha nem éreztem, hogy igazán odatartozom. Tizenöt évig voltam a pályán, tehát nem egy hirtelen döntésről van szó. Már volt valamiféle karrierem, amikor jöttek a rosszullétek. Pánikszerű tünetek: légszomj, nyelési nehézség, vezetés közben. Azt hittem, komoly szervi bajom van. A kivizsgálások viszont semmit nem mutattak, mindenhol ugyanazt mondták: hagyjam abba azt, ami stresszt okoz.

Sikerült azonnal váltani?

Nem ment egyik napról a másikra. Több ilyen epizód után, családi egyeztetéssel jutottunk oda, hogy váltok. A feleségem akkor kapott egy olyan álláslehetőséget, amit csak azzal a feltétellel vállalt, ha én kilépek ebből az életből. Nem volt mögötte tartalék, nem volt B terv. Vakugrás volt. Egyetlen feltételt szabtunk: bármit csinálok, ne stresszeljek. Akkor diagnosztizálták nálam a pánikbetegséget, amit sokáig nem akartam komolyan venni. Azt hittem, csak egy hangzatos címke. Aztán rájöttem, hogy nagyon is valós. Innen indult minden, és végül így kerültem a gasztronómiába.

 

Azonnal tudtad, hogy tartalomgyártással fogsz foglalkozni?

Egyáltalán nem. Két évig gyakorlatilag otthon ültem, és azon dilemmáztam, hogy mi lesz velem. Olyan volt, mint amikor felnőttként újra felteszed magadnak a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel. És egészen abszurd ötletek jutottak eszembe. Az első az volt, hogy berendeztem egy kis varrodát a sufniban, mert kitaláltam, hogy biciklis táskákat fogok tervezni és gyártani. Még egy OKJ-s képzésre is beiratkoztam, ami nagyjából ehhez kapcsolódott. Aztán viszonylag gyorsan rájöttem, hogy én nem fogok megtanulni varrni, ez nem az én terepem, úgyhogy ezt elengedtem.

A másik nagy szerelmem a fa volt. Mindig szerettem barkácsolni, így jött az ötlet, hogy gördeszkákat és longboardokat fogok készíteni. Berendeztem egy asztalosműhelyt, már el is kezdtem kísérletezni, amikor a feleségem megint szólt, hogy szerinte nekem a főzés felé kellene mennem. Én ezt korábban kategorikusan elutasítottam, mert azt mondtam, biztosan nem fogok lángost sütni. Aztán egyszer csak mondta, hogy a Street Kitchen arcokat keres.

Ebben a mondatban két dolgot nem értettem: nem tudtam, mit jelent az, hogy „arc”, és azt sem, mi az a Street Kitchen. Utánanéztem, szimpatikus volt, jelentkeztem egy videóval. Az első reakció az volt, hogy köszönik, de inkább nem. Ez meglepett. Nem azért, mert korábban ne értek volna kudarcok, hanem mert addig nem nagyon találkoztam ilyen típusú elutasítással.

Aztán kaptam egy második esélyt: elmehettem személyesen, és megmutathattam, hogy tévednek. Ott viszont nagyon gyorsan kiderült, hogy működik a dolog. Ők is érezték, én is éreztem. És végül rájöttem, hogy ez nem is áll olyan messze attól, amit korábban csináltam. Az ügyvédkedés és ez között több a hasonlóság, mint gondolnánk: embereknek kell érthetően beszélni valamiről, kapcsolatot teremteni, és bizalmat építeni. Ebben a formában ez lett az új szakmám.

Többször említetted, hogy nem igazán érzed magad az influenszerek világához tartozónak. Pontosan miért?

Inkább az, hogy nem tudok azonosulni ezzel a címkével. Amikor megkérdezik, milyen titulust írjanak mellém, mindig zavarban vagyok. Látom, mit jelent ma influenszernek lenni, de én nem érzem, hogy ebbe a közegbe tartoznék. Nem járok megnyitókra, nem fogadok el ilyen jellegű meghívásokat, mert egyszerűen nem az én világom. Amikor mégis elmentem pár ilyen eseményre, kifejezetten idegenül éreztem magam. Nem volt meg az a közösségélmény, amiről sokan beszélnek. Én inkább úgy tekintek magamra, mint aki tartalmat készít, mert szeret embereknek beszélni arról, amit csinál. Ez közelebb áll hozzám, mint bármilyen „influenszer” kategória.

 

A YouTube-on feltűnően sok a férfi néző. Te ezt hogyan látod, és mit mutatnak a saját adataid?

Igen, ez abszolút így van. A YouTube-on alapvetően sokkal több férfi követ. Volt olyan időszak, amikor 90 százalék fölött volt az arányuk, mostanra ez valamennyire csökkent, de még mindig bőven 80 százalék körül van. Érdekes módon a többi platformon egészen más a kép. A Facebookon például kifejezetten kiegyenlített a közönség, az Instagramon minimális a férfitöbbség, a TikTok pedig teljesen vegyes. Ami számomra azért is meglepő, hogy a tartalmaim nem kimondottan férfiasak. Nem csak grillezésről vagy „pasizós” témákról szólnak. Inkább egy általános, hétköznapi főzős vonalat viszek: gyors, egyszerű ételek, kísérletezés, inspiráció. 

 

Az elmúlt években mennyit fejlődtél a gasztronómiában? Ma inkább hobbi szakácsnak tartod magad, vagy már komolyabban is tekintesz erre?

Szerintem pontosan annyit fejlődtem, mint bárki más, aki elkezd mélyebben foglalkozni valamivel: rájöttem, mennyi mindent nem tudok. Ez volt a legnagyobb tanulás. Minél többet olvastam, utaztam, kóstoltam, annál inkább világossá vált, hogy ez egy végtelen terület. Emiatt neveztem át a csatornámat is arra, hogy Nem főzök jobban, mint te, mert ezt tényleg így gondolom. Korábban volt bennem egyfajta magabiztosság, ami sokszor inkább tudatlanságból fakad: az ember a saját kis világában azt hiszi, hogy ő tudja a legjobban, hogyan kell valamit csinálni. Amikor viszont elkezded megismerni a különböző konyhákat, technikákat, kultúrákat, rájössz, hogy ez sokkal összetettebb. Én nem akarok séf lenni, és nem is akarom „megtanítani” az embereket főzni. Inkább hobbi szakácsnak tartom magam, aki folyamatosan tanul. A főzés inkább eszköz. Az a célom, hogy megmutassam: a világ sokkal nagyobb annál, mint amit sokszor a saját megszokásainkból látunk.

A gasztronómián belül mi az, ami most leginkább érdekel? 

A történeti része. Furcsa módon sosem szerettem a történelmet, de az, hogy régen mit és hogyan ettek, az nagyon izgat. Egy ideje egyre több olyan videót készítek, amelyben régi, akár több száz éves recepteket kutatok fel, kipróbálok, és a hátterükről is beszélek. Ezek állnak hozzám a legközelebb, mert rengeteg mindent meg lehet rajtuk keresztül mutatni. Például találtak Zrínyi csáktornyai kastélyában egy 17. századi receptgyűjteményt, amelyben volt egy pacalrecept. Megcsináltam pontosan úgy, ahogy leírták: a két fő fűszere a sáfrány és a gyömbér volt. A végeredmény egy sárga étel lett, és egyébként nagyon finom.

A reakciók viszont beszédesek voltak: több száz komment arról, hogy ez „nem pacal”, mert paprikával kell készíteni, és hogy ez valami „ázsiai hülyeség”. Közben a legtöbben nem tudják, hogy a gyömbér évszázadokon át a magyar konyha egyik alapfűszere volt, a paprika pedig viszonylag későn, nagyjából másfél évszázada vált általánossá.

 

Mit tapasztalsz, mennyire vagyunk nyitottak társadalmi szinten az új ízekre, konyhákra?

Őszintén? Szerintem nem igazán. Lehet, hogy Budapesten van egy nyitottabb réteg, de az inkább egy buborék. Vidéken, és szerintem az ország nagy részében ez még mindig elég zárt világ. Az „idegen” ételek sokaknál a gyrosig terjednek, és ott meg is áll a történet. Nem nagyon érzem azt a fajta kíváncsiságot, ami például más országokban természetes: nem ismerik az alapanyagokat, a fűszerezést, a technológiákat, és sokszor nem is érdekli őket, mert az a jó, amit megszoktak.

Közben persze ez nem azt jelenti, hogy a magyar konyha ne lenne szerethető. Én is nagyon szeretem, és kifejezetten izgat a múltja. De attól még nem kell úgy tekintenünk rá, mintha minden tudás forrása lenne. Most például a kínai konyha kultúrtörténetéről olvasok egy könyvet, és egészen elképesztő, milyen több ezer éves gondolkodás, rendszerezés és filozófia van mögötte. Ehhez képest mi sokszor még egészen más szinten álltunk, és mégis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nálunk van a végső igazság.

 

Az a típus vagy, aki mondjuk Mongóliában bemegy a jurta közepére, és megkóstolja a lóhám alatt érlelt sajtot?

Abszolút. Nem tudok olyat mondani, amit ne próbálnék ki. Az egyik legutóbbi videómban például egy olyan alapanyagot dolgoztunk fel, amit korábban már próbáltam otthon elkészíteni, és borzalmas lett. De azt gondoltam, hogy ha valahol generációk óta eszik, akkor nem lehet rossz, csak én rontottam el. Ezért kerestem egy autentikus megoldást: egy roma lánnyal forgattunk több részt, és az egyikben egy sertésméhből készült, lecsós jellegű pörköltet főztünk. Megkóstoltam, és kifejezetten jó volt.

Ezen kívül ettem már hódot, borzot, készítettem ételeket tőgyből, és lóhúst is. Volt itt a környéken egy ló, amelyet már nem lehetett megmenteni, és kaptam belőle húst. Pörköltet csináltam, és őszintén mondom, az egyik legjobb volt, amit valaha ettem. Szóval tényleg bármit megkóstolok, bárhol. Nincsenek ilyen jellegű aggályaim, mert számomra az étel a megismerés része.

Az elmúlt években volt egy hatalmas burger-boom, ami talán mára kezd lecsengeni. Szerinted tényleg ennyire trendvezérelt a gasztro, és mi jöhet a következő időszakban?

Szerintem nagyon. Ezek a hullámok folyamatosan jönnek-mennek, és nem csak nálunk, hanem külföldön is. A burgernél például volt egy időszak, amikor mindenki túlgondolta: nyolcféle feltét, brutál árak, aztán visszajött a letisztultabb vonal. Utána jött a nápolyi pizza-boom, most a smash burger, és már az is kezd telítődni. Mindig van egy aktuális „szent grál”, amire mindenki rááll.

Ez egyébként nem csak az ételeknél van így, hanem az italoknál is: minden évben megjelenik egy új divat, amit mindenki követ. Egy ideig működik, aztán kifullad, és jön a következő.

Ami most érdekesebb, hogy a belsőségek például újra kezdenek visszatérni. A pacal konkrétan reneszánszát éli, bár ez mindig hullámzik: időnként eltűnik, aztán újra előkerül. Én ennek örülök, mert szerintem sokkal gazdagabb a konyhánk annál, mint amit most általában használunk.

 

Minek kellene leginkább változnia a hazai gasztronómiában?

Annak, hogy végre legyenek jó kisvendéglők. Ez szerintem a legnagyobb hiány ma. A csatornámnak két fő lába van: az egyik a főzős videók, ahol kísérletezek, próbálkozom, néha el is száll az agyam. A másik, hogy folyamatosan járom az országot, és olyan helyeket mutatok be, amiket jónak tartok. De nem a „mit ettem” típusú módon, hanem az emberi oldalt: ki van a pult mögött, hogyan gondolkodik a vendéglátásról, mit jelent neki az étel.

Az elején volt bennem egy kicsit elefántcsonttorony-szemlélet, hogy a minőség egyenlő a fine dininggal. Aztán egyre több ilyen hely kulisszái mögé láttam, és sok minden nem tetszett. Lehet, hogy nem volt reprezentatív, de egy idő után inkább a kifőzdék, hentesek, kis családi helyek felé fordultam. Ott sokszor rengeteg hiba van, néha kaotikus az egész, mégis több őszinteséget és valódi vendéglátást érzek. Sokkal szívesebben ülök be egy ilyen helyre, mint egy túlárazott, nagyon steril étterembe.

A legnagyobb gond, hogy nálunk két véglet van: vagy a nagyon gyenge színvonal, vagy a csúcsgasztronómia. A kettő között alig létezik stabil, tisztességes, megfizethető minőség, ami a saját kultúránkhoz kötődik. Pedig ez lenne a legnagyobb réteg. Amikor például külföldiek kérdezik, hova menjenek „igazi magyar” ételeket enni, meglepően nehéz jó válaszokat adni. Ha elmész Franciaországba, Spanyolországba vagy Portugáliába, szinte minden faluban találsz egy helyet, ahol jó alapanyagból, korrekt technológiával, a saját hagyományaik mentén főznek. Nem túlgondolt, nem lenézett, hanem természetes része a kultúrának. Nálunk mintha szégyellnénk a saját konyhánkat. A fiatal szakácsok sokszor nem akarnak vele foglalkozni, mert nem „menő”. Szerintem a jövő egyik legfontosabb iránya az lenne, hogy ez a középréteg megerősödjön: jó alapanyag, tiszta technológia, őszinte magyar konyha, elérhető áron. Ez hiányzik leginkább.

Korábban úgy fogalmzatál, hogy nem edukálsz, mégis amit csinálsz, sokak számára szemléletformáló. Miért nem érzed ezt tudatos tanításnak?

Azért, mert én nem gondolom, hogy tanítani csak az tud, aki valóban mélyen ért egy területhez. Én nem vagyok szakács, nem is akarok annak látszani. Engem egyszerűen érdekel a gasztronómia, és vendégként, laikusként közelítek hozzá. Az egészben az a monomániám, hogy legyünk elfogadóbbak: az ízekkel, az alapanyagokkal, a különböző konyhákkal. Ha ebből valaki tanul, az jó, de nem ez a deklarált célom.

Volt például egy videóm egy sérülteket foglalkoztató étteremről, ami nagyon megérintett, és erről elég erősen beszéltem. Amikor ezt kiraktam, voltak szakácsok, akik azt mondták, nincs jogom a vendéglátásról beszélni, mert nem vagyok szakmabeli. Szerintem ez félreértés. Én nem szakmai kérdésekben nyilatkozom, hanem vendégként. A vendéglátás pedig alapvetően a vendégről szól. Nem az a lényeg, hogy ki milyen végzettséggel mond véleményt, hanem hogy milyen élmény éri az embert. Ehhez nem kell szakácsnak lenni. A vendégnek igenis joga van megfogalmazni, mit érez, mit gondol, mi működik és mi nem. Én ezt képviselem: nem a szakmai autoritást, hanem a kíváncsiságot és a nyitottságot.

 

Mennyire vállalod a konfliktusokat? Beleállsz kritikus véleményekbe, ha úgy érzed, szükséges?

Kevesebbet, mint szeretnék. Vannak olyan anyagaim, amik a fiókban maradtak, pedig szerintem kifejezetten erősek lettek. Ezekben konkrét helyekről is mondok negatív véleményt. De valaki egyszer felhívta a figyelmem arra, hogy egy rossz kritika évekkel később is kering az interneten. Lehet, hogy egy adott étterem tulajdonosa közben lecserélődött, valaki újranyitja, jobbat akar csinálni, és egy régi videó mégis gátolja. Ez bennem maradt, és emiatt sokszor inkább nem publikálom az ilyen tartalmakat. Ugyanakkor egyre többet gondolkodom azon, hogy talán mégis helye lenne ennek. A csatornám alapvetően a jó helyekről szól, ezt sokan félreértik. Sokan azt hiszik, fizetett együttműködések, pedig ha valami szponzorált, azt mindig jelzem. A bemutatott éttermek döntő többsége nem ilyen. Egyszerűen csak nem teszem ki azt, ami szerintem nem elég jó.

Volt több olyan hely, ahol leforgattam az anyagot, de végül nem ment ki. Inkább azt tartom fontosnak, hogy amit megmutatok, az valóban megérdemelje a figyelmet. Nem az a cél, hogy romboljak, hanem hogy irányt mutassak. Ez persze nem zárja ki a kritikát, de próbálom úgy kezelni, hogy hosszú távon ne ártsak vele feleslegesen.

A videóid alapján sokakban felmerül, hogy tényleg mindent megeszel, amit bemutatsz. Ez mennyire reális?

Egyáltalán nem. Mindig mondom, hogy én nem evőversenyző vagyok, hanem videót készítek. Hívtak már ilyen jellegű versenyekre is, de biztos, hogy nem menne. Egyszerűen nem erről szól a dolog. Amikor elmegyek egy helyre, nem az a cél, hogy ipari mennyiséget egyek, hanem hogy megkóstoljam, megértsem az ételt, és el tudjam mesélni, milyen élmény volt. Sokszor inkább az a probléma, hogy kifejezetten rosszul érzem magam a pazarlás miatt. Ha lehet, kóstolóadagokat kérek, vagy megpróbálom elvinni az ételt. De nem mindig megoldható: legtöbbször tömegközlekedéssel járom az országot, kamerákkal, felszereléssel, így nem reális, hogy dobozokkal utazzak. Ilyenkor próbálok észszerű kompromisszumot találni. Volt, hogy az utcán adtam oda valakinek az ételt, természetesen úgy, hogy az érintett részt levágtuk.

 

Nem lehet ebben fizikailag vagy mentálisan elfáradni? Hiszen egy-egy forgatáson rengeteg kalóriát viszel be. Van valamilyen tudatos rendszered erre, vagy ilyenkor „kompenzálsz”?

Tavaly májusban jutottam el oda, hogy már semmibe nem fértem bele, és egyszerűbbnek tűnt lefogyni, mint új ruhatárat venni. Sok próbálkozás után rájöttem, hogy nálam az működik, ha nem kell folyamatosan döntéseket hozni arról, mit egyek. Alapvetően elég zártan élek: itthon dolgozom, itt főzök, itt vágok, heti vagy kétheti egy forgatás van, szóval a hétköznapokban nincs nagy gasztroélet. Ezért leegyszerűsítettem mindent. Nem eszem kenyeret, lisztes dolgokat, krumplit, és van egy „alapmenüm”: rizstészta, darált hús és káposzta. Gyakorlatilag ezen élek hónapok óta. Furcsa, de nem untam meg, mert technológiákkal variálom: sütöm, főzöm, más fűszerezéssel készítem. Így nem érzem monotonnak. Amikor pedig forgatok, és kóstolok, az az aznapi kilengés, de nem eszem végig mindent, és utána visszaállok erre.

 

Mennyire volt nehéz döntés az, hogy a munkád ennyire „bekerüljön” az otthonotokba? Hiszen ez azzal is jár, hogy valamennyire láthatóvá válik az a tér, ahol éltek.

Igazából nem éltem meg ezt különösebben nagy dilemmaként, mert tudatosan nagyon kevés dolgot mutatok meg. Gyakorlatilag a konyha látszik, azon kívül szinte semmi. Nem szeretem ezt a fajta kitárulkozást, amit sokan csinálnak, nálunk nincs családi élet a tartalomban: nem beszélek a gyerekekről, a magánéletről, nem jelennek meg a hozzátartozók. Néha a kutya besétál a képbe, de ennyi.

Tehát nem lesznek közös, családi pizzasütések a kamerának?

Soha. Ez nálunk fel sem merül. Nem akarom őket ebbe bevonni, és nem is érzem korrektnek. Az én döntésem volt, hogy nyilvános térbe lépek, de ők nem ezt választották. Úgyhogy inkább marad az, hogy ami látszik, az a munka, a konyha és a főzés. A többi az a miénk.

Nem nyomasztó számodra az, hogy gyakorlatilag otthon dolgozol, és ez a teljes home office lét lett az életed?

Egyáltalán nem. Amikor abbahagytam az ügyvédkedést, annyira elegem volt az emberekből, hogy a következő két évben szinte csak a boltban találkoztam idegenekkel. Ez nekem nem teher, sőt. Szerintem simán el tudnék élni egy lakatlan szigeten a családommal úgy, hogy eszembe sem jutna hiányolni a társaságot.

Az az érdekes, hogy ebben a munkában pont az a jó, ami egyébként a legnehezebb számomra. Alapvetően sokkal inkább egy mogorva, befelé forduló figura lennék. Nem szeretek emberek között lenni, és nem szeretek szerepelni sem. Ehhez képest, amikor forgatni megyek, nem elég jelen lenni: rá kell hangolódnom a másik emberre, meg kell szeretnem arra a pár órára, hogy hitelesen tudjam bemutatni. Ez egyfajta gyakorlat, ami kimozdít a saját komfortzónámból.

 

Érdekes, hogy közben a videóidon keresztül több százezer emberrel kapcsolódsz, aktív közösséged van, folyamatos a visszajelzés, a kommentelés. Ez mégis egyfajta biztonságos távolság, nem? Nem kell élőben jelen lenni.

Igen, ez valóban egyfajta távolság. Ha nagyon muszáj, tudok élőben is kommunikálni, ez nem probléma. Ügyvédként is folyamatosan emberek előtt beszéltem, tárgyalótermekben, akár nagyobb közönség előtt is. Olyankor átkapcsolok egy üzemmódba, és nem zavar a tömeg. De magamtól sokkal inkább félszeg vagyok. Ezekben a hétköznapi, spontán szociális helyzetekben nem érzem magam annyira komfortosan. A kamera mögött van egy kontroll, egy keret, ami biztonságot ad.

Ezért is jók azok a forgatások, amikor kilépek ebből. A legutóbbi videó például egy kis, piaci kifőzdében készült, ahol hatan ülnek egymás mellett egy pultnál, és egyszerűen nem lehet nem beszélgetni. Ilyen élményem korábban nem nagyon volt, és pont emiatt volt izgalmas. Ezek a helyzetek segítenek abban, hogy ne zárkózzak be teljesen, és hogy nyitottabb maradjak az emberek felé.

Mi az, ami a legnagyobb változást hozta az életedben azóta, hogy beléptél ebbe a világba? Mit követelt meg tőled ez a pálya?

Gyakorlatilag mindent meg kellett tanulnom a nulláról. Semmit nem tudtam a videózásról. Azt sem, hogyan kell bekapcsolni egy kamerát. Ma már teljesen belehülyültem ebbe: imádom a technikát, folyamatosan keresem az új megoldásokat, trükköket, eszközöket. Ez lett az egyik legnagyobb motivációm. És ami ennél is fontosabb: frissen tart. Látom a saját korosztályomon, hogy sokan egy pont után rutinból működnek. Van egy kialakult karrierívük, nagyjából tudják, mit kell csinálni, és ledarálják a következő húsz évet. Nálam ez megszakadt. Amikor abbahagytam az addigi pályámat, már az is kizökkentett ebből a komfortzónából. De az, hogy egy olyan dologba vágtam bele, amiről semmit nem tudtam, végképp.

Én valójában nem főzök, és nem is „csak” kóstolok. Videókat készítek. A gasztronómia ennek a tartalma, de bármi lehetne. Ez egy kreatív, technikai és folyamatos tanulási folyamat, ami miatt nem tudok ellustulni. Mindig van új platform, új formátum, új eszköz.

Az is érdekes, hogy teljesen kívülről érkeztem a közösségi médiába. Korábban soha nem posztoltam semmit. Nem értettem, miért tesznek ki az emberek magukról képeket. Ma napi szinten jelen vagyok, de ez kizárólag munka. Magánemberként továbbra sem érzem szükségét annak, hogy bármit megosszak. Ez a része a mai napig idegen maradt számomra.

Ez a folyamatos jelenlét, a nézettségek, kattintások világa nem tud beszippantani? Sokan számolnak be arról, hogy ez könnyen ráfüggőséget okoz.

Bennem ez egyáltalán nincs meg. Persze időnként eszembe jut, hogy ennyi energiával talán előrébb is tarthatnék, de ez kimerül abban, hogy két-három hetente egyszer átfut rajtam ez a gondolat. Nem nézegetem folyamatosan a számokat. Amikor egy videó kikerül, onnantól az már nem az én dolgom. Ott a munkám véget ért, és már a következő anyag foglalkoztat. Valójában élvezem ezt a folyamatot. Inkább egy korai nyugdíjasként tekintek magamra, aki örömből csinál valamit, ami mellesleg megélhetést is ad. Nem a pénz vagy a teljesítménykényszer motivál. Ugyanúgy elvagyok kevésből is, mint sokból, és ez a fajta függetlenség segít abban, hogy ne daráljon be ez a rendszer. A lényeg az, hogy érdekeljen, amit éppen csinálok.

 

A videóid elérései elég erősek, sok anyag kifejezetten jól teljesít. Ebben van tudatos építkezés, hirdetés, vagy inkább organikusan növekedsz?

Szinte teljesen organikusan. Nem hirdetem a videóimat, nem tolom meg őket pénzzel. Van egy-két kivétel, de az sem az én döntésem: ha van együttműködés, akkor az ügyfél néha kéri, hogy legyen rajta hirdetés. Magamtól soha nem teszek pénzt a terjesztésbe. Részben azért, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mi működik valójában. Ez nekem egy visszajelzés. Ha minden videót hirdetnék, nem látnám tisztán, hogy mi az, ami tényleg érdekli az embereket. Így viszont pontosan látszik, hogy melyik téma rezonál, mire reagálnak, és mire nem. Ez egyfajta egyensúly. Kell, hogy legyen bennem kíváncsiság és szabadság, de közben figyelni kell arra is, hogy a nézők mit szeretnének látni. Az organikus növekedés ebben segít: tisztább képet ad arról, hogy valóban működik-e az, amit csinálok.

 

Mondhatni, hogy mostanra ez a tevékenység anyagilag is stabil, eltartja magát?

Nálam ez tulajdonképpen az elejétől kezdve eltartotta magát. Már akkor is, amikor két-háromszáz feliratkozóm volt. Nyilván más szinten, de mindig úgy működött, hogy ne kelljen mellette mást csinálnom. Amit inkább sajnálok, az a tudatosság hiánya az elején. Volt egy kérdésed arról, mit csinálnék másképp, és igazából ez az egy dolog. Évekkel ezelőtt mondták, hogy menjek fel TikTokra, kezdjem el, de egyszerűen nem vettem komolyan. Azt láttam, hogy emberek táncolnak, és nem gondoltam, hogy ez nekem való. Ha akkor elkezdem, amikor még alig volt értelmes magyar tartalom, sokkal könnyebb lett volna. Most, hogy egy éve csinálom, érzem, mennyivel nehezebb.

Volt bennem egyfajta elitizmus is. Azt gondoltam, a YouTube a „királykategória”, minden más csak mellékes. Ráadásul volt egy teljesen irracionális félelmem, hogy ha máshol is megosztom a videókat, azzal elveszem a saját nézettségemet. Ma már nem is értem, honnan jött ez. Aztán véletlenül történt egy fordulópont. Feltettem egy halászlévideót Facebookra, és másfél milliós elérést hozott. Akkor jöttem rá, hogy minden platformnak megvan a saját logikája, és ha ezt érti az ember, sokkal tudatosabban lehet építkezni. Azóta a YouTube-ra készült anyagokat darabolva, átdolgozva kiteszem más felületekre is. Facebookon például ma már több tízezres követőtábor van úgy, hogy külön tartalmat nem is gyártok oda.

A másik hiányérzetem, hogy mindent egyedül csinálok. Ennek van szabadsága, de nincs kontroll, nincs visszajelzés, nincs közös gondolkodás. Sok alkotói közegben az a legnagyobb erő, hogy egymást húzzák, korrigálják, inspirálják. Nálam ez kimaradt. Most próbálom ezt pótolni: egyre tudatosabban építek, és például mesterséges intelligenciát is használok arra, hogy legyen egyfajta „külső szem”, ami segít rendszerezni, ötleteket dobni, vagy éppen visszafogni, ha valami nem működik. Ez talán az egyik legnagyobb tanulás az elmúlt években: a kreativitás mellé tudatosság is kell.

Van olyan, amire fixen nemet mondanál? Mondjuk ha egy nagy nemzetközi gyorsétteremlánc keresne meg együttműködéssel?

Szerintem tematikailag sem passzolna. Meg őszintén szólva nem is gondolom, hogy ilyen irányból megkeresnének. Elég határozott hangom van bizonyos kérdésekben, még akkor is, ha nem megyek bele olyan mélyen vagy élesen, mint ahogy néha szeretnék. Rólam azért nagyjából tudható, hogy ezekkel a márkákkal nem sokra mennének. Egyszerűen nem illeszkedik ahhoz, amit csinálok. A csatorna alapvetően a kíváncsiságról, a nyitottságról és az őszinte érdeklődésről szól, és ezek a típusú együttműködések nagyon nehezen egyeztethetők össze ezzel a szemlélettel. Nem az a célom, hogy mindenáron növeljem az elérést vagy a bevételt, hanem hogy hiteles maradjak. Ha valami nem fér bele ebbe, akkor inkább nem vállalom el.

 

Mindenképpen érdekel, hogy van-e hosszú távú terv a fejedben. Felmerült benned valaha, hogy a kisvendéglők iránti érdeklődésedből kiindulva egyszer saját helyet nyiss?

Soha. Ha lett is volna bennem ilyesmi, ez a munka biztosan kiölte volna. Nem igazán értem azokat az embereket, akik évtizedeken át ugyanazzal a szenvedéllyel tudják csinálni a vendéglátást. Mindig próbálom megfejteni, mi hajtja őket, mert számomra ez egy rendkívül monoton, lélekőrlő dolog: napi tíz–tizenkét órák egy forró konyhában, ugyanazokkal a folyamatokkal. Ettől én megőrülnék. A nagy kép igazából az, hogy nincs nagy terv. Néha elgondolkodom rajta, meddig lehet ezt csinálni, hogy idősebb korban is működik-e, de nem görcsölök rá. Most jól érzem magam benne. A legnagyobb érték az, hogy közelről látom felnőni a gyerekeimet. Ügyvédként egészen más lett volna az életünk: hosszú napok, hétvégék, állandó rohanás. Így viszont velük vagyok, jelen tudok lenni, és ez óriási kincs.

Lehet, hogy egyszer majd valami teljesen más jön, de amíg ezt csinálom, addig az a célom, hogy élvezzem. Sok energiát teszek bele, és amíg működik, addig így marad. Nem akarok mindent előre kitalálni, inkább hagyom, hogy alakuljon.