A szerzőről

Ligetfalvi Viktor

Ligetfalvi Viktor

A kezdeti pittyegős Casiók és a tinédzser kori automata Swatch után 2012-ben tértem az óraimádat rögös útjára, és egy-két éven belül menthetetlenné váltam. Végigjártam a szamárlétrát, megtanultam mindent a maga helyiértékén kezelni, és objektíven, átfogóan vizsgálni az óraipart, hogy a lehető legtávolabb maradjak az elfogultságtól. A kronometer.hu 2017-es indításakor az vezérelt, hogy azok, akiket hasonlómód beszippant az órák világa, magyar nyelven kaphassanak releváns információkat, szórakoztató formában, online. A Business Class Magazinnal 2018 őszén indult együttműködésünk számomra világos üzenetet hordoz: az óra is az üzlet része – lehet a tárgya, lehet az önkifejezés eszköze, és lehet művészet. Hogy ki mit lát bele, már nem rajtam múlik.

Az autóipar és az óraipar bizonyos ponton mindig is érintették egymást. Sok óragyártó egy időben foglalkozott mérőműszerekkel, de olykor az autóipar – vagy a harckocsiipar – ihlette meg az órakészítőket. A legbiztosabb közös pont pedig az autósport.

Ha Svájcra gondolunk, akkor a lila tehén, a csoki, a bankok és az autópályán érvényes százhúszas korlátozás juthat az eszünkbe. Na meg természetesen az óra, amiben bizony van némi humor is. Ugyanakkor ha teljesen komolyan kéne venni a cikkünk címét, akkor ez az írás nem lenne hosszabb pár sornál.

Két óraipari rendezvény adja a legjelentősebb másfél hetet az órásvilágban. Az egyik a januári SIHH Genfben, a másik pedig a régibb és nagyobb Baselworld Bázelben. Ez utóbbiról lesz most szó.

Amikor megtudtam, hogy az e havi rész témája a film lesz, számtalan gondolat és irány kezdett hatalmas képzeletbeli ricsajjal tombolni a fejemben, és amennyi ötlet jutott eszembe, pontosan annyira vesztem el, hiszen bármelyik irányt is választom, fáj elengedni a többit. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább elmondok egy történetet, amely több szálon fut, először egymástól igen távol, majd a kilencvenes évek elején találkoznak.

Az órákat sokan csak időmérő eszköznek tekintik, de vannak, akik meg vannak őrülve a bennük rejlő mechanikai megoldásokért. Vannak, akik már ötvenezer forintért is sokallják, míg mások milliókat költenek rá. Többek csak használják, míg néhányan befektetésként tekintenek rá.

A karácsonyi időszak egyrészről szeretteink megajándékozásáról szól, a szenteste előtti kellemes izgalomról, a családról. Másrészről pedig a tömegről, ideges és feszült ajándékkeresésről, a határidőkről és az év végi zárásokról. A legszebb ebben az időszakban – az ünnepi étkeken kívül – a fenyődíszítés. Az óraiparban a karácsonyt elsősorban mint egy rendkívüli gondossággal kialakított kirakat- és marketingfelhőt lehet értelmezni. Viszont a megjelenítés ennél szebb és jelentősebb területe a számlap-, és tokdíszítés. A megtévesztő cím is erre utal, mert cikkünkben az órák világának két jelentős részletét mutatjuk be, olyasmiket, amik szofisztikáltságuk okán nem kapnak elegendő figyelmet.

A legendás, történelmi magyar órakészítésről keveset hallani. Mindössze mesék, hiányos információk, feljegyzések és igazán régi újságcikkek kerülnek elő, de a végén be kell látnunk, hogy a magyar óraipar nem rengette meg az európai időmérők világát – az pedig már csak pluszérdekesség, hogy a hazai, ipari szintű órakészítés valahogy mindig összeért a gránátok időzítőszerkezeteivel.

Az óra legtöbbünk képzeletében kerek, legfeljebb ovális, a bőrszíj pedig inkább elegáns, mintsem sportos. A karóra-történelem első fontosabb szakaszában, tehát a XX. század első harmadában ez mégsem így volt, sőt. A négyzet, pontosabban téglalap alakú órák világát két ikon jellemzi még napjainkban is, pedig a történetük az ezerkilencszázas évek elején indult.