A hiphop születésének ötvenedik évfordulója alkalmából elkészült a Budapest Open Mic Podcast sorozata, ahol a hazai hiphoptörténelem került terítékre. Ez a hiánypótló sorozat bemutatja a magyar hiphoptörténet fejlődési ívét a legfontosabb képviselőin keresztül. Az egy-egy korszak kiemelkedő alakjait bemutató beszélgetéssorozat kétségkívül legmeghatározóbb résztvevője Geszti Péter volt, akinek szakmai és személyes életútját az értő fülű producer és zenei szakértő, Bánkuti Dániel vesézte ki. A beszélgetés első részéből izgalmas részletekre derült fény a Rapülők zenekar megalakulásától a kilencvenes évek pezsgésén át a siker vonatkozásairól.

Mostanában hogyan szoktad magad bemutatni?

A jelenleg kialakult világban a szabadverseny megszűnt a média és a reklámpiacon, ezért úgy döntöttem, hogy ott nem érdemes tovább kínlódni és küzdeni, hiszen nem nagyon maradnak ügyfelek. Ezért inkább ráfordultam az elmúlt egy évben megint a dalszövegírói és előadói életemre. Ebben az évben sokkal több koncertem volt, mint valaha, amikor a korábbi zenekaraimat működtettem, úgyhogy mostanában mondhatnám azt is, hogy előadó, meg dalszövegíró.

Akkor reneszánszodat éled.

Mondjuk úgy, igen. Talán látszik is rajtam, hogy reneszánsz korú ember vagyok.

Pörgessük vissza a kezdetekig a dolgokat. Hogyan találkoztál először a zenével vagy a hip-hoppal? 

Az első nagy találkozásunk a hiphoppal úgy zajlott le, hogy nem tudtam róla, hogy az hiphop. És talán akkor még más se így hívta. A nyolcvanas évek elején, ’83-’84-ben történt, hogy az Első emelet nevű zenekar, aminek én dalszövegírója voltam, megkapta a lehetőséget az akkori hanglemezgyártól, ahol egyedül lehetett kiadni szinte albumokat, hogy készítsen egy nagylemezt, és ez volt az első nagylemeze a zenekarnak. És erre fölkerült egy olyan dal, aminek az volt a címe, hogy Dadogós break. És mi akkor nem tudtuk, hogy ezt hiphopnak vagy rap-nek hívják, még a kifejezéseket sem ismertük, de a breaktánc, mint olyan, az nagyon-nagyon népszerű volt akkor, és inkább a tánc jellege volt az, ami eljutott hozzánk különböző VHS kazettákon és egyéb tiltott csatornákon keresztül. És azt lehetett érzékelni, hogy egy új típusú zene szólal meg alatta, aminek a ritmusa adja meg a legalapvetőbb kereteit, meg érdekességét. És hogy ezekben nem annyira énekeltek, mint inkább elektronikus effektek, jöttek rá, illetve abszolút szintetizátoros zene volt, tehát dobgépek dühöngtek mindenhol, és közben szövegmondások voltak rajta. És akkor mi ezt úgy azonosítottuk, hogy ezt úgy hívják, hogy break. 

Ez ugyanakkor történt, mint amikor Fenyő Miklós megjelentette a Jön a break című lemezét, amin mi egyébként halálra röhögtük magunkat. Utána a break őrület lefutott 2-3 év alatt, majd utána egy jó, majdnem 10 év eltelt, amikor végül is Rapülőkkel mi kijöttünk 1992-ben. 

Előtte min dolgoztál? 

Közben műsorokat vezettem, így figyeltem a Billboard listát és a New Business Calexpress listát, ahol egyszer csak elkezdtek megjelenni a hiphop felvételek is, és ezekből eljutott hozzánk is néhány, de az igazi hardcore szociális töltéssel rendelkező rapből ide nem jött el semmi.

A rádió műsorvezetése közben gyakran játszottam be egy-két ilyen frissebb zenei ihletésű dolgot, és rácsodálkoztam arra, hogy így dumálnak ezeken a felvételeken, nem csak vokális ének van, és nekem ez nagyon megtetszett. Egyrészt azért is, mert én magam hasonló módon kerestem egy önkifejezési lehetőséget. És akkor a kettő valahogy így összeért. Elsőként hallhattam az új zenéket, és az, hogy a dalszövegírói tapasztalatom már megvolt hozzá. Plusz ráadásul a két tag, akik még a Rapülőket létrehozta velem, Szentmihályi Gábor és a Berkes Gabi, mind a ketten az Első emelet zenészei voltak. 

Vagyis beérett.

Majdnem harmincéves korodban elkezdeni zenekart csinálni, az mondhatni egy késői szülés volt. Viszont nagy tapasztalatunk lett addigra egy csomó mindenben, hogyan kell kicsit producerként működni, hogyan kell egy projektet összerakosgatni, és szabad bejárásunk volt az akkori médiumokba.

Egyikünknek is az volt a célja, hogy mi azt mondjuk, hogy ez egy rap zenekar, ez egy hiphop zenekar, mi ezt soha nem mondtuk. Ezt utólag kenték ránk azok, akik egyébként meg voltak sértődve, hogy mi voltunk az elsők, akik ezáltal ismertek lettünk. Közben mi ezt az egészet egy nagyon jól felfogott jókedvből és játékosságból csináltuk, és az egészben volt egy teljesen tét nélküliség. 

92-ben jelent meg az első Rapülők album, és mindenki azt mondta, aki hallgatta, például Hungária együttes egykori nagyszerű zenésszel Novai Gábor, hogy figyelj, ha ez nem jön be, akkor semmi. Ehhez képest a kiadók viszont hallani sem akartak róla, mert ahol hivatalos feljegyzés született, hogy magyar nyelven nem lehet rappelni. Mondták, hogy menjek vissza műsort vezetni. 

Már volt egy stigmád a múltadból adódóan?

A ma rajtam lévő stigmákat sem én raktam magamra, hanem mások. De közben meg az a helyzet, hogy nagyon sikeres voltam egy csomó mindenben. Tehát a televízióban, rádióban rengeteg műsorom volt, és akkor nem úgy volt, mint ma, hogy van 40 millió csatorna, amin keresztül tartalmat fogyaszthatsz, hanem volt mondjuk kettő rádió, és volt mondjuk kettő tévé. Na most én mindegyikben ott voltam. 

Sokat készültem ezekre a műsorokra, sokszor megírt szövegeket raktam össze, és azzal szórakoztam, hogy a dalok intróira rábeszéltem egy idő után ritmusosan, tehát magyarul ilyen kis reppentyűket írtam, kétsoros, négysoros, hatsoros, nyolcsoros ilyen kis rap szövegszerűségeket, amelyeknek a prozódiáit, azt az eredeti, amerikai vagy angol felvételekből szedtem le, de soha nem a tartalmat másoltam le, hanem a ritmizációját.

Viszonylag már közel a 30-hoz jött így az első zenei siker. Mekkora könnyedség volt ahhoz képest, ha mondjuk 10 évvel előtte jött volna el midez? Tehát, hogy mennyire volt produkció szaga a dolognak, és mennyire volt az, hogy inkább ez ilyen intuitív örömzenélés?

Abszolút az utóbbi volt. Kettő évvel vagyunk túl a rendszerváltáson, kettő éve szűnt meg a kommunizmusnak nevezett szocializmus Magyarországon. Kettő éve szembesült az ország azzal, hogy egy teljesen más gazdasági, politikai, kulturális berendezkedés indul el. Minden szabad volt, mindenféle értelemben. Ennek voltak vadhajtásai is, de volt rettenetes nagy társadalmi nyitottság és egy olyanfajta közeg, amit ma elképzelni sem lehet már a ti generációtoknak, mert egyszerűen olyan, mint amikor kiengednek a börtönből.

Eufórikus?

Mindent lehetett sőt, nemcsak lehetett, hanem érdemes volt kipróbálni. Egyrészt mert nem ért senki semmihez, itt az új világban, tehát a nagy szabadságban, ami nem csak arról szólt, hogy most már oda mész az útleveleddel, ahova akarsz, és nemcsak száz dollárt vihetsz ki, mert az állam tiltja, hogy többet vigyél ki, és nem csak egyféle farmernadrágot lehet kapni, és nem csak egyféle keleti autót. 

Szóval ennek a hirtelen szabadságnak, és főleg a választéknak, a sokszínűségnek a szabadsága, a fogyasztás öröme, a fogyasztási cikkek élvezete, a választhatóság, egy olyan eufórikus pár évet teremtett Magyarország számára, hogy az én generációm jelentős része, aki képes volt és hajlandó volt hamar megismerni és bevállalni azt, hogy itt egy versenyelvű társadalom épül, vagyis hogy versenyezni kell mostantól kezdve mindenért, azok számára ez a Nirvána volt maga. 

És ebben, hogy éppen most délután háromtól ötig egy reklámfilmhez írok szöveget. Hattól meg elmegyünk hülyéskedni a Berkes Gabiékkal, és összerakunk egy nótát, amin jókat röhögünk, és ők a különböző mintákat, sample darabokat innen-onnan leszedik különböző DJ haverjaink lemezéről, és akkor abból lesz a zenei alap, ilyet soha nem csináltunk előtte. Olyan volt, mintha összelegóztunk volna magunknak egy brutális, jókedvű játékot, ami annyira szabad volt, és annyira tét nélküli, és annyira egyébként professzionálisan összerakott dolog a korabeli viszonyokhoz képest, hogy nem véletlen, hogy utána ilyen pandémikus sikere lett. Amikor a Rapülők elindult, egy hónap alatt úgy robban be a magyar popzenébe, hogy onnantól kezdve két évig minden erről szólt. Mi egyszerűen csak rátaláltunk egy olyan önkifejezési formára, ami jólesett, és ami megfelelt az én kvalitásaimnak. Az én meghatározásom, hogy a rap, a mondvacsinált zene, a rapper, az a mondvacsinált hős, és gyakorlatilag ebből fakadt az, hogy én rátaláltam egy műfajra, mert nagyon szívesen eljátszottam, nemcsak én, hanem a társaim is a zenekarban.

Költészetnek tartod a rapet?

Attól függ, hogy ki műveli és mit csinál vele. Ugyanúgy benne, mint minden verbális megnyilatkozásban, benne lehet a lehetőség, hogy poétikus, és benne lehet az, hogy közönséges. Egy ideig azt szoktam mondani, főleg, amikor a Ganxsta-ék elkezdtek működni, hogy ritmusra káromkodnak, de azt önmagában még nem tartom egyébként jó rap szövegnek.

Ha megnézed mondjuk az akkori nemzetközi fősodort, mondjuk Tupacot, teljesen mondjuk a költészet szintre vitte, annak ellenére, hogy káromkodott.

A fősodor nem jelent meg itthon. A ’90-es években legalábbis, nyilván az utánunk következő generációk keresték maguknak az újabb és újabb, és lehetőleg minél szókimondóbb előadókat. Az, hogy a Tupac Shakur létezik, azt én a Rapülők után két-három évvel tudtam meg, tehát én nem is tudtam a létezéséről.

Mennyire voltatok akkor tudatában, hogy milyen dolgot hoztatok létre a Rapülőkkel?

Nem voltunk tudatában, ezt az is bizonyítja, hogy röhögve, könnyedén elengedtük az egészet. Ez egy ajándéknak vagy adománynak tűnt, hogy annyira jól sikerült az, hogy összejöttünk és jó kedvünkben csináltunk valamit, hogy tudomásul vettük, hogy nagyon sikeres, de az egész korszakra jellemző az a szellemiség, aminek a szellemében tényleg el mertük ezt engedni, mert azt gondoltuk, hogy itt mindent lehet majd. Aki elég tehetséges, az bármit csinálhat a későbbiekben is, nem kell nekünk ragaszkodni ehhez a Rapülők nevű sztorihoz sokáig, mert majd csinálunk valami mást. Ezt nehéz felfogni ma, mert ha valaki egy ennyire sikeres dolgot létrehoz, akkor már sokkal jobban vigyáz egy ilyen márka értékére.

Mennyire volt ez egy nagyszínpadi jelenlét? 

Két-három kamionnal mentünk fellépni, amik fel voltak logózva, külön orvos jött velünk, szakács jött velünk, tánckar jött velünk, kellékesek jöttek velünk. A Rapülők egy nagy cirkusz volt, egy szórakoztató show műsor, amiben egyébként a három alaptagon kívül hat-nyolc muzsikus játszott még, ezek között nagyon ismert személyek jelentek meg, olyan klasszikusok, mint mondjuk Somló Tamás, aki megtiszteltetés volt, hogy velünk jött, és aki a két Rapülők feldolgozását a daloknak, a Ringasd el magad-at és a Nem adom fel-t, nekünk játszotta élőben a színpadon. Tehát a Rapülők az legitimálta magát az idősebb generációk felé a Somló Tamás személyén keresztül, meg az LGT dalok feldolgozásán keresztül. A fiatalok felé és az átlagos zenefogyasztók felé a szójátékos vagy szóvicces szövegek.

Vagy átmegy fejőstehénbe gyorsan, és utána nevet vált. 

Az Első emellett fölfutott a csúcsra, a 80-as évek közepére. Volt két-három éve, amikor bődületesen népszerű volt, és országos turnék követték egymást. Majd utána elkezdett egy kicsit elközhelyesedni, egy kicsit ellaposodni, nem volt már olyan érdekes, és nagyon gyorsan fordult alóla ki a trend. És ez az érzés, ez mindannyiunkban megvolt. És azt gondoltuk, hogy nem kéne ugyanezt a pályaívet leírni a Rapülőkkel, mert azért ahhoz már elég idősek voltunk, hogy tudjuk, hogy nem tudsz mindig a topon maradni, le kell jönni a hegyről, mielőtt lelöknek. Na most azt nem kell megvárni ezt a pillanatot, mert akkor az nem elegáns.

De honnan érzed, hogy hol van a csúcs? És hogy nincs feljebb?

Akkor úgy éreztük, hogy ez megtörtént. Azt is láttuk, hogy gombamód kezdenek el szaporodni a kisebb zenekarok kvázi ugyanebben a műfajban, akik jóval fiatalabbak. És azért azt már tudtuk, hogy ez a dolog a fiatalabbaknak jobban fog állni, tehát nem kéne ebbe beleöregedni, és beleráncosodni.

Mind a három tagja a Rapülőknek professzionális reklámipari vállalkozó volt. Rengeteg reklámhoz készítettek hangutómunkát, sőt, filmekhez szinkronmunkákat, hangoskönyveket, satöbbi, tehát igazából egzisztenciálisan is mindenki stabil lábakon állt, nem volt rászorulva senki arra, hogy most a zenéből kéne megélni.

Azt szoktam mondani, hogy ezt nem lehet abbahagyni, maximum szüneteltetni, erre te is jó példa vagy. Akkor tudtad, hogy lesz benned egy űr, és ezt tovább szeretnéd folytatni, vagy akkor elvitte más a figyelmedet, amikor vége lett a zenekarnak? 

1994 januárjában bejelentettük, hogy utolsó koncert van, és az akkori Sportcsarnokban négy telt ház telt meg két hónap alatt. Az akkori viszonyokban ez szinte ugyanaz volt, mint ami ma van az Azahriahval. Amikor véget ért, akkor azért volt egy-két hónap, amikor azt éreztem, hogy most vakarózok, hogy mi a francot is kéne csinálni, mert annyira magasra ment föl az egész, tudod, hogy egyszerűen. Sokáig azt gondoltam, hogy valami hasonlót kéne csinálni, de aztán pillanatokon belül kiderült, hogy nem, ugyanis rá egy évre felhívott Dés László, akivel elkezdtem dolgozni, és megírtuk a Dzsungel könyve musicalt. És akkor megértettem, hogy műfajt kell váltani. Tehát nem kell ugyanazt csinálni, mert abban egyrészt mindig lesz egy összehasonlítási alap, másrészt aztán, amit beigazolt az idő, hogy az idő múlásával az emberek elkezdenek nosztalgikusan gondolni régi nagy sikerekre, ahogy Presser Gábor fogalmazott egyszer, nem tudod legyőzni a régi dalaidat. Tehát magyarul, amikor a te követőid, a te korcsoportod, a te célcsoportod, a te vásárlóid megjegyeztek téged, ők ahhoz mindig ragaszkodni fognak. Tehát hiába jössz elő újabb dolgokkal, tudomásul fogják venni, még van, akinek tetszeni is fog, de mindig azt fogják mondani, hogy hát jó, jó, jó.