Bejegyzések innen:

Kult

Elemhasználati ráutalással Frászkarika címmel nyílt meg a Godot Galériában feLugossy László – (a „fe” annyit tesz, hogy fenomenális), ismerős-, baráti és művészkörökben Laca – kiállítása.

Az emberiség történetének legnagyobb, emberek által okozott katasztrófáját dolgozta fel az HBO minisorozata, a Csernobil. A film az apró részletekre fókuszálva, kegyetlen őszinteséggel képes átadni a reménytelen félelemmel átitatott, bürokratikus világot, amire a már számtalanszor leírt és elmesélt puszta történelmi tények nem képesek – mindezt hatásvadász eszközök nélkül, a hátramaradt kép- és videofelvételek pontos lemásolásával.

Annyi minden, hogy leírni is sok: Munkácsy-díjas festőművész, grafikus, aztán zenész, zeneszerző, filmrendező, videóművész, producer, digitális művész, webdizájner, tévés showman… Én csak annyit tudok biztosan, hogy sajátosan absztrakt/konstruktív képeket fest, és freejazzt játszik többféle szaxofonon, fuvolán, kis és nagy méretű fúvós hangszereken. És azt, hogy világcsavargó. Meg azt, hogy annak idején ő írta-szerezte az A. E. Bizottság városszerte énekelt „Szerelem, szerelem, köpni kell, köpni kell!” alapérzelmi slágert. Wahorn Andrással erről és mindenféléről szőjük kalandosan a szóhálót.

A magyar könnyűzenei élet egyik megkerülhetetlen állomása Pécs. Innen indult világhódító útjára a Kispál és a Borz, a 30Y, a Halott Pénz, a Punnany Massif, Takáts Eszter vagy a Junkie Jack Flash formáció. Lévai Balázs rendező Szabó Simonnal karöltve egy abszurd, zenés oknyomozói utazásra invitál minket, ahol a zenekarok segítségével megpróbálják megtalálni a pécsi zenei esszencia forrását. Pécsi szál-kritika.

Tele van a művészet – a színház-, a film- és a zenetörténet – olyan egyéniségekkel, akik több ágazatban jeleskedtek, jeleskednek. Ha beindítjuk a saját, belső keresőnket, előbb-utóbb kihozza Kálloy Molnár Pétert: nem egy úton jár, hanem agyal és teper végig egy oldalágon, aztán visszatér… így pörgeti az életét. Felmerül a kérdés, hogy a reneszánsz típusú összművészt áldja vagy veri a sors.

Felgördül a függöny, előtárul egy elegáns lazasággal berendezett szobabelső, bájos fiatalok, ünnep, derű és poénkodás… Felhőtlenül ragyog a képletes égbolt, aztán villám cikáz, és… zsupsz!

Tizennyolc éve működik többnyire a Mikszáth Kálmán tér 2.-ben lévő ház második emeleti lakásában, a Bázison az ország egyik legkülönösebb, független teátruma, a Maladype Színház. Balázs Zoltán az alapítója, a társulatvezetője, a rendezője és a színésze; ízig-vérig a motorja. Róla és a csapatról beszélgettünk. Meg mindenről…

Februárban egészen sokszor voltam színházban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megrendezett, művészeti egyetemek nemzetközi találkozóján (Festival Art Cinema Theatre = FACT) látott előadások mellett a karácsonyi ajándékjegyek legtöbbje is erre a hónapra szólt. Az egyetemen lévő külföldi előadások sajnos nem tettek rám mély benyomást, a budapesti „menő” kőszínházak (Katona, Örkény, Radnóti) egy-egy produkciója viszont annál inkább. Mégsem ezekről az előadásokról szeretnék beszélni, annak ellenére, hogy bőven lehetne elemezni őket, és a maguk nemében szinte tökéletes produkciók. Viszont legyenek bármennyire is jó kőszínházaink, oda kell figyelnünk a független társulatokra és az alternatív színházra. Pontosan olyan előadások miatt, mint a Tünet Együttes Sóvirága.

Nem lehet szem elől téveszteni őket, amikor megjelennek a Jurányi kávézójában – tényleg, mint két rocksztár a régi időkből, akár két Beatles-tagnak is elmennének. Zenekaruk, az Ivan & The Parazol néhány év alatt tett szert hazai és nemzetközi sikerre. A hatvanas-hetvenes évek rockzenéjét a kortárs zenei irányzatokkal ötvöző banda március 22-én jelenteti meg negyedik, Exotic Post Traumatic című nagylemezét, amelyet hosszabb szünet után a nagy múltú, Los Angeles-i EastWest Studiosban vettek fel. A zenekar két tagjával stílusuk alakulásáról, sikerük titkáról, új lemezük felvételéről és a hazai könnyűzeneipari helyzetről is beszélgettünk.

A következőkben egy olyan alkotásról lesz szó, amelynek jelenidejűsége kézzelfogható, itt és most játszódik, persze az elengedhetetlen és sajátosan magyaros múltba révedéssel együtt. Az egyén személyiségválsága mentén kibontakozik egy kórkép a jelenkori magyar társadalomról is, de nem rágva a néző szájába olyan közhelyeket, hogy „a magyar nép csak a sanyarú sorsra hivatott”, hanem kellő mértékkel és érzékenységgel – egyszerűbb párbeszédekben vagy beúszó emlékképekben. Ebben az alkotásban a múlttal való szembenézés, az előretekintés, a magyarok hol forrófejű, hol lagymatag lelkülete, az örök egyet nem értés és a társasági magány egyaránt benne van. A januári hónap élménye Reisz Gábor második nagyjátékfilmje, a Rossz versek.