210 önkéntessel, crowdfundinggal, kilenc hónapnyi előkészülettel nyitotta meg a Dante Közösségi Alkotóteret a két alapító, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor, akik magukat színész helyett színházcsinálóként, a Dantét pedig színház helyett összművészeti alkotótérként szeretik említeni. A Margit-negyed program kínálta lehetőség kapcsán a nyitásig vezető útról, ambíciókról és dédelgetett terveikről beszélgettünk. 

Mióta is működik a társulatotok? 

Jászberényi Gábor: Nyolc éve már, hogy megalapítottuk az azóta közhasznú civil szervezetként működő független színházi társulatunkat, ám az eltelt évek alatt a kulturális finanszírozás legalábbis kiszámíthatatlanná vált. 

Ezért jó ötletnek tűnt egy kulturális tér megnyitása? 

J. G.: Ellentmondásnak tűnhet, de lényegében igen, logikus lépés volt. Az évek alatt rengeteg bérleti díjat fizettünk ki, amiből bőven megfinanszírozható egy saját tér üzemeltetése. Nagyjából egyévnyi nézelődés után találtunk rá a Margit-negyed programra és a Dante helyszínére, aminek elnyertük a bérleti jogát. 

Mennyi időre? 

J. G.: Határozatlan időre. Ennek megvan az előnye és a hátulütői, de megtaláltuk a helyet és beleszerettünk. Azonnal egy összművészeti teret képzeltünk el azzal együtt, hogy a fő profil változatlanul a színház kell, hogy legyen. Léteztek hasonló jellegű helyek korábban is – Tűzraktér, Sirály, Merlin, Müszi, Kultiplex…vagyis nem előzmény nélküli az elképzelés. Ám a fogyasztói szokások változásával kiszorultak, eltűntek vagy megszűntek ezek az egykori kulthelyek. 

Valóban, jelentősen szűkült a független társulatok támogatása és az alternatív finanszírozás lehetőségei. Adódik a kérdés: lehetséges piaci alapon létezni? 

Gulyás Hermann Sándor: Az első perctől az a jelmondatunk, hogy ez egy független és önfenntartó műhely lesz, mert azt éreztük, hogy nem érdemes tovább várni arra, hogy megváltozik a finanszírozás helyzete. Ehelyett megpróbáltunk egy olyan piaci modellt találni, ami működőképes. Egyelőre azt látjuk, hogy van létjogosultsága, meg lehet csinálni. 

J. G.: Jelenleg terembérleti hozzájárulásból működünk. Hosszabb távon szeretnénk pro bono ügyeket, partnerségeket is, ám rengeteg olyan működési költség van, amit ki kell gazdálkodnunk. Nem akarunk hippi üzemmódban működni. Azon túl, hogy nagy szeretetből épült és önszerveződő volt a Dante kialakítása, az üzemelés már egy jól kitalált rendszerben történik, amiben váratlan helyzetekre, jogi változásokra is felkészülten tudunk reagálni. Valódi, piaci szemlélettel, vállalkozásként tekintve üzemelünk. Naponta kapunk két-három megkeresést, hogy szeretnének itt játszani, koncertezni, kiállítást csinálni, szóval beigazolódni látszik, hogy tényleg szükség van ilyen jellegű helyekre.

G. H. S.: Nem vacsoraszínházat akartunk vagy más, alternatív színházi megoldást, hanem egy olyan kulturális helyet, ahol amikor vége van egy előadásnak nem azt látod, hogy a büfés húzza le a redőnyt és pakol el, te meg finoman ki vagy ebrudalva, hiába láttál éppen egy jó előadást, amiről még szívesen beszélgetnél egy pohár bor mellett. 

Egy ekkora vállaláshoz komoly menedzsment, nagyobb stáb is kell. Hányan dolgoztok a Dantéban? 

J. G.: Jelenleg 18-an vagyunk. Április 26-án a megnyitó napján még festékes vödörrel a kezünkbe szaladgáltunk, este meg már ünnepi nyitóbeszédet tartottunk intézményvezetőként. Átmenet nélkül zuhantunk bele az üzemeltetésbe, ami ijesztő és nehéz volt, de mégis zavartalanul sikerült, mert nagyon jó a csapatunk. 

G. H. S.: Alkotótáraink vannak és nem beosztottaink. 

J. G.: Próbáljuk tartani ezt a szellemiséget. A csapat jelentős része végigcsinálta velünk a kilenc hónapos felújítást. 

G. H. S.: Rengeteg nézőnkkel együtt, akik besegítettek. Összesen 210 önkéntessel dolgoztunk, jelentős részük pedig nem azért jött, mert ismert minket vagy látta valamelyik előadásunkat, hanem mert hitt az ügyünkben és emellett megvolt a saját motivációja. 

J. G.: Valaki feszültséget vezetett le, és úgy bontotta a falat, mint a kisangyal. Valaki a szépérzéke miatt jött, hogy kicsit dekorálhasson. Volt, aki gondoskodni akart, így főzött a többiekre. 

A függetlenségbe manapság bele szokás érteni egyfajta ellentartást, szembehelyezkedést is az adott rendszerrel. Ez mennyire igaz rátok? 

G. H. S.: Valahol a civilségünkből is jön, hogy nem vagyunk harcias alkatok. Amit a világról gondolunk, azt a művészetünkkel próbáljuk kifejezni. Számunkra a színházcsinálás nem több és nem is kevesebb annál, mint ahogy az emberek hetvenezer évvel ezelőtt leültek a tábortűz köré és történeteket meséltek. Ezeknek a közös történeteknek, közös ügyeknek újraélése a színház lényege. 

J. G.: Ami ugyanakkor nem ér véget az előadással, hogy ne csak 70 percet foglalkozzunk a hirtelen életre hívott közönséggel, hanem már a színházba érkezés pillanatában fogadjuk őket és az előadás után is kínálunk még nekik egy beszélgetést, egy közös zenélést vagy egy koccintást. 

Akkor az igény egyfajta otthonszerzés volt a vándorszínházi élet után?

J. G.: Az utóbbi években az RS9 színház Vallai-kertjében játszottuk. A befogadó színház jellegénél fogva folyamatos egyeztetés, nehézségek jellemezték ezt a működést, pedig összességében nagyon pozitív volt a közös munka, végül is nekik köszönhetjük, hogy ma itt vagyunk. 

Mármint?

J. G.:  Tettünk egy ajánlatot, hogy egy magasabb összegért elsőbbséget kapjunk az előadásainkkal a Vallai-kertben. Labán Katalin igazgató pedig rámutatott, hogy ott tartunk, ahol ők voltak 30 évvel korábban a Szkéné megalapításakor. “Gyerekek, nektek kell egy saját hely” – mondta a felvetésünkre. Akkor már tudtuk, hogy egyfajta kulturális menedéket akarunk teremteni. 

Ez azonban – ahogy érintettük is – sokkal nagyobb vállalás. Nem veszik el a kreatív erő a sok operatív feladat között? 

J. G.: Megvannak az emberek a feladatra. Van gazdasági szakember, technikai vezető, műszaki vezető, koncertszervező, programszervező, de még a kávézónak is önálló vezetése van. 

G. H. S.: A nyolc év civil szervezeti munka se volt egyszerű szakmai beszámolókkal, pénzügyi elszámolásokkal, pályázatokkal; iszonyú papírmunka. 

J. G.: Megvan a rutinunk és az elmúlt év is így telt: reggel indulás az önkormányzatba tárgyalni a szerződésről, fél óra múlva pedig már melós ruhában bontottuk a falat. Délután egy próba, este előadás, közönségtalálkozó. Megterhelő, de nem ismeretlen ez a fajta terhelés. 

Különösen, ha az esti előadás után még közönség programot is kínáltok. 

J. G.: A ‘20-as évek Magyarországán törzshelyként működtek az olyan klubok, mint a Fészek vagy az Arizóna, ahol találkozni, beszélgetni lehetett a művészekkel az előadás után – ezt szeretnénk újraéleszteni. 

G. H. S.: Szeretünk a nézőinkkel foglalkozni. A Kövek című előadásunk után, ami nem mellesleg egy ír történet – Göttinger Pál és zenekara játszottak ír muzsikát a nézőknek. Sokan vágynak még egy korsó Guinness-re és egy jó beszélgetésre, hogy ülepedjen a darab és komplexé, maradandóvá váljon a színházi élmény. 

A Dante mai formája előtt korábban otthont adott templomnak, de kocsmának is. Milyen volt ide belépni, mit éreztetek az első alkalommal? 

G. H. S.: Több helyet is megnéztünk a kerületben a Margit-negyed program kapcsán, de egyik sem tudja azt, amit ez az ingatlan tud. Eleve sok paraméternek kell megfelelni színházi tér esetében: ilyen a 8 méteres belmagasság, a jó megközelíthetőség, kiürítési- és menekülési terv, hogy csak a főbb szempontokat vegyük. De amikor beléptünk ide, nem ezeket néztük, hanem egy nagyon izgalmas látvány fogadott egy tíz évvel ezelőtt bezárt csárdával, annak minden kellékével.

J. G.: Emmi néni kocsmája, a falon miska-kancsókkal, egy letűnt kor kellékeivel. Belepte  por, leestek már a képek a falakról, de ha megkapargattad, láttad, hogy ez egy kincs. 

G. H. S.: A hely története tényleg nagyon izgalmas, először templom állt itt, aztán tébolyda lett, de még kupleráj is üzemelt benne állítólag. 

J. G.: Egyszóval mindig emberekkel foglalkozott. Ezt akartuk megőrizni  belső kialakításában is, ezért csupaszítottuk le a falakat, ezért látszódnak a téglák, hogy aki belép érezze, hogy nem egy új helyen jár, csak új kézben van a staféta. 

Rengeteg munkátok volt a Dante kialakításával, az összefogáson kívül milyen segítséget kaptatok még? 

G. H. S.: Azt tudtuk, hogy nincs rá pénzünk és ez egy óriási rizikó, amit nem biztos, hogy sikerre fogunk vinni. Ilyen értelemben egyfajta kísérlet volt. 

J. G.: Indítottunk egy adjuk össze kampányt, ahol 10 millió forintot tűztünk ki, mert az építész iroda, aki statikailag és tűzvédelmileg megtervezte a Dantét azt mondta, hogy ennyi kell az induláshoz. 

G. H. S.: A kampányunkat is úgy fogalmaztuk meg, hogy építsük együtt a Dantét. És nagyon hamar kiderült, hogy ez az építés nem azt jelenti, hogy magánemberek vagy cégek támogatnak bennünket, hanem hogy a szomszéd néni meg a nyugdíjas bácsi lehozza a fúróját, ideadja az eszközeit, hogy azok a nézőink, akiknek elmondtuk, hogy nekünk ez mennyire fontos, hogy legyen egy saját helyünk, azok megértik ezt a problémát, és idejönnek és főznek a felújításon dolgozóknak. 

J. G.: A támogatás, a pénz, az eszközök és az energiák nagyon jól lettek becsatornázva és felhasználva. Egy idő után csak azt vettük észre, hogy éppen akkor jön a vízvezeték szerelő, amikor vízvezeték szerelőre van szükségünk, mert önjáróvá vált a folyamat. 

Talán azért is sikerülhetett mindez, mert izgalmas olvasztótégelye a városnak a Margit-negyed kulturális szempontból. Ezt érzékelitek? 

J. G.: Van egy természetes kollaboráció, kaptunk már kölcsön asztalokat, székeket, éjfélkor megy a pohárcsere a Bem mozisokkal. Az, hogy itt a Murok, a Manyi, a Bem, nem messze az Átrium vagy a Jurányi kimondatlanul is kölcsönöz egyfajta erőt. Tervünk és vágyunk, hogy szorosabbra fűzzük a köteléket és közösen gondolkodjunk a lehetőségeinkről. Ez egyébként el is kezdődött az Irodalom Éjszakájával. 

G. H. S.: Amikor nyolc évvel ezelőtt megcsináltuk a Köveket – akkoriban még Kövek a zsebben címen – , akkor azt éreztük, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve. Jó helyeken játszunk, fontos szerepeink vannak és nem hátul statisztálunk valahol.

J. G.: A Köveknek egy teljesen új próbafolyamatot találtunk ki, teljesen új munkamódszert, teljesen új műhelymunkát, és ez hozta létre az egész társulatot. Ebből lett a hely, ebből lett a szellemiség 

G. H. S.: Ez egy nagy kincs a szakmában, hogy nem kiégett és szomorú színészek keresik maguknak a kiugrási lehetőséget, hanem a helyünkön vagyunk és változunk, növekedünk. 

J. G.: Nem is színészeknek hívjuk magunkat, hanem színházcsinálóknak. Ez magába foglalja a rendezőt, a színházigazgató, a gazdasági szakembert vagy a takarítót. 

Mennyire célotok megszólítani és összefogni a szakmát, ha már a lokáció ennyire megadja az alaphangot a kollektív és kölcsönös szakmai munkához? Van egy erős átpolitizáltság, széthúzás, szekértábor logika a kulturális életben is. 

J. G.: Mindig meglesznek a szakmai ellentétek. És nem is ez a probléma, hanem hogy nincs fórum, nincs lehetőség átbeszélni, megbeszélni a tapasztalatokat. 

G. H. S.: De ezt a zászlónkra tűzni nem áll szándékunkban. Valahogy erőltetettnek gondolnánk ezt a szerepet. 

J. G.: A legnagyobb baj, hogy régóta nem a szakmáról beszélünk, pedig fontos lenne visszaterelni a diskurzust ebbe a mederbe. Bennünk ott a kíváncsiság és a tettvágy, nem fáradtunk el, nem szomorodtunk és keseredtünk meg. Nincs bennünk indulat, ahogy a Dante sem protestálásból született meg. Az, hogy egyik este Göttingerék muzsikálnak, másik alkalommal Deák Kristóf Oscar-díjas filmrendező DJ-zik, hogy Tarján Zsófi pop artos kiállítása vagy éppen egy szociofotó kiállítás is teret kap nálunk, az mutatja, hogy ez a hely nem csak állítja magáról, hogy befogadó, hanem a működése is ezt tükrözi. 

Ha ma kapnátok egy filmszerepet, elvállalnátok? 

J. G.: A felújítás alatt is simán lejátszottuk a havi 8-10 előadásunkat. Én közben leforgattam 35 napot (Most vagy soha!, Meyer szerepében – szerk.). Söndi (Gulyás Hermann Sándor – szerk.) rendezett egy előadást Szarvason, tehát meg tudtuk oldani, meg fogjuk oldani.

G. H. S.: A szabadságot magunknak is fenntartjuk. A munkatársaink is dolgozhatnak kulturális intézményekben, és nem kötjük le őket, mi is élünk a lehetőségeinkkel. Fontos, hogy ne egy beragadt, beszorult, begyöpösödött, egy intézményben gondolkodó agyak legyünk, hanem csináljuk a dolgunkat.

J. G.: A Dante élvezi a prioritást és más társulathoz, kőszínházhoz természetesen nem szerződünk le. Ahhoz nagy a tét és nem is érezzük ennek szükségét. 

Mit tartogat a jövő rövid- és hosszútávon? 

G. H. S.: Van egy hét előadásból álló repertoárunk, amit továbbra is játszani fogunk és tervezünk egy új bemutatót is. Sokan bejelentkeztek hozzánk előadásokkal, programokkal is.J. G.: Az egy csoda, hogy két hónap alatt nem ment el az áram, üzemel a vízvezetékrendszer, nem nagyon dugultak el a vécék, mindig van áru a büfében, tehát maga a működés szépen lassan kezd felállni. A rövid távú terv szeptemberig eljutni oda, hogy tökéletesen üzembiztos legyen a hely. És van egy hosszú távú terv, hogy a hasonló jellegű és szellemiségű tereket kutassunk fel a világban. Sok ilyen van Berlinben, New Yorkban, Rómában, Krakkóban, Pozsonyban, Kolozsváron, sok hasonló Dante. Jó lenne vendégül látni egy hónapra egy kolozsvári társulatot, vagy egy prágai bandát, és ugyanolyan jó lenne kivinni előadásokat, adott esetben testvérintézményi megállapodásokat kötni, nemzetközi projektekre pályázni, vagyis nyitni egyet a külföldi szcéna felé.