Cserpes Istvánnal, a Cserpes Tejivó alapítójával a hagyományok újjáélesztéséről, a munkaerőválságról, a Lipóti Pékségről és a terjeszkedésről, egy új termékről, illetve a „tej ügyéről” beszélgettünk.

Mi jut eszébe arról a szóról, hogy tej?
Fehér, habos, egészséges, jóízű, élet… Körülbelül ezek.

A tejivó nem egy új találmány, szüleink, nagyszüleink körében közkedvelt helynek számított. Mi kellett, ahhoz hogy újjáéledjen ez a hagyomány?
Többféle motivációnk is volt az induláskor: elsősorban az igény kielégítése, amely azokban az emberekben élt, akik ismerték a tejivókat korábbról. Legegyszerűbben úgy tudnám ezeket jellemezni, mint alkohol nélküli kocsmákat. Ott kezdték a napot azok a melósok, akik valóban nem voltak alkoholisták. Az egyszerű ételeknek és a gyors, olcsó hozzáférésnek megvan a maga varázsa. Akkoriban nem volt semmilyen reggelizőhely, abszolút nem is illetek volna a kor igényeihez, szemben a mai társadalom működésével, ahol komoly igény van ezekre.
Szakmailag az motivált, hogy még senki nem csinált tejivót, pedig rengeteg tejipari vállalat van, aki ha ezt behúzza, sikert aratott volna vele, éppúgy, mint mi. Persze voltak komoly kétségeim, hogy húsz-huszonöt év elteltével valóban sikeresek lehetnek-e ezek, hiszen nem volt rá se recept, se garancia. Viszont úgy gondoltam, hogy ha van egy tejivónk, amely ha nullszaldós, akkor is rendelkezik egy nagyon komoly marketingértékkel. Kapunk egy állandó jelenlétet a városban, illetve a közbeszédben, amely rengeteget ér.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy nekem volt korábban egy tejivóm Kapuváron, amelyet a szívem csücskének tekintettem. Itt legelőször én kezdtem el pékárut árusítani, mert azt mondtam, hogy ha már nyitva vagyunk, és kapható tej és kakaó, akkor kínáljunk péktermékeket is, pedig ez akkoriban egyáltalán nem volt még divat.

 

Annak idején gondolta, hogy ekkora potenciál rejlik a tejben?
Mi már huszonöt éve csináljuk ezt a szakmát, és az elején jó pár évig a túlélésért küzdöttünk. Voltunk nagyon lent és voltak nagyon jó időszakaink is. Mostanában is küzdenünk kell a munkaerőpiaci problémák miatt, de nem panaszkodunk. Ebben az iparágban az a szép, hogy enni mindig kell, úgyhogy mindig lesz kereslet.
Amit sikerként könyvelek el, hogy vállalkozásainkat az emberek elismerik, és ez nem a marketingnek köszönhető. Egyszerűen látják a törekvést. Szerencsére észrevették az emberek, hogy nálunk valami olyasmi történik, ami nem szokványos. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a vendégeink emeltek minket a pajzsukra, és ezért nagyon hálás vagyok.

Tavaly áprilisban szakítottak a Lipótival. Kóstolta a cég termékeit?
Elbíráltuk őket, de ez nem nevezhető kóstolásnak, látjuk, hogy hova pozicionálták magukat.
Ez egy személyben Tóth Péter úr (a Lipóti Pékség alapítója – a szerk.) döntése volt, látható, hogy ez hova vezetett. Egy nagyon komoly problémát okoztak önmaguknak, és tulajdonképpen nekünk is, mert az a piac, amelyet közel egy évtized alatt közösen felépítettünk, az egyik pillanatról a másikra felborult. Egy rossz döntés volt, amely motivációja nem a pozitív emberi tulajdonságok közül fakad. Irigység, kevélység és talán egy kis rosszindulat is kellett hozzá. Nem jött be a számításuk, de mi is kárt szenvedtünk a döntés miatt. Én ennek nagyon nem örülök, és el is mondtam Tóth Péter úrnak, amikor elkezdte boncolgatni a terveit, hogy ennek beláthatatlan következményei lehetnek az ő életére nézve. Egyszer, gondolom, majd tanítják ezt a történetet a közgázon.

Több ezer üzletben vannak jelen, viszont Tejivóból csak négy van. Lesznek még további üzletek?
Szabadabb lenne a lelkem, hogyha a humán erőforrás oldaláról kicsit rendezettebb lenne az ország. Sajnos ez egy nagyon komoly gazdasági és társadalmi probléma, és hogy erre az illetékesek milyen magyarázatot tudnak adni, az megint csak gazdaságtörténelem lesz. Ez megzökkentet és megriasztott bennünket. Mivel túlzott kereslet van a munkaerő iránt, ezért csúnyán mondva, elindult egy olyan folyamat, hogy „ha keze, lába van, akkor jöhet”, ehhez pedig társult egy olyan szemlélet a fiatalabb generációnál, hogy ők megkerülhetetlenek, nélkülözhetetlenek, pedig ez nem így van. Megpróbálom a menedzsmenten, illetve a saját belső szabályozásainkon keresztül úgy feltölteni létszámban a termelési egységeinket, hogy az a lehető legjobb legyen. De már nagyon nehéz nevelni, nagyon nehéz úgy motiválni az embereket, hogy ennek a faktora ne a pénz legyen. Sajnos sok az olyan erény, amelyről azt gondoljuk, hogy a cégünk erőssége, de nem érdekel egyes embertípusokat. Ezeket a dolgozókat, akik rombolják ugyan a munkahelyi közösséget is, ha nem is hosszú távon, de kényszerből meg kell tartanunk. Úgy érzem, ezek az emberek taníthatatlanok, és ez egy nagy probléma, mert így is kellenek.

Térjünk át a Cserpess be üzletekre…
Két hét…(az interjú szeptember 8-án készült – a szerk.)

A nyitás. És az elterjedés?
Na, ez már könnyebben elképzelhető, mint a Tejivóké. Utóbbi nagyon súlyos, nagyon nehéz intézmény. Nagy alapterületű és sok ember kell hozzá, amelyet nehezebb kivitelezni.
A Cserpess be-nek pont az a lényege, amelyet a neve is sugall: Gyere, ugorj be hozzánk, beteszünk neked egy jó kis croissant-t vagy mini szendvicset, esetleg egy muffint egy kis tatyóba, adunk hozzá egy smoothie-t vagy saját készítésű kávét! Ragadd meg, és menj utadra! Ugyanakkor természetesen, ha valakinek van annyi ideje, akkor az üzleten belül is el tudja fogyasztani, esetleg vacakolhat a laptopjával az ablak mellett, de alapvetően az a tervünk, hogy pörgés legyen. Ez valamilyen szempontból a Tejivó ellentéte, amely nevében benne van a „nehézség”. Mindazonáltal az egyik legfontosabb hozománya a Cserpess be üzleteknek, hogy végre lesz normális madártej a városban! Nagyon sokan próbálkoznak vele a tejiparban, katasztrofális eredményekkel.

Ha jól értem, akkor most ebbe az ágazatba fektet be több energiát.
A Cserpess be gyakorlatilag egy kísérleti labor is. Ötéves a Tejivó, biztosan vannak olyan emberek, akik valamilyen újdonságra vágynak. A márka újrahúzása nem tűnik jó ötletnek, jönnek majd az észrevételek, ez most egy kísérleti pálya. Valami olyasmi, amely mi vagyunk, amelyet mi képviselünk. Az összes tejtermékünk, pékárunk ott marad továbbra is egy szofisztikált formában. Ugyanakkor a dizájnos csapattal nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy még véletlenül se egy B-kategóriás tejivót hozzunk létre.

A korábbiakban szóba került a Trudi. Hogyan szeretnék felvenni a versenyt a legnagyobb hazai túrórudigyártóval?
Szerintem mi nem vagyunk egymás konkurenciái. Mi gyártjuk a valódit, ők meg az igazit. Pontosan tudják, hogy a túrórudinak olyannak kell lennie, mint amilyen a miénk. Csak már ebből a zsákutcából nem tudnak kitolatni a kamionjukkal. Ennyi a történet, szakmailag pontosan tudják, hogy jól csináljuk, a vásárlók pedig, akik erre ráébredtek, már minket választanak. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy nagyon sokat költenek marketingre, amit csinálnak, azt porfin csinálják, a Pöttyös pedig egy brutális márkanév, nagyon nehéz fogyasztókat lehántolni belőlük. Beleégett az emberek agyába, amelynek az égisze alatt gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni. A terméküket lerontották az ehetőség szintjére, tovább már nem fogják, mert az már valódi károkat okozna. Ők ezt nagyon gazdaságosan csinálják, piacvezetők, amelyből mi a jelenlétünkkel fogunk rést szorítani magunknak. Beetetjük a népet különböző rendezvényeken, aztán majd szerzünk új kuncsaftokat, gondolom én.

Tehát folyik a túrórudi-harc…
Igen, de teljesen tisztességes eszközökkel. Egyikünk sem köpköd a másikra, mindegyikünk elismeri a másik erényeit. Miénk a termék, övék a brand.

Mi lesz ennek a vége?
Növekedni fogunk. Megtartjuk ezt a minőséget, gondozzuk a terméket, de nem biztos, hogy az ő kárukra.

És milyen terméket fog legközelebb a piacra dobni?
Azt már csak akkor árulom el, ha kikapcsolta a diktafont.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin KÍSÉRLETEZŐK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!