Hatévesen disszidált az Egyesült Államokba, ahol többek között olyan ismert rendezőkkel is dolgozott, mint Francis Ford Coppola. Az Amerikában befutott filmes szakemberrel, Gárdos Évával beszélgettünk hollywoodi és magyarországi pályafutásáról, a két ország filmgyártása közötti különbségekről és a nemrég bemutatott Budapest Noir forgatásáról.

Hosszú és izgalmas utat tudhat maga mögött mind szakmai, mind magánéleti szempontból. Magyarnak vagy amerikainak vallja magát?
1956-ban szüleim öt évvel idősebb nővéremmel együtt szöktek el a Rózsadomb utcai házunkból, és a szigorúan őrzött osztrák határon át Amerikába disszidáltak. Én akkor még csecsemő voltam, így a biztonság kedvéért nem vittek magukkal, egy nevelőcsaládhoz kerültem. A megbeszélt tervek alapján egy lefizetett ismeretlen személynek kellett volna utánuk vinnie, de ez nem történt meg, így hatéves koromig a nevelőszüleimmel éltem, amikor a Nemzetközi Vöröskereszt – követve kitűzött céljait, hogy egyesítse a szétválasztott családokat – segített abban, hogy a szüleimhez költözzek Montréalba.

Nem volt nehéz beilleszkedni?
Traumatikus volt a szüleimmel élnem, akiket egyáltalán nem ismertem, és ők sem engem. A nyelv nem volt nehéz, könnyen megtanultam, mégis egy kicsit úgy éreztem, hogy nem vagyok otthon. Sokáig nehéz volt feldolgozni, hogy miért is érzem furcsának, másnak magam, mint a velem egykorú fiatalok, egészen addig, amíg 18 éves koromban vissza nem jöttem Magyarországra, hogy találkozzam a nevelőszüleimmel. Az a tapasztalat, hogy valakikkel közel voltunk egymáshoz, segített feldolgozni a történteket. Az elmúlt húsz évben már gyakran voltam itt, így idővel elkezdtem megérteni, miért éreztem magam furcsán, és rájöttem, hogy nekem két otthonom van. Az embernek ez fiatalon fáj, de idősebb korban megérti, hogy ez egy jó dolog.

 

 

 

 

 

A filmes pályafutása New Yorkban indult, ahol együtt dolgozott Francis Ford Coppolával is. Hogyan kerültek kapcsolatba?
Egy ismerősöm low-budget filmjébe segítettem be vágóasszisztensként, akkor már New Yorkban, ahova 14 éves koromban költöztünk át szüleimmel. Az ott dolgozó vágó nagyon sokat mesélt a munkájáról, illetve ugyanabban az épületben volt alkalmam találkozni több kollégájával is, így elkezdtem elsajátítani a szakmát. Coppola is egy New York-i vágóval dolgozott, és megkérdeztem, lehetnék-e a produkciós asszisztense. Így kezdtem el vele dolgozni az Apokalipszis most forgatásán.

Ezután sok ismert rendezővel és színésszel dolgozott együtt Amerikában. Hogyan került be a magyarországi filmgyártásba?
Húsz évvel ezelőtt Andy Vajna keresett meg A miniszter félrelép kapcsán. Egyfelől azért, mert már hallott rólam, hogy jó vágó vagyok, másrészt akkoriban, a 90-es években Magyarországon még nem terjedt el az a szokás – Amerikával ellentétben –, hogy a vágó már a forgatás alatt vágjon, és ő úgy gondolta, hogy a filmben játszó Kern András és Koltai Róbert rendezőknek hasznos lenne, ha közben látnák is a készülő anyagot, mivel a vígjáték nagyrészt ugyanazon a helyszínen volt leforgatva. Akkor már dolgoztam az Amerikai rapszódia ötletén, így többek között azért is vállaltam el a munkát, hogy megismerhessem az országot és az itteni filmeseket, mielőtt leforgatnám a saját filmemet.

Az Amerikai rapszódiában a saját történetét meséli el…
A filmben próbáltam tisztázni, hogy a szüleim miért hagytak hátra engem csecsemőként. Összesen legalább hét évet dolgoztam rajta. Operatőrnek A miniszter félrelép forgatásán megismert Ragályi Elemért kértem fel. Az elkészült film magyar terjesztésében Andy Vajna segített, majd később, amikor a Szabadság, szerelmet készítette, már íróként és vágóként is neki dolgoztam. Így gyűrűztek a kapcsolataim a magyar filmgyártásban.

Miért döntött a Budapest Noir megfilmesítése mellett?
Amikor olvastam a könyvet, úgy éreztem, hogy egy jó filmet lehetne készíteni belőle. Tetszett a karakter, a 30-as évek Budapestje, így felkerestem Kemény Ildikó producert és a szinopszist beadtuk a Filmalapnak, ahonnan aztán kaptunk pénzt, hogy felkérjük Szekér Andrást forgatókönyvírónak.

A Filmalap 900 millió forinttal támogatta ezt a filmet, ez az összeg valamivel több az átlagos büdzsénél, azonban Önöknek fel kellett építeniük az 1936-os Budapestet. Elég volt a költségvetés?
Azóta már nagyon sokat változott a város, nincsenek mindenhol macskakövek, így építenünk kellett pár helyszínt, mert nem találtunk igazán megfelelőt. Emellett az utómunkálatok alatt sok részletet reprodukálni kellett. Arra már nem volt elegendő a költségvetésünk, hogy teljes utcákat zárjunk le hosszú időre, egy vasárnap reggelre kaptuk meg a Lánchidat, illetve a Keleti pályaudvaron is csak akkor tudtunk forgatni, amikor nem jártak a vonatok. Egy este alatt vettük fel azt a jelenetet, amikor meghozzák Gömbös Gyula koporsóját, és egy hajnalban forgattuk, amikor Eckhardt Krisztina, akit Tenki Réka alakít, elindul a régi vonattal, még mielőtt beindult a közlekedés. Gyakran járókelőket kellett megállítanunk, hogy várjanak, amíg elmennek a színészek. A Hősök terén is szerettem volna forgatni egy jelenetet, de azt már nem tudtuk megoldani. Mindent összevetve, nagyon nehéz volt annak a 30-as évekbeli világnak a hangulatát visszaadni, de úgy érzem, hitelesen megoldottuk.

Az elmúlt időszakban Magyarországon, Tarr Béla A londoni férfi című filmje óta nem született film noir. Mekkora nyomást gyakoroltak Önre a műfajjal szembeni elvárások?
Amikor dolgozol, nem foglalkozol mások elvárásaival, hanem a legjobb szakemberekkel és színészekkel megpróbálod kihozni a maximumot. Mi már a forgatás elején eldöntöttük, hogy nem egy tipikus negyvenes évekbeli, fekete-fehér film noir másolatát akarjuk vászonra vinni, nem akartuk, hogy a Gordont alakító Kolovratnik Krisztián legyen a magyar Humphrey Bogart. Szerintem a noir a karakterekről, az emberekről szól, hogy nem mindenki hős, aki boldogan átsétál az életen, és ez mind nagyon jelen van a filmben. A Budapest Noirban minden kicsit modernebb, például a két főszereplő kapcsolata is: szeretik egymást, mégis megvan a külön életük.

Ha már a színészekről beszélünk: hogy esett a Gordont alakító Kolovratnik Krisztiánra a választás?
Mindenkinek van egy elképzelése a főhősről, miután elolvas egy könyvet. Sok színészt meghallgattunk, de nem jött az igazi, mígnem találkoztam Kolovratnik Krisztiánnal. Érdekes a hangja, van humora, vonzza a nőket, érezhető volt a karakterén, hogy szereti a barátnőjét, és az ebből fakadó fájdalom is átjött a játékán. Jó volt vele együtt dolgozni.

Munkái során milyen különbséget tapasztalt az amerikai és a magyar színészek között? Kikkel könnyebb együtt dolgozni?
Amerikában sokkal jobban „el vannak rontva” a színészek, mint Magyarországon. Mindenkinek van külön trénere, ügyvédje, és szigorúan kötött programok alapján dolgoznak. A magyar színészek szívből-lélekből akarják csinálni a filmet, ott vannak a forgatásokon akkor is, ha végig az utcán kell állniuk. Nem hívogatja őket az ügyvédjük, hogy el kell menniük a forgatásról, hanem örülnek, hogy részt vehetnek a produkcióban, és végig lelkesek. A Budapest Noir forgatásán minden színész ismerte egymást, ezért jól működött a kommunikáció, ők is jöttek néha ötletekkel, én pedig engedtem, hogy saját gondolataikat beemeljék az alkotásba. Nagyon élveztük a közös munkát.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin VIRTUDÁS című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!