A hetvenkét éves dalszövegíró, író, rendező és forgatókönyvíró jelenleg önéletírásán dolgozik. Bereményi Géza dalszövegei szervesen beépültek a magyar kultúrába, és ez főleg a Cseh Tamással közös dalszerzői munkának köszönhető. Bereményi Géza rendületlenül folytatja az írást, újabb szerzeményeiből pedig március 4-én, Másik Jánossal közös estjén hallhatunk részleteket. A Kossuth- és Prima Primissima díjas szerzővel a munka és az élet kapcsolatáról, a Cseh Tamással közös alkotásról, a dalszövegekről és emblematikus kettősük kultuszáról is beszélgettünk.

Ha jól tudom, jelenleg is írja regényét, amiből részleteket fog majd felolvasni a március 4-ei, Másik Jánossal közös estjükön. Mikor kezdett el dolgozni az önéletíráson? Mikorra várható a hosszú ideje készülő munka megjelenése?

 

Igen, erről a munkáról van szó. Nemrég megkérdezte egy barátom, hogy mit írok most, és azt válaszoltam, hogy az önéletírásomat. Aztán azt kérdezte: miért, eddig mit csináltál? Tehát ezt már elég régóta tervezem, a korábbi írásaim is nagymértékben önéletrajzi alapúak voltak, de ezen az íráson körülbelül egy éve dolgozom.

Miért kezdett a megírásába? Mi inspirálta?

Ezt nagyon sok embertől meg lehetne kérdezni, mert rengetegen megírják. Ez egy nagyon vonzó műfaj, és mindenki más választ ad arra, hogy miért tartja fontosnak.

Azt gondolom, hogy több korszakot is megéltem, és az, ahogy egy személy a gyerekkorától kezdve megismerkedik a világgal, tanulságos lehet másoknak is.

De nekem elsősorban az a fontos, hogy nem ismerem magamat eléggé, és ezáltal jobban sikerül. Ez viszont már magánügy.

Ez lényegében akkor egy segítség is azáltal, hogy kiírja magából?

Igen, mert rájövök olyan dolgokra, amiket eddig nem tudtam (nevet). Érdekes.

Azt olvastam egy Önnel készült korábbi interjúban, hogy az önéletírásban az első huszonöt évét akarja megírni, mert akkor történt minden, és utána már a „munkája megette az életét”. Milyen események történtek akkor, amelyek ennyire jelentősek voltak? Illetve a kijelentés kicsit ellentmondásosnak hangzik, nem arról van inkább szó, hogy összefonódott a munkája és az élete?

Először a kérdés második felére válaszolnék. Egy nagyon tapasztalt, idős professzorral beszéltem, aki már az élete alkonyán volt, és ő mondta azt, hogy az ember életének a legrövidebb szakasza a munkával eltöltött ideje. Ha az ember belép a munkahelyére, és befejezi az első munkanapját, miután onnan kilép, már azonnal a nyugdíjas korban találja magát: ilyen gyorsan telik el a munkával töltött idő. A gyerekkor és az ifjúkor viszont hosszú, és ha megéli az ember, a nyugdíjas kor is megint nagyon hosszú. Az első huszonöt évben, amíg nem kezdtem el a munkámat, minden megtörtént. Mivel nekem nem voltak játszópajtásaim, gyerekként ismerkedtem meg a felnőttek világával, a közöttük feszülő ellentétekkel.

Jobban kijött a felnőttekkel?

Igen. De ők kezdték, ők foglalkoztak velem. Olyan házban laktam, ahol nem voltak gyerekek, és utána az óvodában sem vettem részt annyira a gyerekek játékaiban. Nagyon korán, már gyerekfantáziával a felnőttek világát próbáltam megérteni. Eléggé furcsa világ volt az, mert a Rákosi-korszakban a felnőttek között húzódó ellentétek nagyon különösek voltak. Furcsa volt így átélni ezt a korszakot, de ezt nem panaszképp mondom, hiszen életben maradtam. Utána jött ’56. Tízévesen megtapasztalni egy olyan nagyszabású eseményt, szintén különös élmény volt. Aztán jött a Kádár-korszak, amikor magánember először vásárolhatott személygépkocsit, és az addigi magyar történelemben akkor járt a legtöbb autó. Elérkezett Magyarországra a kényelem vallása, a fogyasztás. Ezeket mind átéltem, huszonöt évesen pedig elkezdődött a munka.

Hogy érti azt pontosan, hogy „elkezdődött a munka”?

Tisztázzunk két fogalmat. Az egyik az élet, ami azt mondanám, hogy körülbelül huszonöt éves koromig tartott. Ezután következett egy másik korszak, amit nevezzünk karriernek. Tehát a munkával eltöltött idő a karrier, ami negatív szónak tűnik, hiszen sokszor a törtetést, a társadalomban való tolakodást értik alatta. De a karrier tulajdonképpen a pályafutás. Erről Kodály Zoltán egyik feljegyzése jut az eszembe, aki mikor meghallotta a New Yorkban elhunyt Bartók Béla halálának a hírét, elgondolkodott, és azt mondta kortársáról: ő volt az, aki a nehezebbik életet, de a könnyebbik karriert választotta (nyilván azzal, hogy elhagyta Magyarországot, és Amerikában élt). Viszont én vagyok az, mondta Kodály Zoltán, aki a könnyebbik életet választottam, de a nehezebbik karriert, azzal, hogy itt maradtam. Ez a megkülönböztetés talán megmagyarázza azt, amire gondolok. A karrier kezdete már olyan volt, hogy sok mindenkivel találkoztam, sok mindenen dolgoztam, és itt már egy másik történet kezdődött el. Előzőleg pedig alapdolgokkal ismerkedik meg az ember, szembesül a létezéssel és a világgal.

És talán még nem is érez annyi felelősséget magával szemben…

Nem, mert a mindenséggel lesz személyes kapcsolata (felnevet). Azt is mondják, hogy hatéves koráig eldől az ember élete, ekkor történnek a legfontosabb dolgok. Több ilyen szakaszolása van az életnek, de én úgy érzem, hogy a huszonöt éves koromon túli életem teljesen érdektelen. Amit csináltam, és amit létrehoztam belőle, az érdekes, de azt nem én vagyok hivatott magyarázni. A személyes tapasztalataim, az életem viszont mások számára is érdekes lehet, ha leírom.

Voltak olyan személyek, akikkel rengeteget dolgozott együtt, az elsők közt említhető Cseh Tamás, vagy filmjei kapcsán Eperjes Károly is, de számos további neves zenész és színész akad, akikkel az évek során együtt dolgozott, vagy akiknek dalokat írt. Ezeket a személyeket „a munka részhez” sorolja teljesen, és ők olyanok, mintha nem lettek volna az életének a részei? Szét lehet ezt egyáltalán választani?

Szét lehet választani. Állítom, hogy két olyan tanárom is volt, akik sokkal nagyobb hatással voltak az életemre, mint az előbb említett személyek. A kapcsolatokban azok a változások a fontosak, amiket az emberekben okoznak. Nagyon sokat kaptam a munkatársaimtól, de nem változtattak meg.

És Ön megváltoztatott embereket?

Erről őket kellene kérdezni. Az említett emberek, munkatársak is már kialakult személyiségek voltak.

Többször is említette, hogy Cseh Tamással többek voltak, mint barátok és kevesebbek is.

Igen, ez így fontos, így pontos. Cseh Tamás is mindent megtett, hogy ne változtassak sokat az életén. Sokkal inkább a közös műfaj, vagyis a dal volt az, ami változtatott rajta.

Azért, mert a közös alkotás, illetve maga a dal műfaja áthágott bizonyos határokat?

Nem, hanem azért, mert a dal műfajában – ami sokkal jobban az élete részévé vált, mint nekem – jobban ki tudta fejezni önmagát. A dalszövegekbe beletettem az életem tapasztalatait, a kettőnk megismerkedése előtti tapasztalatokat. Nem Tamás hatására írtam a szövegeket, hanem a dal műfaji hatására. Ő nagyszerűen kifejezte és megtestesítette őket, tehát beléjük tette magát. Elmesélek egy tanulságos beszélgetést Tamással. Egyszer nekem szegezte: valld be, Géza, hogy te nem merted soha elmondani nyilvánosság előtt azt, amit beleírtál a dalszövegekbe, ezért aztán engem toltál ki a reflektorfénybe, hogy én vigyem el a balhét, te pedig visszahúzódsz, és gyáva vagy. Erre én azt mondtam: igen, Tamás, bevallom, hogy ez így lehet; viszont te azt mondtad, hogy évekig kell énekelned ezeket a dalokat, hogy rájöjj, miről szólnak, ezért te egy tudatlan ember vagy. Tehát a

dalaink egy gyávának és egy tudatlannak a kapcsolatából születtek.

Nagyon tetszik ennek a történetnek az abszurditása.

Mind a ketten szembenéztünk a helyzetünkkel, és néha vissza-visszavágtunk a másiknak. Attól volt több a mi kapcsolatunk, hogy mindketten teljes személyiséggel tudtunk benne részt venni. Tamás is végiggondolta a saját szerepét benne, és én is.

A szerepek átgondolása kapcsán sosem jutott eszébe, sosem vágyott arra, hogy Ön álljon a színpadon, és Ön énekelje a dalokat?

Ez föl sem merülhetett, mert nekem állítólag rossz a hallásom. Ez úgy derült ki, hogy a nevelőapám, aki egy nagyon szigorú és kérlelhetetlen ember volt, a zongorán „kipróbálta” a hallásomat. Leütötte a hangokat, én pedig visszaénekeltem, majd odafordult az édesanyámhoz, és azt mondta: szívecském, ennek a fiúnak botfüle van, én nem fogom megtanítani zongorázni. Hogy ettől ébredt-e fel bennem a gátlás vagy sem, azt nem tudni, de mindenesetre fahangom van (nagyot nevet). Mindig irigyeltem és tiszteltem a zenészeket.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin ÉBEDŐ ERŐ című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!