Már gyerekkorom meghatározó élménye volt egy figura, aki fehér öltönyben és kalapban ugrál egy színpadon, körülötte fúvósok és más muzsikusok, akik olyan lüktetésű zenét játszanak, amelytől egyből táncolni támad kedvem. Akkor még nem tudtam, hogy az illető KRSA, azaz Tóth Kristóf, a Pannonia Allstars Ska Orchestra (röviden PASO) frontembere. A korábban több zenekarban is dobosként játszó MC-énekes egyik célkitűzése az volt, hogy a jamaicai ska műfajt megismertesse az itthoni közönséggel. Az idén tizenöt éves PASO sikere magáért beszél – ősszel egy big banddel lépnek színpadra, és a gyerekműsorprojektjük is beindulni látszik. Más kérdés, hogy a ska mennyire vált népszerűvé itthon – sok minden más mellett erről is beszélgettünk KRSA-val, aki ezúttal „civilben” jelent meg, a fehér szett nélkül.

 A zenekarod, a Pannonia Allstars Ska Orchestra idén ünnepelte a 15. születésnapját. Mennyire hiszel a „fontos” dátumokban, bűvös számokban?
Abból a szempontból, hogy nem gondoltuk volna, hogy valaha eljut eddig a zenekar, azt gondolom, hogy ez remek eredmény, és büszke vagyok a csapat teljesítményére, mivel ez mindenképpen egy csapat eredménye. Nem személyes ügy, hanem közös, kemény munka. Azt hiszem, nem sok zenekarra jellemző ez, de nekünk már induláskor kifejezett célunk, missziónk volt, mégpedig a jamaicai ska itthoni megismertetése. Korábban leginkább csak a második hullámot, az angolszász ska vonalat ismerték idehaza, de azt gondolom, hogy annyit mindenképpen sikerült elérnünk, hogy köztudottá vált, hogy a ska egy karibi tánczene, egy jamaicai műfaj. Azért, hogy ezt bemutassuk, mi is igyekeztünk közelíteni ehhez az eredeti jamaicai hangzáshoz, de ahogy mélyültünk el a műfajban, nekünk is lett egy saját ízünk, egy saját stílusunk. A saját zenei hatásainkat, kezdve a jazztől a funkon és a különböző népzenéken át mind beépítettük a zenénkbe.

Tehát kialakítottatok egy eklektikusabb stílust.
Igen, de azért azt el kell mondani, hogy a zenénk alapját a jamaicai műfajok adják – nemcsak a ska, hanem annak utódműfajai: a reggae, a dub, a dancehall is mind-mind a zenénk alkotó- és meghatározó eleme lett már a kezdetektől fogva. Ezek adják a lényegi részét. Tehát efelé indultunk az elején, aztán amikor a ska stílusban talán már megközelítettük azt a szintet, hogy autentikusnak hatott, akkor arra gondoltunk, hogy ugyan ez szép dolog, de ilyen már van a világon több is, és adódott a kérdés, hogy mitől lesz a dolognak egyéni íze. És ekkor jött be, illetve erősödött fel többek között a népzenei irány. Mindez persze a mai napig alakulóban van, folyamatosan fejlődik, változik a zenénk, jönnek be újabb műfajok, és új projektekkel kísérletezünk, újabb és újabb kihívások elé állítjuk magunkat. A legújabb ilyen projekt, amire készülünk – és ez is a tizenöt éves jubileum része –, hogy októberben játszunk majd a Müpában big band verzióban, tehát tizenkét fúvóssal állunk fel a színpadra.

 

Összehívtál zenészeket különböző, létező zenekarokból, vagy felkértél egy komplett big bandet a közreműködésre?
Tulajdonképpen mindkét dologban gondolkodtunk. A koncepció végül az lett, hogy legyen ez egy saját PASO Big Band. Olyan neves, létező magyar big bandek tagjaiból válogattuk össze a fúvóscsapatot a saját fúvósaink mellé, mint a Budapest Jazz Orchestra vagy a Modern Art Orchestra. Igazából az az érdekes, hogy ezeknek a nagyzenekaroknak tagja több olyan fúvós is, aki vagy vendégzenészként, vagy korábbi tagként már megfordult a zenekarunkban, dolgoztunk vele együtt, sőt a jelenlegi fúvósszekciónkból is van olyan, aki az említett big bandek sorait erősíti. Reményeink szerint tehát elég organikus lesz az egész, könnyű lesz integrálni őket. Az igazi újdonság számunkra talán inkább a hangszerelés lesz: a big banddel sem feltétlenül csak a jazznél maradunk, hanem kísérletezünk olyan műfajokkal, mint a balkáni, a funk vagy az afrobeat. Ez lesz a koronaékszer a tizenöt éves jubileumon. Visszatérve az eredeti kérdésedre, annyira nem hiszek a számmisztikában. Idáig sem feltétlenül úgy történtek a dolgok a zenekar életében, hogy a kerekebb számú évek lettek volna a fontosabbak. Ettől függetlenül biztos van jelentősége: rácsodálkoztunk arra, hogy már ennyi idősek vagyunk, hogy mennyi élményünk volt, vagy hány országban jártunk – ezt nemrég próbáltam összeszámolni, és körülbelül huszonkettőben. Rengeteg meghatározó, kedves élményünk van, a tizenöt év végigpörgetése során jócskán lehet ilyeneket találni. Érdekes, mert mindez ad egy összegzést, hogy „ez volt idáig”, de utána azonnal jön a kérdés, hogy „ezután mi legyen?”. Összegzed, értékeled, aztán mész tovább. Persze mindez a folyamat közben is megtörténik, spontán, automatikusan is kialakul, nem feltétlenül kell hozzá évforduló. Vannak dolgok, amikről csak később derül ki, hogy mekkora jelentősége lesz a zenekar életében. Lehet, hogy meghatározó lesz, de az is lehet, hogy csak egy kalandnak bizonyul. Most például elindult egy új projekt, amely talán majd kinövi magát: tavaly decemberben – szintén müpás felkérésre – elkészítettünk egy gyerekműsort, amely nagyon jól sikerült, az első pillanattól kezdve extázisban volt a közönség, így később néhány hasonló eseményre egyből igent mondtunk. A Müpa gyereknapján és a Gyerekszigeten is játszottunk már, a következő helyszín pedig a Budapest Park Pöttöm kertje lesz. Lehet, hogy ebből lesz felvétel, gyereklemez, de az is lehet, hogy megmarad kalandozásszinten.

A gyerekkoncertekre külön kell új dalokat írni, vagy a meglévő repertoárból válogattok „emészthetőbb” dalokat – például a filmzenéket (Star Wars, A Tenkes kapitánya, Trónok harca)?

Nagyon kis százalékban játszunk filmzenéket. A Tenkes kapitányát pont játszottuk, de az ugye saját dal, nem filmzene, nem is átdolgozás. Konkrét filmzenét, mint például a Star Wars elsőre nem is jutott az eszünkbe játszani, a második koncerten viszont már követelték a gyerekek nevében a szülők, így a harmadikra már direkt beépítettük. A gyerekkoncert programja egyébként sok összetevőből áll: egyfelől vannak létező saját dalok, amelyeket átfazoníroztunk és itt más, gyerekkompatibilis szöveggel játsszuk; vannak klasszikus skadalok, amelyekre szintén költöttünk új, gyerekeknek szóló szövegeket; a műsor részét képezik népdalok és klasszikus gyerekdalok ska-, reggae-átiratai (például a Kaláka Nanduja, vagy a Száraz tónak nedves partján reggae-verziója) és végül írtunk kifejezetten erre a projektre saját gyerekdalokat is, így született például A medve megfázott című, gyerekeknek szóló skadal is. Ez tehát kifejezetten egy gyerekprogram, amely legalább nyolcvan százalékban különbözik egy PASO-programtól. Egy külön repertoár, tele gyerekdalokkal.

Mindezt a stílus megtartásával.
Abszolút. Csak így van értelme. Már egész korán megpróbáljuk elhinteni a karibi zenék magját, és eljuttatni ezt a fajta zenét a gyerekekhez. Reméljük, hogy így később minket is fognak még hallgatni, vagy legalább az utánunk jövő skazenekarokat.

Többször nyilatkoztad magad is, hogy a skazene terjedésében nem állunk túl jól. A 2000-es évek elején felfutott a stílus, de mostanában az emberek – ahogy nyilatkoztad is – talán nem kifejezetten a stílus mélyebb ismerete miatt járnak a koncertekre, hanem sokkal inkább miattatok. Mennyire fájó számodra, hogy a műfaj nem megy egy bizonyos érdeklődési szint fölé?
A közönségnek továbbra is próbáljuk azt sulykolni, hogy hallgassák a műfaj nagyjait, mélyedjenek el a karibi zenékben, ismerjenek meg minél több előadót. Amikor indultunk, a 2000-es évek elején volt egy reggae-hullám, amely segített a skának is, így nekünk is adott némi hátszelet. Akkoriban volt igazán népszerű a német reggae vonal Gentleman, Seed, és akkor robbant be a köztudatba Sean Paul is. Ő ugye most ismét reneszánszát éli, de míg a 2000-es évek elején dancehall reggae-vel hódított, addig manapság inkább pop- és rockzenei közreműködésekben hallható. Mostanában jótékony hatása van még Diplónak és a Major Lazernek, aki zeneileg sokat merít a jamaicai kultúrából, habár ezt elektronikus irányban terjeszti ki. Azt is rebesgetik, hogy Rihanna új lemeze jamaicai producerekkel készül, és reggae-alapú lesz. Ez szuper lenne, talán segítene megint a műfajra irányítani a figyelmet.
Azt látom, hogy a helyzet továbbra sem könnyű, mert ma már nagyon nehéz bárhol is műfajt építeni – az emberek máshogy gondolkodnak, és nem szubkultúrák alapján határozzák meg az identitásukat. Talán a metál- és a punkszcéna él még valamennyire, de oldottabb a közeg, nincsenek stílushatárok, nincs már olyan nagy követési hajlandóság. A fiatalok vagy az interneten keresztül, vagy pedig – annak ellenére, hogy a kutatások a rádiók szerepének visszaszorulását mutatják, érdekes módon – a rádión keresztül tájékozódnak. Amilyen zene ott szól, vagy „nagyot megy”, azt ismerik, és olyan koncertre járnak. Akkor lehet igazán népszerű egy zenekar, ha ezeken a platformokon jelen van. Illetve létezik egy másik út is, lehet még „mérhetetlenül sokat koncertező zenekarnak” lenni, minél több helyen játszani azért, hogy minél többet lehessen a közönséggel találkozni – ez azonban komoly áldozattal jár, nagyon nagy munka, idő- és energiabefektetés, és egyáltalán nem biztos, hogy végül sikerre vezet.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin POPSZAKMA című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!