Rost Andrea nevét alighanem mindenki ismeri – a Kossuth-díjas, világhírű magyar operaénekesnő énekelt már a bécsi Staatsoperben, a milánói Scalában, és gyakori vendége a New York-i Metropolitannek is. A művésznő – habár éppen szintén egy New York-i fellépésre készül, ahol maga Plácido Domingo fog vezényelni – most mégis leginkább az itthoni fellépéseire koncentrál. A gyermekei kirepültek a fészekből, ő maga pedig valamiféle kiteljesedést, megnyugvást érez – ami új szerepének is köszönhető, Andrea ugyanis jelenleg a Semmelweis Egyetem Pető András Karának Jószolgálati Nagyköveteként is tevékenykedik; célja, hogy a Pető-módszert minél többen megismerjék, és hogy az itt tanuló és gyógyuló gyerekek minél többször élhessék át a zenélés és az éneklés örömét. A Rost Andrea Művészeti Alapítvány december 19-én jótékonysági koncertet szervez a Pesti Vigadóban, ahol a művésznő neves zenésztársaival lép fel. Az operaénekessel az itthonlét öröméről, a kivételes életpályáról és a legújabb szerepéről, a társadalmi felelősségvállalásról, valamint a buddhizmusról is beszélgettünk.

Úgy tudom, hogy hamarosan továbbutazik New Yorkba. Milyen fellépése lesz?
November 5-én énekelek egy koncerten a Carnegie Hallban, ahol Plácido Domingo – aki nemrég egy 2019. január 14-ei, dániai koncertre is felkért – fog vezényelni. Két ismert operettáriát fogok előadni, amelyeket már többször énekeltem.

Mennyire jelent kihívást az operetténeklés?
Egy operett-előadásban sok a próza, ráadásul táncolni is tudni kell. Zeneileg precízen kell tudni a szerepet – ez persze alapelvárás –, és az énekesnek győznie kell hanggal is az olykor megterhelő szólamot. Mindent egybevetve az operett egy nagyon összetett műfaj.

 

 

 

 

 

Az operettben és az operában színészként is valamennyire helyt kell állni?
Mindenképpen. Az énekhangot és a beszédhangot másképpen képezzük. Sok gyakorlással közelíteni kell egymáshoz a két különböző technikát, ami bonyolult feladat. Az interpretáló művész nemcsak elénekli azt, ami a kottában van, hanem megéli a szerepet – ez Maria Callas óta (Amerikában született, görög származású opera-énekesnő, aki elsősorban lenyűgöző bel canto technikájának, valamint hatásos drámai képességeinek köszönhette hírnevét – a szerk.) szinte követelmény.

Hogyan élte meg a sok utazással járó életmódot?
Éltem Berlinben, a második házasságom oda kötött. A fiam is oda járt gimnáziumba, most pedig a lányom él kint már nyolc éve. Berlin a családomhoz és az én életemhez is kötődő helyszín. Most viszont már nem utazom annyit, és ez jó, mert megadja nekem az állandóság biztonságérzetét. Kevesebbet énekelek már külföldön, inkább itthon vannak fellépéseim. Ez tudatos választás volt, tehát nem tragikus érzés, sőt. Az itthoni rajongótáborom nagyon sokat hangoztatta velem kapcsolatban, hogy nem hallanak eleget, mert énekelek mindenhol a világban, de ők nem tudnak mindenhová utánam jönni… Hiányoltak!

És az itthoni közönség igényeit is ki kell elégíteni…
Így van. Amíg tartott ez a világjárós időszak, addig maximum évi három-négy itthoni előadásom volt. Ennél azonban most jóval többet tudok itthon énekelni. Novemberben el is indulnak a próbáim, decemberben az Erkel Színházban a Varázsfuvola-előadások Paminája leszek. Január 10-én a Müpában Verdi Simon Boccanegra című operájában lépek a közönség elé egy koncertszerű operaelőadáson. Februárban a Zeneakadémián Haydn A Teremtés oratóriumában lépek fel.

Szeret itthon lenni?
Igen! Nagyon érdekes, mert nemrég jártam egy asztrológusnál, és ő is azt mondta, hogy nem lettem volna önazonos külföldön. Az aszcendensem Rák, aki otthon- és családcentrikus. Valószínűleg nem lettem volna boldog máshol – mint ahogy nem is voltam annyira boldog Berlinben.

Honvágya volt?
Igen. Berlin nekem annyira hideg-német volt, hogy nem éreztem ott jól magam. Teljesen más attitűddel élem az életemet… Persze nagyon érdekes város, két hetet is el tudok ott tölteni, de biztos, hogy nem tudnék már ott élni. A gyermekeim mellett most azt is megadta nekem a Jóisten, hogy itthon lehetek.

A gyermekei viszont már kirepültek a fészekből, olvastam, hogy a lányával is koncertezik.
Eszter lányom a Zeneakadémián végzett ének szakon, megtanulta a bel canto énektechnikát, és most ezt ötvözi az elektronikus zenével. Ő még keresi az útját, kísérletezik. Remek fotós, így a zene mellett a vizualitás is a művészete részét képezi. A folytonos tanulás és a kíváncsiság az a két mozgatórugó, amely mindkettőnkre jellemző.

Azt mondja, a fejlődés nem áll meg soha, mégis kihallani, hogy ott van önben a kiteljesedés, ami talán köthető a gyerekek elengedéséhez is. Mesélne egy kicsit erről az életszakaszról?
Például nem kell mindig csomagolni, vagyis nem kell állandóan elindulni itthonról. Többet olvashatok, sokat lehetek a barátaimmal, és van egy alapítványom – ez is egy másfajta hozzáállást, kiteljesedést mutat, amelyben már a fiatal tehetségeket is támogathatom.

A korábbi életszakaszaiban fontosabb volt, hogy kihozza magából a maximumot?
Természetesen a szerepekben és a koncerteken azért eléggé erőteljesen jelen kell lennem, de mégis minden egy folyamat része, ami fantasztikusan jót tesz nekem. Azt érzem, hogy tudok építkezni, tudok előre menni, még többet tudok adni magamból.

Lehet azt mondani, hogy elégedettebb, vagy akár büszkébb is lett saját magára?
Nagyon érdekes, amit most mond, mert én mindig kicsit lehúztam magamat.

Soha nem büszkélkedtem azzal, hogy mit tudok, vagy hogy hol jártam. De most mégis meg merem veregetni a vállamat, hogy ezt mind végigcsináltam – és igen, most büszkeség tölt el!

Mert egy olyan pálya van mögöttem, amilyet nagyon kevesen csinálnak végig. Tizennégy évet a Staatsoperben, legalább tízet a Scalában, tizenhármat a Metropolitanben énekeltem. Tehát évtizedeket töltöttem ezeken a helyeken, és nem csak egyszer hívtak meg.

Igazán önreflektív módon tekint az életére, és megértem, hogy úgy érzi, az ember sosem lehet magával teljesen elégedett. Csak néha lehet kicsit megnyugodni.
Így van. Vannak nyugvópontok, amikor valamit végigcsinálok, de aztán rájövök, hogy még mennyi minden van előttem! Megnyugtat, hogy van energiám, hogy nem ülök a babérjaimon, nem elégszem meg azzal, ami van, hanem megyek előre. Nemrég beszélgettem egy kedves ismerősömmel a terveimről, és azt mondta, hogy igen, tulajdonképpen a következő harminc évedet most nagyon fel kell építeni! (nevet) Jövőre lesz harminc éve, hogy a színpadon vagyok, és ennek kapcsán mégis ezt a mondatot mondta.

Ha megengedi, letagadhatna tizenöt évet.
Ez nagyon hízelgő! De nem is akarom letagadni a koromat, hiszen amit tudok és átéltem, megtapasztaltam, az mind-mind ez alatt az idő alatt történt velem. Ebből a tudásból és tapasztalatból szeretnék adni a fiataloknak, a következő generációnak, azoknak, akikkel most együtt dolgozom. Tenni akarom a dolgomat, és erőltetetten nem akarok ott lenni sehol.

Nincs bennem kényszer, nem akarok már semmiben sem bizonyítani. Az elmúlt évtizedeket ez a bizonyítás jellemezte… persze saját magamnak mindig meg kell felelni.

De talán a változásban az is benne van, hogy rutinná vált az operajátszás.
Az nem szabad, hogy rutin legyen. Rutinból lehet fogat mosni, enni, vagy elmenni edzeni, de a művészeteknél ez máshogy van. Inkább azt mondanám, hogy van egy technika, amelyet uralni kell, de a rutin inkább a gyakorlásra vonatkozik. A gyakorlás rutinja szükséges, de amikor kiállok a színpadra, úgy kell jelen lenni, mintha először csinálnám. A lelkesedés és a poézis jelenléte nélkülözhetetlen.

Hogyan indult a pályája? Többször felvételizett a Zeneakadémiára, de a felvételik előtt mi volt a mozgatórugó, amiért szeretett volna operaénekes lenni?
Már apró gyermek korom óta énekesnek készültem. Kőbányán születtem, a szüleimmel ott laktam négyéves koromig. Több család is lakott a kerthez tartozó házrészekben, és én összeszedtem a gyerekeket – már akkor is irányító típus voltam –, volt a kertben három lépcső, amire fel lehetett menni, és ez volt tulajdonképpen az első színpadom. Felálltam rá, és elénekeltem a gyerekeknek az összes Koncz Zsuzsa-, Zalatnay Sarolta-, Kovács Kati-, Illés- és France Gall-számot, amelyeket már a rádióból megtanultam és ismertem. Exhibicionizmus és megmutatkozási vágy volt bennem, de ennél még sokkal fontosabb volt az a fantasztikus érzés, amikor az ember énekel. Mennyire jó érzés, amikor kiárad belőlünk a hang! A pózokat mindig a tükör előtt gyakoroltam, eleinte nem is énekes akartam lenni, hanem hollywoodi színésznő. Sokáig borzasztóan vágytam erre.

Akkor a Színművészeti Főiskolára is felvételizett?
Felvételiztem, és operett-musical tanszakra jelentkeztem, amely ötévenként indult. ’80-ban érettségiztem, és akkor éppen indult egy osztály. Vámos László tanár úr, aki aztán rendezett az Operában, nem vett fel, amit később megköszöntem neki. Nagyon jó, hogy így alakult, mert így nem oda mentem, hanem a Zeneakadémiára. Az énektanárnőm borzasztóan haragudott rám ezért a musicales felvételiért. Ő mindig azt mondta, hogy nekem operaénekesnek kell lennem.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin MAGYAROK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!