Amikor belépünk a lemezkiadó irodájába, Gryllus Dani éppen Szabó Benedek és a Galaxisokat hallgat mosolyogva. Elbeszélgetünk róluk, amíg Vili megérkezik. A Kaláka zenekar még idén elindítja az ünnepi évadát, ugyanis jövő novemberben lesznek ötvenévesek. A testvérpár töretlen lelkesedéssel és munkával folytatja azt, amit fél évszázada elkezdett. Kaláka van, volt és lesz, ez nem vitás. A generációk gyerekkorát és költészet iránti szeretetét meghatározó Gryllus testvérekkel, Vilmossal és Dániellel sok témát érintettünk a gyerekektől kezdve az oktatáson és zenepedagógián át a karácsonyi hangulatig.

Nemrég néztem meg a Kaláka negyvenéves születésnapjára készült meglepetéskoncertet, ahol népzenei együttesektől kezdve jazz- és alternatív zenekarokig sokan feldolgozták a dalaikat. Ez 2009-ben történt, a Kaláka pedig jövőre lesz ötvenéves. Tulajdonképpen egy ilyen koncert azt is reprezentálja, hogy a Kaláka rendkívül meghatározó a magyar zenei kultúrában – de belül ez mennyire tudatos?
Gryllus Dániel: Így van, most kezdjük azt a bizonyos ünnepi évadot. A koncert, amiről beszélsz, nagyon meghatott minket.
Gryllus Vilmos: Igen, fantasztikus gesztus volt mindenki részéről, aki részt vett benne. Sírtunk, nevettünk, elérzékenyültünk, és nagyon meglepődtünk. A hatásunkról azt gondolom, hogy nyilvánvaló volt, milyen

mélyen gyökerezik az emberekben a Kaláka, hiszen már gyerekkorukban találkoztak vele, és többé-kevésbé hozzájárulhatott ahhoz, hogy azok legyenek, akik.

Nem lehet persze nyomon követni ezt a hatást, hiszen például egyik zenekar sem Kaláka-stílusban játszik, hanem a saját zenéjét játssza.

Túlzásnak gondolják azt, hogy formálták volna a hazai zenei kultúrát?
G. V.: Én ezt nem tudom megítélni. Mi csak csináljuk a dolgunkat, semmiféle népművelői szándék nincs benne.
G. D.: Népművelői talán van, de messianisztikus nincs. Ezt mi boldogan vállaljuk, sőt érezzük a felelősségét. Nemrég Frankfurtban koncerteztünk, volt ott vagy hatszáz gyerek, és szülők is. Nagy felelősség, hogy ők mit kapnak! A magyarságról, a kultúránkról, hosszú távra…
G. V.: Nekem is eszembe jutott erre egy példa. Én Nürnbergben voltam játszani, szintén gyerekeknek, de természetesen voltak ott felnőttek, sőt olyanok is, akik csak eljöttek a régi emlékek miatt, és örültek, hogy találkoznak valami magyar dologgal. Az egyik felnőtt nő azt mondta: „Én három éve itt vagyok, és azóta nem volt honvágyam, de most van, nagyon is”. Vajon ez jó vagy rossz? Jót tettem ezzel az emberrel, vagy éppen hogy nem? Nem mintha lenne erre befolyásom, mert én csak azt tudom csinálni, amit csinálok, és nem is akarok mást. De ilyen hatása van.

Ez leginkább keserédes.
G. V.: Hát persze hogy az.

Ha visszagondolnak az elmúlt „majdnem ötven” évre, meg tudják fogalmazni, hogy személyesen mire a legbüszkébbek a Kaláka kapcsán?
G. D.: Arra, hogy túléltük ezt az egészet. Hogy vagyunk. És tulajdonképpen amit mindig érzek, hogy valamiféle egységben van az egész. Nem szorult revízióra az indulásunk, a céljaink. Valahogy ez homogén módon alakult, és nyilvánvalóan az idővel mi is rugalmasan változtunk.

Mindig azt érezzük, hogy a közönséggel, a kultúránkkal, a versekkel ugyanolyan kapcsolatban vagyunk.

És ez teljesen rendszerfüggetlen – a napokban találtam egy ’81-es értékelő cikket rólunk, amelyet Szabolcsi Miklós írt, és nem lehet rájönni, hogy akkor írta, mert írhatta volna ma is. Talán a büszkeség nem a jó szó, inkább realitásnak érzem, hogy így alakult.

A sikerük töretlen – láttam, hogy folyamatosan vannak koncertjeik, játszanak külföldön is. Hamarosan kezdődik a Szabad-e bejönni ide Betlehemmel? című, szokásos karácsonyi műsoruk.
G. V.: Én a Kaláka nélkül sosem lettem volna színpadi ember. Tanultam zenét kicsi koromtól kezdve, ügyes is voltam, de inkább visszahúzódó típus vagyok, és meg kellett tanulnom, hogy előtérben legyek. Sok évembe telt. Lehettem volna magamtól sok minden, de színpadi ember aligha. Ha nem kezdődik el úgy, hogy na, csak zenélgessünk, akkor én aligha lennék az, aki most vagyok. Valaki más lennék. (nevet)
G. D.: És még az is benne volt, hogy amikor megalakultunk, nemhogy ötven évre nem gondoltunk előre, hanem egyre sem! Marketingstratégiánk sem volt, a videóklip még nem volt feltalálva. Lemezünk sem lehetett egy darabig, azóta sem tudjuk, hogy miért.

Nem azért, mert voltak olyan versek, amelyek politikai okokból cenzúra alatt álltak?
G. V.: Lehettek ilyen versek, hiszen amikor már nyolc évvel az indulásunk után végül lett egy lemezünk, arról azért hármat kihagytak.
G. D.: Igen, három József Attila-verset. És ha most a politikai okokat emlegetjük, ez nem feltétlenül abból jön, hanem lehet valakinek a személyes politikai megérzése is. Az volt a vicc, hogy amikor a lemezről levették a három József Attila-verset, volt egy koncertünk a rádióban, egy sanzonest, amelyen Weöres Sándor: Az éjszaka csodái helyett – amely a lemezen a József Attila-dalok helyére került – azt kérték, hogy inkább a József Attila-verseket játsszuk. Ez teljesen logikátlannak tűnik. Valószínűleg próbált valaki valamihez igazodni – ahogy ez minden korban lenni szokott. De abban biztos vagyok, hogy nem központi elvárás volt. 1981-ben még Erdélyben is tudtunk játszani, pedig teljesen irreális volt, hogy ott koncertezzünk. De a klasszikusokkal akkor sem tudtak mit kezdeni. A walesi bárdok azA walesi bárdok, a Levegőt! az a Levegőt! Nem lehetett belekötni, hogy miért énekeljük, és miért érezzük aktuálisnak.

Ha már itt tartunk, a kezdetekkor miért nyúltak éppen a versekhez? Hogyan jött ez az érdeklődés? Hiszen lehetett volna az is, hogy saját dalokat írnak.
G. D.: Ezt a részét a Mikó Pista (Mikó István az alapítástól 1975-ig volt a Kaláka együttes tagja, ma ismert színművész, komikus – a szerk.) hozta. Ő ugyanabba a Kodály-módszerű zeneiskolába járt, ahova mi, és már hamarabb elkezdett verseket énekelni. Vele kezdődtek az első Kaláka-számok. Igazából Mikó Pista dalai voltak, ezután kezdtünk mi is komponálni, de a dolgok szellemisége már változatlan maradt.
G. V.: Aztán már eszünkbe sem jutott saját szövegeket írni. Nagyon szerettük a verseket, sok volt, ami közel állt hozzánk.
G. D.: És konkuráljunk Arany Jánossal?

Szóval a túlzott tisztelet is belejátszott?
G. D.: Nem, ez nem elhatározás kérdése volt, hanem ösztönösen jött.
G. V.: Én azon kevés gimnazista közé tartoztam, aki sosem írt verset – igaz, aztán később gyerekdalokhoz írtam szövegeket, de az mégis más. De ilyen ambíciója érdekes módon egyikünknek sem volt sosem.
G. D.: Én is csak kettőt írtam az iskola alatt. Később pedig Dorkának annyit, hogy Az az én bajom, hogy te vagy az én majom. Ez volt a költői életművem.

Én még azon szerencsések közé tartozom, akik például karácsonykor Kalákát hallgattak és hallgatnak a mai napig. Mi a helyzet a mai gyerekekkel? Vilmos azt mondta egy interjúban, hogy a mostani gyerekek már máshogy vannak nevelve, és türelmetlenebbek. Hogyan lehet őket és a szüleiket fogékonnyá tenni a Kalákára?
G. D.: A mai gyerekek abszolút fogékonyak, de nem mindig az a konstelláció, hogy lehetőségük legyen a fogékonyság megérzésére. Például tegnap éppen egy tévéműsorban voltam, ahol beszélgettünk erről, és ott volt egy másik zenekar is.

Elmondtam, hogy mi azt szeretjük, hogy minél közelebb legyenek a széksorok a színpadhoz, hogy oda üljön le a gyerek, akár a mamája ölébe, és onnan tudjon figyelni.

Erre mondta a másik zenekar vezetője, hogy ők ellenkezőleg szeretik: legyenek jó messze, hogy tudjanak a gyerekek táncolni, ugrálni. Nyilvánvalóan mindkettő létező, jogos elvárás. Egyébként sajnos amikor gyereklemezekről van szó, akkor azt mondják, „gyereklemez”, mintha az homogén lenne. Pedig abból is nagyon sokféle van.
G. V.: És a gyerekek értelmére is lehet hatni. Amit én mondtam, hogy a gyerekek mások, türelmetlenebbek, nem jelenti azt, hogy nem szeretik a dalainkat. Ugyanúgy szeretik, hallgatják, csak máshogy vannak nevelve. És nem úgy, ahogy mi voltunk, hogy „édes fiam, ülj le, és várd meg, mi lesz ebből”. Hanem inkább úgy, hogyha te otthon felteszel egy lemezt, és táncolsz rá, ami teljesen rendben van, akkor ugyanezt lehet a koncerten is.

Egy koncerten manifesztálódik ez a probléma? Vagy akkor már csak azt érzik, hogy ott vannak a gyerekek, és ez milyen jó?
G. D.: A probléma nem is csak Magyarországon van jelen. Kolozsváron egyszer azt mondtam, hogy üljetek már le, és még levelet kaptam, hogy miért.
G. V.: És ha nyugatabbra mész, akkor talán még inkább ez van. Ez egyfajta gyereknevelési elv, hogy neki mindent szabad, és ez régen nem volt. Én azt hiszem, hogy – habár nem kell mindent elfojtani benne – bizonyos korlátok azért használnak az embernek, nemesítik, és jó felé terelik.

Én például azért tartok a gyerekeknek koncertet, hogy együtt énekeljünk.

Persze van egyfajta befogadói élmény is, amit szeretnék átadni, de a közös éneklés nagyon fontos nekem. Ez a viselkedés ezt lehetetlenné teszi, mert akkor már nem arról van szó, hanem a buliról.
G. D.: Az is lehet jó.
G. V.: Igen, de az én célom nem ez. És itt inkább már a Kalákáról van szó, de a Kalákának sem ez a célja. Például ha megmutatok egy hangszert, mert ezt szeretik, kérik is a gyerekek, ott figyelni kell, azt nem lehet fogócskázás közben…

Akkor valójában jó pedagógusnak is kell lenni, igaz?
G. V.: Mindenképpen. Művésznek is kell lenni, de ha gyerekekkel foglalkozik az ember, megkerülhetetlen a pedagógiai vonulat. A zenében magában is megvan a komoly pedagógiai megfontolás, a zenei élménnyel nevelésre való törekvés. Nem véletlen, hogy ezek a dalok benne vannak az általános iskolai, óvodai kiadványokban. És persze a tanár szíve joga, hogy használja-e őket.
G. D.: De nem szeretjük a merev dolgokat. Mindenképpen szórakoztatni akarunk, a felnőttkoncerteken is, még a József Attila-műsorunkkal is ez a célunk. Ez éppen a múlt héten volt, gimnazistáknak.

A gimnazistákat mivel lehet megfogni? A technikai vívmányokon és interneten szocializálódott fiatalokhoz hogyan lehet eljutni? Segít egy humorosabb Lackfi János-vers? Vagy más zenei formákat használnak ilyenkor?
G. D.: A gimnazistákkal ennél egyszerűbb. Múlt héten volt egy Kányádi-koncertünk a Babits Gimnáziumban. Megható élmény volt, ahogyan fogadták, habár kötelező volt nekik a részvétel, az állva tapsolást nem lehetett előírni – szóval olyan fogadtatásunk volt, amilyet csak remélhet az ember. Nagyon fontos, hogy a gimnazistákat nem lehet gyerekeknek nézni, sőt már a felső tagozatosokat sem, ezért felső tagozattól mindig komolyabb dolgokkal kezdünk. Most például a Vannak vidékek ciklussal kezdtünk, ami felnőtteknek is komoly, nemhogy gimnazistáknak.

Mindig komoly, csendes dologgal kell kezdeni, amivel nemcsak azt mondjuk, hogy itt most nem handabandázunk, hanem azt is, hogy felnőttnek vesszük őket.

És miután ezt elismertük, és megszületett közöttünk a közvetlen kapcsolat, már boldogan hallgatnak gyerekdalokat is: hallják és emlékeznek. Egyébként régen először mi is a saját generációnknak énekeltünk, nem volt még gyerekműsor, nem volt semmi. Öt-hat évvel később volt, amikor felkértek minket erre, akkor kezdődött ez a többrétegű zene. A Tengerecki Pál vagy a Bőrönd Ödön nem gyerekdalok voltak számunkra, hanem versek.
G. V.: De ez sem mindig egyforma, attól is függ, hova kerül az ember, és ott milyen a magyartanár, az énektanár vagy az igazgató. Nem minden gimnazistáról lehet leolvasni, hogy mit gondol, mert tartózkodnak, nemcsak velünk szemben, hanem egymás előtt is. Miközben lehet, hogy a legszívesebben énekelnének…