Home»Lifestyle»Az óra mint befektetés

Az óra mint befektetés

2
Shares
Pinterest Google+

Az órákat sokan csak időmérő eszköznek tekintik, de vannak, akik meg vannak őrülve a bennük rejlő mechanikai megoldásokért. Vannak, akik már ötvenezer forintért is sokallják, míg mások milliókat költenek rá. Többek csak használják, míg néhányan befektetésként tekintenek rá.

A legtöbben pedig nem értik, hogyan lehet befektetésként kezelni egy órát. Pedig egyszerű. Épp úgy, mint sok más területen az életben, ha az ember okosan, ésszel választ, akkor akár még jól is járhat. Igaz, hogy például az autók esetében annyira jelentős amortizációról beszélhetünk, hogy nehéz előre meghatározni, mi lehet gyűjtői kategória, és mi nem, 10-12 évvel ezelőtt sokan azt sem hitték volna, hogy egy szép állapotú, E30 kódjelű hármas BMW egyszer újra 2-3 millió forintot ér majd, amelyet akkor nagyjából ennek ötödéért lehetett megvenni. A kerek lámpás Ladákról ne is beszéljünk. Vagyis ahogy autófronton, úgy órafronton sem könnyű kitalálni, hogy mi az, amit 10-30-50 év múlva busás haszonnal árvereztethetünk majd el, de kezdjük az elejéről. Gyűjtői darabbá – nevezzük így a jó befektetéseket – válhat egy óra a múltja, vagy éppen pont a jelene által, sőt a legerősebb kombináció, amikor ez a kettő együtt adja meg az óra igazi gyűjtői értékét. Ezek közül két konkrét típus éli most elképesztő és még annál is látványosabb reneszánszát, igaz, nem ugyanabban a kategóriában. Az egyik a Rolex Daytona, a másik pedig az Omega Speedmaster Moonwatch.

Svájcból az űrbe

Ne keressünk abban összefüggést, hogy alapvetően kézihúzós, stopperes órákról van szó, mindkettőt a saját történetük tette naggyá, valamint a XXI. század, az internet és a hype. Az Omega története félig a nevében van: A NASA hivatalos „űrórája”, tehát már a ’69-es holdra szálláson is Omega Speedmaster volt a szolgálati karóra, ez az első, amely az űrben járt. Ez máris predesztinálta a típus jövőjét, magától értetődő, hogy minden órakedvelő szeretne egy darabot a történelemből, és abból az érzésből, ahogy az űrbe kiléptek, ahogy megtették azokat a kis-nagy lépéseket a Holdon. Az Omega lényegi változtatás nélkül, szinte a hatvanas évekbeli modellel meggyező formában gyártja a Speedmastert, pontosan azért, hogy közel ugyanazt az érzést kaphassuk meg most is. Viszont apró változtatások szükségesek. Hol a szerkezetben, hol a számlapon, csupán apróságok. Pont olyanok, amikre egy gyűjtő ki van élezve.

A típuscsalád a hatvanas években ment át a legnagyobb változásokon. Az egyenes tokfüleket (ref. 105.002 és 105.003) leváltotta az azóta is használt, jellegzetes csavart tokfül, és megjelent a Professional felirat a számlapon (145.012), mivel ez már a NASA által is jóváhagyott típus volt. Ez után a 145.022-vel, 1968-ban a szerkezet is megváltozott. Az összetett, elegáns és precíz megoldásokat magába foglaló cal. 321-et váltotta az egyszerűbb, könnyebben szerelhető cal. 861. Pár évvel később, a hetvenes években a számlap percosztásainál látható lépcső is eltűnt, ez volt az úgynevezett „step dial”. Itt húzhatunk egy vonalat a történetiségben. Egy igazi gyűjtő ezek valamelyikére vadászik, eredeti állapotában.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért lehet ez annyira jó befektetés, ami egyrészről jogos. A hatvanas, hetvenes években ezek a karórák nem számítottak luxusterméknek, találni olyan reklámot a hetvenes évek végén kialakuló kvarcválság idejéről, amikor egy – mai szemmel nézve – egyszerű Seiko drágább volt, mint az Omega holdra szállós legendája. Azóta viszont eltelt annyi idő, hogy lássuk, a régi modellek kellően régiek ahhoz, hogy ne legyen belőle minden kereskedésben tucatszámra, és a múlt egyre értékesebbé válik. Így jutottunk el mostanra oda, hogy 8–9 ezer eurótól indulnak a gyűjtői darabok. Viszont ennek van egy árnyoldala is, miszerint annyira pontos szaktudás szükséges ahhoz, hogy megállapíthassuk egy modellről, hogy annak minden fontos alkatrésze eredeti, hogy többévnyi előképzettség és tapasztalat alapján lehet csak bizonyosan állítani egy adott darabról, hogy teljes mértékben autentikus.

Persze a mai világában nincs hype net nélkül. Különböző online magazinok egyrészről kiváló érzékkel, másrészről a típus iránti fanatizmustól vezérelve, remek ütemben indultak el a típustörténet felkutatásában. Ennek köszönhetően, ahogy egyre több valóban érdekes részletre bukkantak, és pontosan meg tudtak határozni addig csak körberajzolt korszakokat, és az, hogy a lehető legmélyebben utánajárnak a típus szempontjából jelentős kérdéseknek, sokkal érdekesebbé tette az órát, mint amilyen addig volt.
És ez nemcsak a Speedmasterrel történt meg, hanem a másik neves stopperes karórával, a Rolex Oyster Cosmograph Daytonával is. A legenda szerint a hetvenes években nem volt túl keresett darab. A Rolex nem erőltette meg magát, egy akkor kapható, egyébként kifejezetten minőségi Valjoux 72-es szerkezetet épített a modellbe, de nem ez volt a legnépszerűbb a kollekcióban. A típus Paul Newmannek, a kor egyik híres amerikai színészének köszönheti a szerencséjét, aki az 1979-es Le Mans versenyen – a történet szerint – a saját Daytonáját viselte (a versenyből készült Le Mans című filmben egyébként Steve McQueen alakította a főszerepet).

Utolsóból az első

Nem egyből lett ennyire keresett, sőt. Akkor löketet sikerült adnia a típusnak, hogy ne érezzék kudarcnak, legalábbis a többi modellhez – mindenekelőtt a Submarinerhez, a GMT-Masterhez, a Datejusthoz és a Day-date-hez – képest. Az igazi őrület a 2010-es években indult, amikor online magazinok egyre többet kezdtek foglalkozni a típussal, kifejezetten az úgynevezett Exotic számlapos változattal, amilyen Newmannek volt. Itt-ott találtak is egyet, így elkezdtek szaporodni a tematikus aukciók, mígnem addig fokozódott a hangulat, hogy megtalálták Newman eredeti, saját Daytonáját.

Az óraaukciók sztárja 2016 novembere óta egy acél Patek Philippe volt, a ref. 1518. Különlegessége abban rejlett, hogy a Patek Philippe nagyon ritkán készített a hetvenes évek előtt acélból órát. A hetvenes években, pontosabban 1976-ban indult a sportóra vonal, amikor bemutatták a mai napig rendkívül sikeres Nautilus-t. (A sportóra szót kezeljük annak svájci mércéjével, tehát egy 100 méterig vízálló, az öltönyóráknál masszívabb, acélból készült óráról beszélünk.) Az tehát, hogy a Patek készített acélból órát, nem volt gyakori a hetvenes évekig. Az ominózus 1518-as egyébként is egy finom szerkezet: stopperes és öröknaptáras. A svájci gyártó előszeretettel kombinálta ezt a két komplikációt, személyes kedvencem az öröknaptár, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire romantikus – a maga módján – egy olyan mechanikus szerkezet, amelyben minden úgy van áttételezve, hogy nem kell foglalkoznunk sem azzal, hogy hány napos a hónap, sem azzal, hogy mikor van szökőév, mert az óra tudja magától. Fontos az is, hogy sokáig a Patek 2499 és 1518 voltak az egyedüli stopperes, öröknaptáras órák, mondhatni, ilyen szempontból uralták koruk iparát. Nem eladási mennyiségben, hanem know-how-ban.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin JÁRMŰIPAR című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

Kalandozások egy stílusos férfi ruhatárában

Következő cikk

Az autó mint befektetés