A szerzőről

Ligetfalvi Viktor

Ligetfalvi Viktor

A kezdeti pittyegős Casiók és a tinédzser kori automata Swatch után 2012-ben tértem az óraimádat rögös útjára, és egy-két éven belül menthetetlenné váltam. Végigjártam a szamárlétrát, megtanultam mindent a maga helyiértékén kezelni, és objektíven, átfogóan vizsgálni az óraipart, hogy a lehető legtávolabb maradjak az elfogultságtól. A kronometer.hu 2017-es indításakor az vezérelt, hogy azok, akiket hasonlómód beszippant az órák világa, magyar nyelven kaphassanak releváns információkat, szórakoztató formában, online. A Business Class Magazinnal 2018 őszén indult együttműködésünk számomra világos üzenetet hordoz: az óra is az üzlet része – lehet a tárgya, lehet az önkifejezés eszköze, és lehet művészet. Hogy ki mit lát bele, már nem rajtam múlik.

Ha van a modern kori svájci óraiparban megosztó márka, akkor az az Hublot. A márka felvirágoztatójáról, Jean-Claude Biverről már írtunk korábban, nélküle az Hublot ma nem az lenne ami. Az elmúlt évtizedben a svájci gyártó élen járt az új anyagokkal való kísérletezésben, legalábbis az óraiparban újnak számító anyagokkal.

A hetvenes évek legnagyobb durranása volt az acél, luxus sportóra. Addig a luxusnak vonzata volt az arany, fehérarany és a drágakövek, viszont az új trend átírta a fogalmakat.

Sok cikkben elhangzik, hogy a gyártók már nem tudnak igazán újat mutatni, és ezért visszanyúlnak korábbi korszakok stílusaihoz. Egyrészt a divat valamennyire mindig is úgy működött, hogy régi elemekből merít, másrészt minden gyártó szempontjából az az igazán biztos, ha járt utat járatlanért nem hagy el.

Órakedvelő körökben évről évre téma, hogy nem készülnek színes karórák. A fekete, fehér, szürke, kék, zöld színek különböző – összességében egyhangú – kombinációi uralják az óraipart az elmúlt évtizedekben.

A dicső, történelmi márkák között sok olyat találunk, ami két szakmai tehetség elengedhetetlen együttműködéséből jött létre. Edmond Jaeger és Antoine LeCoultre, Antoni Patek és Adrien Philippe – itt a történelem méltatlanul elfeledte Franciszek Czapek nevét, vagy Jules Louis Audemars és Edward Auguste Piguet.

Sokan megkérdőjelezik a klasszikus időmérők fontosságát napjainkban, amikor bárhol is legyünk, szinte bármilyen eszközről leolvasható az idő: az autóban, a tömegközlekedési eszközökön, a repülőn, számítógép előtt, vagy a legkézenfekvőbb eszközön, a mobiltelefonon. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi a szükség az órára.

Az előző részt úgy zártam, hogy a következő alkalommal bemutatom az óraipar eddig legnagyobb válságát. Viszont a jelen szám témája a nők, ilyenkor pedig semmiképpen sem illik válságokról írni, beszéljünk inkább a női órákról.

Az óraipar elmúlt 250–300 éve kifejezetten tartalmasan telt. A kulcsos felhúzású zsebóráktól eljutottunk a GPS-vevős, rádiószinkronizálós, napenergiával működő sokfunkciós karórákig. Egy könyvet meg lehetne tölteni az óraipar technológiai történelmével, igyekeztünk azonban rövidebben, tömörebben átvenni a legfontosabb eseményeket.

Kovács Antalt, a neves sommelier-t korábban már láttam különböző tévéműsorokban, az interneten, valamint a profilját az egyik általam látogatott étteremben az étlapon, mégis egy órás Facebook-csoportban ismertem meg. Hobbijaink és szakmánk iránti lelkesedésünk mindkettőnknél adott: ő kedveli az órákat, és borokkal foglalkozik, én kedvelem a bort, és órákkal foglalkozom. A Business Class Magazin boros számába pedig milyen más órás tartalom kerülhet, mint egy kötetlen beszélgetés a boros és az órás között?

Az autóipar és az óraipar bizonyos ponton mindig is érintették egymást. Sok óragyártó egy időben foglalkozott mérőműszerekkel, de olykor az autóipar – vagy a harckocsiipar – ihlette meg az órakészítőket. A legbiztosabb közös pont pedig az autósport.