Tarantino új, kilencedik filmje kedvéért visszautazik a gyerekkorába, történetszövéssel, képekkel, zenével, titkokkal és humorral elénk varázsolja Hollywoodot, a legendás filmálomgyár mindennapjainak világát és az azt körbelengő hangulatot. Mindezt megható szeretettel teszi.

Már akkor, a 60-as években fújdogál a változásszellő. Személyesen éli meg Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), aki ha nem is csillogó sztár, de eleddig menő csávó a szakmában. Csakhogy a nimbusza lassanként porosodik, ő maga csúszik a lejtőn odáig, hogy epizódszereplő, a Rosszarcút játssza. Naná, gyötrődik is a lelke. Mint Don Quijotét Sancho Panza, úgy kíséri őt a homályos múltú (mindösszesen egy villámjelenet utal rá) dublőrjéből mindenessé minősült Cliff Booth (Brad Pitt), aki úgyszintén ereszkedik le a kaszkadőrlejtőn, munka hébe-hóba. Közös múltőrző, túlélési gyakorlatuk a búfelejtő sétakocsikázás, békés iszogatás, de legfőképpen fenntartani a pazar villát a sztárnegyedben; azt, ahol az új szomszéd nem más, mint a belterjes filmesközeg ünnepelt rendezője, Roman Polanski és felesége, a szép modell és színésznő, Sharon Tate (1969 nyarán történik a világrázó gyilkos tragédia).

Tarantino a Volt egyszer egy… Hollywoodban el is tér ismert alkotásaitól, meg nem is.  Egyfelől halálpontos, aprólékos, másfelől a mesemondó csapongásával él. Főként a Rick–Cliff tandempáros dialógusai mögé rejtett belső történetektől esik gondba a néző, noha a poénok ülnek, de hogy min, nem tudjuk biztosan. Mi van? Sebaj, a röhögtető humorral, váratlan mozzanatokkal teletűzdelt, olykor mélyfúrással mellbevágó történetmesélés sodor tovább. Meg az utazás. Szerte hosszában suhanunk végig a Los Angeles-i tereken, utcákon, épületek, forgatási helyszínek díszletei között: kedves simogatás a korabeli Hollywood buksiján. Ezen közben a néző-befogadó a múltba kábul, körülöleli, magába szívja a hangulat. Meg a kép és a zene: Deep Purple, Simon & Garfunkel és a többi kortárs. Ebben a szaggatott folytonosságban a részletekben bújnak meg az emlékképek sűrítményei.
Például amikor Sharon (Margot Robbie) beül a moziba suttyomban, nézi idétlenkedő saját magát. Amilyen őszintén, kedvesen boldog, ahogyan örömkönnyektől ázik, az maga a csupa báj ártatlanság. Fényes, csillogó ábrándot sző a jövőről, holott tudjuk, a kertek alatt halálos végzet lopakodik…

Aztán a korszak jellegzetes mozgalma, a kis- és nagytotállal egymásba olvadó képekkel megidézett, a 60-as évek elején a fogyasztói társadalom és a nyugati középosztály értékei ellen lázadó, a békét, a toleranciát, a szabad gondolkodást és szerelmet hirdető hippikultúra. Az epizódban egy kieső, vadregényes tájon, bódékban tanyáznak néhányan, és nagyot néznek a luxusverdával becsörtető Cliffre, pláne, amikor az bizonyos okból az Öreget keresi. Sehogy sem akaródzik nekik elővezetni, de Clifftől nem áll messze egy kis erőszak, és jelzi, addig óvja őket ettől, amíg be nem viszik a szobájába. Az Öreg fekszik, akár halott is lehetne, de nem, felébred, pár szót vált Cliff-fel, és alszik tovább. Na, ott a kamera a premierplánban a fekvő lábaitól felfelé svenkel a férfit gondozó csaj fenekére, hát az, az erotikus lebegtetéssel együtt, kész truváj. És persze jön a Tarantinótól elvárt/elválaszthatatlan brutál, amikor is a tanyavezér – a nemtetszését kifejezendő – késsel kiszúrja a kocsi abroncsát, mire fel Cliff belendül: csont reped, hörgés és vér… – a szakállas gumilékelő ronggyá verve hever a ranch közepén a porban.

 

Egy másik jelenetmozaik, amikor Rick a kispályás sorozat forgatása előtt arra kéri a producert (Al Pacino), hogy vegye be Cliffet, hiszen nincs az a kunszt, amit meg ne csinálna. Kötélnek áll a főnök. Cliff szólításra várva a jelenet sleppjével ácsorog. Felmerül a csapatban, múlassák az időt egy kis játékos bunyóval, naná, beszáll Cliff is, és amikor Bruce Lee ellen áll ki, fölényes mosollyal nyugtázza a tuti agyongyepálására fogadást kötő, nagyképű drukkolókat. Bruce vad kiáltással, kézzel-lábbal csapkodva támad, mire Cliff lazán bevisz neki akkorát, hogy az a főnökasszony kocsijának csapódik. Jön a főnökasszony, látja a metálezüst szuperjárgány behorpadt oldalát, és Cliff repül…

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin PÁLYAVÁLTÓK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!