Az HBO új sorozata, az Eufória már-már szemtelenül őszintén és sokkolóan nyersen beszél a millenniumi évforduló után született fiatalok problémáiról, vágyaikról, függőségeikről, megfelelési kényszereikről és depressziójukról.

Nincsenek bűnösök, csak sebzett áldozatok

Az HBO legújabb sikersorozata egy Z generációs körképet mutat be, ahol a társadalom, a szülőktől elszenvedett gyerekkori traumák, a megfelelési kényszer és a kiszélesedő virtuális térrel párhuzamosan szűkülő magánszféra hatásai csorbítják a fiatalok személyiségét. Mindez egy olyan internetes világban, ahol a zsebükben van minden tudás – talán túl sok információ is – ahhoz, hogy képesek legyenek eldönteni, mi a helyes, vagy mi a helytelen. Ezalatt pedig egy elviselhetetlen ürességben léteznek, amelyet mesterséges hangulatfokozókkal vagy felszínes, érzelemmentes szexszel próbálnak megtölteni. Sam Levinson nem ítélkezik a tinik döntéseiről, pusztán bemutatja a tényeket, így a drog egyszerre lehet jó megoldás fizikai fájdalomra vagy depresszióra – de egy hajszállal választhat el a haláltól is. Ami biztos, hogy minden valaminek a következménye, és okkal történik, nincsenek bűnösök, csak szeretetéhes, érzékeny, sebzett áldozatok, és mindenkinek igaza van – a saját történetében.
Az Eufória főszereplője Rue, egy tipikus kertvárosi középiskolás lány, akinek látszólag megvan mindene a gondoskodó anyával és a szerető, odaadó húgával – csakhogy gyerekkora óta szorongással, depresszióval, bipoláris zavarral küzd. „Mintha fizikailag bántalmaztak volna. Vagy nem jutottam volna tiszta vízhez” – mondja ki a karakter még a sorozat első részében azt érzékeltetve, milyen fárasztó harcokat kellett vívnia, hogy legyőzze a megmagyarázhatatlan szorongását, amelyen haldokló édesapja állapota csak rontott. Aztán rájött a megoldásra. A drogproblémája láthatóan nem egy kamaszkori lázadás eredménye, hanem gyógyír a frusztrációira. „Aztán megtörtént. A pillanatban, amikor lelassul a légzésed. Kiengeded magadból az összes oxigént, és végül minden leáll: a szíved, a tüdőd, és végre az agyad is. Minden, amit érzel, kívánsz és el akarsz felejteni, eltűnik.” Ezek a főszereplő szavai, aki később bevallja, hogy halálfélelmei ellenére is mindig ezt a két másodperc „semmit” akarta újra átélni. Olyan közel kerülünk a belső világához, hogy úgy is átérezzük, milyen az, amikor napokig nem akarunk kikelni az ágyból, hogy még sosem küzdöttünk depresszióval.

„Nem én építettem fel ezt a rendszert, és nem is én csesztem el”

Rue története mellett a rendező minden epizódban egy-egy karaktert mutat be ugyanazzal a megoldással: gyerekkoruktól ismerhetjük meg azokat a „félrecsúszásokat”, amelyek miatt ilyen lett a fiatalok személyisége. Részről részre bontakoznak ki a kezdetben egysíkúnak tűnő archetípusok, a sorozat zsenialitása abban rejlik, hogy minden karaktert több szemszögből ismerhetünk meg, így nincs egy örök igazság, minden valaminek a függvénye: a kapcsolatok, a tudatos vagy tudatalatti döntések, a kiszámíthatatlan reakciók – és az előítéleteink lassan szétfoszlanak. Akárcsak a Három óriásplakátban.
Nathan (Jacob Elordi) már kiskorában rátalált apja házivideó-gyűjteményére a saját szexuális aktusairól a nála jóval fiatalabb lányokkal és fiúkkal. Most súlyosan frusztrált, erőszakos, és betegesen birtokolni akarja a barátnőjét.
Kat (Barbie Ferreira) gyerekkorában szerelmes volt egy osztálytársába, de egy, az anyjával töltött nyaralás alatt tizenkét kilót hízott, és már az első iskolai nap elhagyták. Visszahúzódva, szürke kisegérként élte az életét addig, amíg elkezdte felfedezni a szexualitását, és most már degeszre keresi magát bitcoinokkal a neten, ahol álarcban, trágár szavakkal alázza a kiöregedett férfiakat azok kérésére. Közben lefekszik mindenkivel – de tényleg mindenkivel, akivel találkozik –, egyfajta lázadásként a korábbi ártatlan személyiségével szemben, akit csak kihasználtak és eldobtak. Így szexuális ragadozóként ő használhat ki mindenkit, megvillantja a „tudását”, és otthagyja az „áldozatait”. Valójában egy szeretetéhes, megtört, érzékeny, hajszálvékony üvegbúra, amely bármelyik pillanatban apró darabokra törhet.

 

 

 

 

 

A népszerű és beképzelt Maddy (Alexa Demie) is sokkal komplexebb személyiség, mint amit első látásra ráhúz a társadalom. Kiskorában a magabiztosságának köszönhetően szépségversenyeket nyert, lelkes volt és céltudatos – amíg az anyja meg nem látta a hírekben egy személyi edző letartóztatását molesztálásért. Az álmai ezzel derékba törtek, nem mehetett versenyekre, és csak bambulta lehangoltan a tévét az alkoholista apja mellett. Amíg rá nem jött, hogy a semmittevés nem is olyan rossz, ő is abból szeretne „megélni”, csak egy sikeres, gazdag fiút kell megcsípnie hozzá. A kozmetikai szalonban – ahol az anyja is dolgozik – látta, hogy kétféle ember létezik: aki térdel, és aki előtt térdelnek. Ő az utóbbi akart lenni, ezért eltanulta a gazdag nők viselkedését és öltözködési stílusát. Most az iskola bikájával, Nathannel van mérgező kapcsolatban, kiszolgáltatottan és jövőkép nélkül.

Cassie (Sydney Sweeney) műkorcsolyázó szeretett volna lenni, meg is volt hozzá a tehetsége, csakhogy az apjának nem volt elég pénze fizetni az órákat, kevesebbet keresett az egyébként alkoholista anyjánál, akivel ezért addig veszekedtek, amíg el nem váltak. Egy nap az apja balesetet szenvedett, és súlyos állapotban kórházba került, ahol a fájdalomcsillapítók tartották benne az életet. Akárcsak Rue apjában, akitől egy elcsent gyógyszer volt a főszereplő első lépése a tudatmódosítók világába. Cassie apja is hasonló útra tévedt: nemcsak a fizikai, hanem a lelki fájdalmain is segítettek a szintetikus drogok, így hamar lecsúszott a lejtőn a heroinig. Cassie akkor látta utoljára az apját, amikor egy éjszaka megjelent nála, és értékes tárgyakkal örökre lelépett. A sorozat itt sem ítélkezik, empatikusan közelít az apafigurához is, aki szereti a lányát, csak a túlélésért küzd – minden valaminek a következménye, és okkal történik. „Nem én építettem ezt a rendszert, és nem is én csesztem el” – mondja ki Rue is, aki akkor fog kilépni abból a sötét világból, amelyben szenved, amikor legalább egy oka lesz rá. Cassie tiniként retteg az egyedülléttől, ezért mindenkibe beleszeret, akivel találkozik – legyen az szép vagy csúnya, intelligens vagy buta, figyelmes vagy durva. A férfiak ki is használják a naiv ragaszkodását, és csak a vonzó teste és szexuális érintkezések érdekében alakítanak ki vele rendszerint rövid kapcsolatot. Maddy és Cassie is élnek drogokkal, csak nekik más függőségeik vannak, viszont épp olyan természeteséggel vesznek egy gramm kokaint a kisvárosi karneváli ünnepségen, mint egy csapolt sört.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin PÁLYAVÁLTÓK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!