Bérczesi Róbert dalszerző, előadó egy tizenegy évig tartó pokol után, 2014-ben szabadult a pszichiátriáról. Józanul, tiszta fejjel látott újra neki a munkának és az életnek: újra összeállt a hiperkarma zenekar, a 2014-es Konyharegény lemez után pedig idén tavasszal megjelent a negyedik, Délibáb című lemez is, melynek budapesti bemutatójára a Budapest Parkban kerül sor május 18-án. A dalszerző-előadóval többek között a visszatérésről, a józan zenélésről és a Szelfi című műsorban való közszereplésről is beszélgettünk.

Hogy érzed most magad? Hogy vagy?
Erre többféle válasz létezik. A legegyszerűbb az, hogy jól, a másik a „nempanaszkodom”, de van olyan is, hogy semlegesen, és egy olyan is, hogy életemben nem voltak még ilyen pokoli lelki kínjaim. Mindegyik igaz.

 

A tiszta állapotot sikerült megszoknod?
Inkább úgy mondanám, hogy ha bedrogoznék, akkor még pokolibban érezném magam.

A tavasszal megjelent, Délibáb című lemezen van egy-két dal, amit mostanában, az elmúlt három évben, tiszta fejjel írtál. Mennyiben volt más az alkotás, mint a pokoljárás napjaiban?
Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy volt egy határidő, amikorra a lemezanyagot le kellett adni, szóval eljött az az idő, amikor úgy két hétre magamra zártam az ajtót otthon, és megírtam. Aztán aludtam egy nagyot, és fölvettük.

Meghallgattam a lemezt, és te is nyilatkoztad, hogy a szövegek világa nyugodtabb, letisztultabb, egyszerűbb. Örülsz, hogy ilyen dalokat sikerült írni, vagy fájlalod, hogy nem olyan komplex és sűrű a mondanivaló, mint például az Amondóban?

Nagyon örülök neki, hogy olyan dalokat sikerült írni, melyek kicsit életigenlőbbek és a boldogság szót is többször tartalmazzák.

Azt fájlalom inkább, hogy a dalok nem lettek még könnyedebbek, még boldogabb hangvételűek.

Lehettek volna?
Nem lehettek volna, mert még nem vagyok abban az állapotban. Az, hogy néhány éve kijöttem abból a pokolból, amiben voltam, még nem jelenti azt, hogy az a pokol el is múlt, vagy hogy nincsen utóhatása. Akárhogy is nézzük, ez az időszak tizenegy évig tartott. Erről mindig A Gyűrűk Ura (fantasytrilógia, J. R. R. Tolkien tollából – a szerk.) jut eszembe, amikor az első rész végén Gandalf, a mágus lelöki a gonosz Balrogot, az ősi világ egyik démonát a szakadékba, de a Balrog visszanyúl érte még a csápjával; mindketten lezuhannak, és akkor meg kell küzdeniük újra, a legmélyebb bányatótól a legmagasabb hegycsúcsig, és csak ezután a győzelem után lehet Szürke Gandalfból Fehér Gandalf. Most körülbelül itt tartok, küzdök a Balroggal.

Jelenleg hogy megy a dalírás?
Miután megjelent a Délibáb lemez, egy kicsit elfáradtam, és a lemez megjelenése óta nemigen nyúltam a gitáromhoz, saját dalok írásához sem fogtam még. Vannak félkész dalok, egy-kettő már lemezre érett, de alapvetően még nem kezdtem el kidolgozni a hiperkarma ötödik lemezének az anyagát.

Hogy zajlott a nagy hiperkarma-visszatérés?
Erre konkrétan emlékszem, 2014-ben történt, abban az évben, amikor a Konyharegény című lemez bemutatója is volt. Áprilisban kiengedtek a pszichiátriáról, felvettük a harmadik lemez anyagát és utána elmentünk az akkori barátnőmmel Londonba egy kicsit nyaralni, majd ezután elkezdődtek a próbák. Nagyon izgultam, hogy milyen lesz az első. Bementünk a próbaterembe, már régóta nem láttuk egymást, és nem is zenéltünk együtt. A Királyok, síelők című dalt játszottuk először.

Könnybe lábadt a szemem, mert akkor, ott, az első pillanattól fogva tudtam, hogy ez olyan lesz, mint a biciklizés: itt mindenki tudja a dolgát, és simán végigjátsszuk a dalokat.

Aztán jöttek a gyorsabb számok, ahol a szöveg is pörög, és sokkal könnyebben el tudtam énekelni ezeket is, mint a drogos időszakban. Sokkal élvezetesebb józanul énekelni, mint bármilyen ajzószer hatása alatt. A lelken talán könnyít a drog, de magát az artikulációt nagyon megnehezíti.

A közönség bizalmát nem kellett újra megszerezni, vagy ez adott volt?
Mikor elszállva gitároztam és énekeltem, akkor nyilván a színpadon sem voltam ott. Valahol egészen máshol jártam. Most, józanul, a közönség is érzi azt, hogy ott vagyok lelkileg, már nem csak a testem áll ott velük szemben. Nyilván, aki belépőt vesz egy koncertre, az jobban örül annak, ha úgy hallja a dalokat, hogy precízen, pregnánsan, a legjobb tudásom szerint játszom el őket, teljes jelenlétben, mint annak, hogy áll egy ember a színpadon, aki beszívva toporog, összeakad a nyelve, azt sem tudja, hogy hol van, és a dalok között totál hülyeségeket beszél. Sokszor volt az, hogy be voltam tépve, és azt hittem, hogy jó, amit csinálok, aztán visszahallgattam a felvételt, és hallottam magamat, ahogy hamisan bömbölök és pontatlanul játszom a gitáron. Amikor a színpadon voltam, akkor persze valahogy az egész jónak tűnt. De közben meg volt olyan fellépésem is, amin nem tudtam befejezni egyetlen dalt sem. Jelenleg elmondhatom, hogy a koncerteken nem hagyok félbe dalokat és az egyszálgitáros fellépéseken a repertoáromat is folyamatosan újítom. Ha még gyakorolnék is hozzá, és folyamatosan dolgoznék is új dalokon, akkor a közönség egy még jobban kiforrott produkciót kapna, de egyelőre annak is örülök, hogy minden dalt be tudok fejezni és van egy koncepció a fejemben, hogy merre haladjak tovább.

Fotó: Kiss András

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin KAPCSOLATÉPÍTŐK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!