A Kistehén zenekar augusztus 31-én ünnepelte tizenötödik születésnapját a Budapest Parkban. A zenekar frontembere az ezt megelőző évben ünnepelte ötvenedik születésnapját. A zenész-előadó sok dologgal foglalkozik: a Kistehén új lemeze mellett hamarosan megjelenik új novelláskötete, és nagy sikernek örvend Rengeteg című, tavaly megjelent, harmadik szólóalbuma. Kollár-Klemencz László néhány éve leköltözött dömörkapui tanyájára, ahol gazdálkodással foglalkozik, eteti a lovait, vagy éppen építkezik. Délutánonként azonban átváltozik rockzenésszé, és jön föl Budapestre. Most is így tesz, jön Szentendre felől, hatalmas terepjáróval kanyarodik be a Bem térre, hogy a Bambi presszóban beszélgessünk a Kistehén elmúlt tizenöt évéről, a magyar társadalom konformizmusáról, a művész politikai szerepvállalásról és az alternatív zene leáldozó korszakáról.

Gyakran jár ide, a Bambiba?
Szentendrén lakom, és ha valakivel találkozom, akkor ez a legegyszerűbb. Bent van már a városban, de nekem is könnyen elérhető. Csak úgy, magamtól nem jönnék ide.

Akkor kezdjük innen a beszélgetést. Szentendrén van az a bizonyos tanya, ahol lakik. Pár éve miért döntött úgy, hogy leköltözik? A gyerekkorát is vidéken töltötte, de felnőtt fejjel mennyire volt nehéz átállni a „pesti létezésről” erre az életformára?
A budapesti létezés tulajdonképpen egy törést jelentett a vidéki életemben. A szüleim első generációs budapestiek. Minden olyan ember, aki felnőtt korában vidékről Budapestre költözik, majdnem minden hétvégét és ünnepet vidéken tölt, vagyis hazamegy. A szüleim nem váltak „pestiekké”: ez olyan, mint a kivándorlás külföldre – az első generáció még idegennek és otthontalannak érzi magát. A másodiknak már jobb. Ugyanez történt az én szüleimmel is, csak nekem ez egyáltalán nem tetszett, és vissza akartam menni falura. Eleve, mivel a szüleim mindenféle szünetben vidékre vittek, gyakorlatilag az évnek az egyharmadát ott töltöttem.

 

Vagyis mindig is az élete része volt.
Abszolút. Budapesten nem tudtam azt csinálni, amit vidéken tudtam volna, ezért mindig kerestem a lehetőséget, hogy hogyan tudnék ebből kiszakadni.

Az elvonulásra és az egyedüllétre is vágyott?
Annyira nem, inkább csak arra, hogy a természethez és a földhöz közel legyek. Ez mindig is hiányzott, és nemcsak nekem: egy idő után a fiam is rosszul lesz a várostól. Kényelmes ott laknia, de közben pszichésen nem nagyon bírja. Sokan vagyunk így ezzel, és van, aki meglépi azt, hogy kiköltözik a természetbe, és van, aki nem. Amikor Pesten laktam, pánikbeteg lettem, de ahogy kiköltöztem, ez el is múlt. Egyébként szeretem a várost is, nagyon szeretek elutazni egy városba, és ott barangolni napokig, viszont nem szeretek városban élni. Igazából azt hiszem, hogy ez volt a lényege a kiköltözésnek. És még annyi, hogy egyszerűen szeretem a szerszámokat, a kétkezi munkát, az állatokat, a földtúrást. Fontos a napi ritmusomhoz, hogy kint dolgozzak valamit.

Ez hogyan egyeztethető össze időben a Kistehén budapesti próbáival vagy a koncertezéssel?
Úgy, hogy délelőtt bejövök, megcsinálom a dolgaim, aztán hazamegyek. Ha pedig halaszthatatlan vagy hosszabb munkám van otthon, akkor nem jövök be napokig. Csak egyeztetni kell, és akkor nagyon jól működik. Nehéz az egyikből kilépni, és átlépni a másikba, ezt a folyamatot nem is nagyon szeretem. Általában úgy van, hogy délelőtt a lovakkal kell foglalkoznom, aztán délután vagy este jövök be koncertezni. Mindig át kell lépnem az egyik világból a másikba.

Kicsit olyan ez, minthogyha az ember különböző helyzetekben más-más szerepet venne fel. Önnek is, mintha lenne „rockzenész”-szerepe, „földműves”-szerepe, „író”-szerepe…
Kicsit tényleg ilyen, ez furcsa dolog. De én egyiket sem gondolom úgy, hogy akkor az vagyok, és kész. Ez most bután hangozhat, de megpróbálok mindig mindegyik lenni, és egyik sem.

Tudna egy kicsit mesélni a Kistehén zenekar tizenötödik szülinapi koncertjéről? Hogyan élte meg a koncertet, és hogyan tekint vissza a zenekar eddigi pályafutására?
A koncert nagyon jól sikerült. Persze reméltem is, hogy jó lesz, de örültem, hogy így is lett. Csaknem húsz zenész cserélődött a színpadon, és mindenki nagyon jól érezte magát. Végigmentünk a zenekar korszakain, közben a zenészek váltották egymást a hátam mögött. A közönségnek, és nekünk is nagyon jó érzés volt. Újra zenélhettünk azokkal a tagokkal, akikkel öt-tíz éve nem zenéltünk együtt. Kár, hogy ezt nem lehet sűrűn megcsinálni. Talán ez volt az egyik legszebb pillanata az életemnek és az eddigi zenei pályafutásomnak. Örülök, hogy mindenkivel, aki valaha része volt ennek a dolognak, jóban vagyok, vagy ha eddig nem is voltam vele jóban, akkor rendezni tudtuk a viszonyunkat.

Nagyon érdekesnek találom a zenekar folyamatos változását, „megkomolyodását”, ahogy lassan lekopott róla a „tánczenekar” jelző, és valahogy tökösebb, rockosabb, markánsabb lett, szövegvilága pedig érzékenyebb a társadalmi, közéleti problémákra. Mennyire volt tudatos ez a változás?
Tudatos volt. Ezalatt a tizenöt év alatt, miközben mentem előre egy úton, mindig is hagytam, hogy azt csináljam, ami éppen érdekel, és azt kövessem, ami engem izgat, és ne azt, amit a kialakult közönség kíván vagy elvár. Emiatt a Kistehén stílusa, világa állandóan, lemezről lemezre változott – úgy, ahogy a zenekar tagjai is. Sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok normális. Miért nem tudok egy dolog mellett maradni? Magamat hibáztattam, hogy egyszerűen nem tudok leragadni egy dolog mellett. Persze lehetett ezt úgy is nézni, hogy mennyi változásra, megújulásra képes a zenekar, de úgy is, hogy képtelen megmaradni egy dolog mellett, és abban elmélyedni.

Ugorjunk vissza egy évet… tavaly ötvenéves lett. Az ünnep körül nem rendezett különösebb felhajtást, úgy tűnik, Önnek kevésbé fontos ennek a számnak a jelentősége. Miért?
Azért, mert igazából azt érzem, hogy most kezdődik el az életem. Mit ünnepeljek azon, ami megtörtént? Nagyon jó, hogy eddig megtörtént jó pár dolog, de igazából most csináltam meg a Rengeteg albumot, ami egy új irány, illetve most fogok írni egy novelláskötetet is a műanyag kerti székekről… tehát úgy érzem, hogy rengeteg minden most kezdődik. Azt is érzem, hogy ami most kezdődik, annak vége lesz, és két vagy három év múlva majd megint kezdődni fog valami. Szóval nincs mit nagyon lezárni.

Pedig kialakult néhány közhely ezzel kapcsolatban: fordulópont, számvetés…
Figyelem azt, hogy ez fordulópont-e, de én eddig még nem éreztem, mivel éppen el is felejtettem, hogy ez tavaly volt-e vagy tavalyelőtt. Az A38 hajón egyébként csináltunk egy koncertet az ötvenedik szülinap alkalmából, amit én ugyan nem akartam, de a zenekar ragaszkodott hozzá. Annyiból tényleg nagyon jó volt, hogy míg idén a Kistehént ünnepeltük, akkor az én zenei dolgaimat vettük sorra. Összeállt a régi Andersen zenekar, nagyon jó élmény volt.

Jöjjön egy bónuszkérdés: kezdett valamit az életben a tájépítész diplomájával?
Magával a diplomával konkrétan nem, de annyit biztosan köszönhetek neki, hogy nagyon szeretek építeni. És mivel megvannak a könyveim, időnként leveszem őket, és ha például járdát építek, akkor megnézem, hogy hova kell a sódert rakni, vagy mennyi cement kell.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin KÍSÉRLETEZŐK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!