Robert Kirkman 2003-as The Walking Dead című képregényszériája kezdetben csak arra a koncepcióra épült, hogy hogyan lehet létezni a mindennapokban egy (zombi) apokaliptikus világban, ahol nem tudsz leugrani a zöldségeshez, nincs hétvégi meccsnézés a haverokkal, és többé nem kell reggel elvinni a gyereket az óvodába, mert nincsen már óvoda, de ha mégis, akkor jobb messzire elkerülni azt. Nincs sarki fűszeres, nincs internet, nincs Facebook, és nem jön a következő Marvel szupermozi, nem kell már rá várni. Valahogy így indult a dolog, majd elmélyültek a gondolati szálak. Az AMC által televíziós sorozattá gyúrt képregényfolyam idővel átlép minden tabut és határt, és az emberi közösségek mindennapi túlélő show-ját egy alternatív társadalomépítő tesztté teszi, ahol a sorozat szereplői két sétáló halott szétvágása között arra tesznek kísérletet, hogy a közösségi szerveződés minél jobban biztosítsa a „normális” életre legalább nyomokban emlékeztető hétköznapokat.