A komolyzenei kultúrafogyasztás kiveszőben van Magyarországon, a hagyományos zenei előadások látogatása helyett Peller Mariann, a Virtuózok című műsor producere újszerű megközelítéssel rukkolt elő, és visszavarázsolta a komolyzenét az otthonokba a tévéképernyőkön keresztül. A műsor beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a nemzetközi licence már több országban is szerepel a műsorstruktúrában, sőt, még Elton John cége, a Rocket Pictures is felkereste a készítőket az együttműködés reményében. A komolyzene terjesztése mellett a Virtuózok „sztárjai” sem tűnnek el a süllyesztőben, utódgondozásuk, a szoros emberi kapcsolatok és a mentorprogram mellett, külföldi fellépésekkel, ösztöndíjjal és lemezszerződéssel garantálható.

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – Karinthy Frigyes unokája, Karinthy Ferenc fia nagyapja sorait idézte, amikor úgy döntött, feldolgozza az ólomsúlyával rá nehezedő családtörténetet és megírta Ördöggörcs című könyvét. Később egykori főiskolai éveivel, az ellenségeskedőkkel és talán éppen családi hagyományai miatt őt elutasítókkal is számot vetett második regényében, a Vihar kapujában. 13 évet várt a Kossuth-díjra, pedig elismeri, hogy akár azonnal megkaphatta volna. És éppen idén lesz 35 éve, hogy igazgatja a Karinthy Színházat, ahol véleménye szerint nagyapja is igen jól szórakozna. Egy életút története néhány válaszba sűrítve – rendezte Karinthy Márton.

9 év, 2,9 milliárdos költségvetés, 72 forgatási nap, több száz statiszta, 97 ló, másfél év utómunka – és elkészült Herendi Gábor grandiózus látványvilágú, sok kalanddal, fordulattal és humorral fűszerezett kosztümös nagyjátékfilmje. Az 1870-es években játszódó Kincsem Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) és Otto von Oettingen (Gáspár Tibor) rivalizálását meséli el. A magyar nemes a szabadságharc után mindenét elvesztette. Céltalan, kicsapongó életet élt, amíg egy nap megjelent élete nagy lehetősége, Kincsem, a csodaló, akivel minden versenyt megnyert az európai lóversenypályákon, és végre legyőzhette ősi ellenségét. A bonyodalom ott kezdődött, amikor beleszeretett Klára von Oettingenbe (Petrik Andrea), apja gyilkosának lányába. Herendi Gábor rendezővel beszélgettünk az ötlet születéséről, a szereplőválogatásról, a forgatási napok kihívásairól, az utómunkáról és a forgalmazásról.

LÉVAI BALÁZS, rendező, producer. Tévés karrierjét már általános iskolai tanárként elkezdte. Műsorai vezetése mellett szerkesztette és rendezte is azokat. Olyan nagysikerű műsorokat készített a köztévén 1996 és 2010 között, mint a Nagy Könyv, a Dob+Basszus vagy a Bestseller. Később dokumentumfilmeket forgatott: 2012-ben jelent meg Szentimálom címmel a 30Y-ról szóló zenés etűdfilm, 2013-ban az Örök átutazó, amely Ákos Karcolatok című lemezén hallható dalainak történeteit dolgozta fel. 2015-ben Engedem, hadd menjen címmel készített dokumentumfilmet a Quimby Csík zenekar által is feldolgozott slágeréről, majd 2016-ban a Tankcsapda filmje is elkészült, a Három rohadék rockcsempész címmel. 2004-ben és 2008-ban jelentek meg Bestseller című könyvei, melyekben világhírű írókkal folytatott beszélgetéseit olvashatjuk. 2014-ben Lovasi Andrásról írt könyvet. 2016-ban jegyzi első nagyjátékfilmjét producerként, a Wellhello-dalok alapján készült #Sohavégetnemérőst.

A dokumentumfilm ereje abban áll, hogy valódi sorsokon keresztül mesél el igaz történeteket. A tömegek agymosásáról rengeteg film készült már, az alábbi három azonban elementáris erővel mutat rá a manipulálhatóságra és a megtévesztés erejére. Bárki legyen is az áldozat, a cél mindig ugyanaz: a meggazdagodás és a hatalomvágy kielégítése.

Napjainkban a legapróbb egyéni vállalkozásoktól a giga méretű multikig, sztárok, sportolók, közszereplők, mindenki jelen van a legnépszerűbb online közösségi oldalakon – legyen szó a Facebookról, Twitterről, Instagramról vagy Tumblr-ről – egy kidolgozott marketingstratégiával. De mi a helyzet az írókkal? Annak ellenére, hogy a magyar szerzőknél még nem egy általános tendencia a közösségi oldalakon történő aktív jelenlét, egyre több alkotó – felismerve és kihasználva a lehetőséget – tudatosan építi ki olvasótáborát, rekordidő alatt szerezve népszerűséget és publikációs lehetőséget.

Robert Kirkman 2003-as The Walking Dead című képregényszériája kezdetben csak arra a koncepcióra épült, hogy hogyan lehet létezni a mindennapokban egy (zombi) apokaliptikus világban, ahol nem tudsz leugrani a zöldségeshez, nincs hétvégi meccsnézés a haverokkal, és többé nem kell reggel elvinni a gyereket az óvodába, mert nincsen már óvoda, de ha mégis, akkor jobb messzire elkerülni azt. Nincs sarki fűszeres, nincs internet, nincs Facebook, és nem jön a következő Marvel szupermozi, nem kell már rá várni. Valahogy így indult a dolog, majd elmélyültek a gondolati szálak. Az AMC által televíziós sorozattá gyúrt képregényfolyam idővel átlép minden tabut és határt, és az emberi közösségek mindennapi túlélő show-ját egy alternatív társadalomépítő tesztté teszi, ahol a sorozat szereplői két sétáló halott szétvágása között arra tesznek kísérletet, hogy a közösségi szerveződés minél jobban biztosítsa a „normális” életre legalább nyomokban emlékeztető hétköznapokat.