Mindannyian jól ismerjük a budapesti lomtalanítások szertelen miliőjét, amikor a legpompásabb városrészek is balkáni köntösbe öltöznek. Lecsúszott alakok, rosszarcú naplopók, mániákus guberálók és telepi Indiana Jonesok groteszk utcabálja ez. Vagy mégsem? Pár hónapja egy belvárosi lomtalanítás mellett elsétálva az egyik szemétkupac alján megpillantottam néhány ütött-kopott filmtekercset. Az analóg fotózás lelkes rajongója vagyok, így engem is ledöntött a lábamról a „lomiláz”, és néhány percen keresztül izgatottan túrtam és kutattam az ócskaságok között, hátha még több negatívra bukkanok. Hazaérve gyorsan lehívtam és beszkenneltem a talált negatívokat. Egészen érdekes, intim élmény volt a képeken keresztül belesni egy számomra ismeretlen család életébe. Nyaralás, ballagás, közös bográcsozás. A különböző élethelyzetek szereplői „szürke” átlagemberek, én mégis azt éreztem, hogy egy szeletnyi történelmet találtam az utcán, a kacatok között heverve. Ekkor azonnal eszembe jutott Tamási Miklós, a Fortepan alapítója, aki az általam elmesélt különleges élményt talán nap mint nap átéli. Ő és önkéntesekből álló csapata a talált, régi fényképek segítségével érthetőbbé, elképzelhetőbbé, szerethetőbbé teszik számunkra a zűrös huszadik századot. A Fortepan jelenség már kilenc éve szárnyal, a százezredik feltöltött képet egy nagy volumenű kiállítással ünnepelték meg a Nemzeti Galériában. Az introvertált gyűjtő Tamási Miklós helyett Török Andrással beszélgettem, aki Miklós jobbkeze, és a Fortepan gépezetének egyik legfontosabb fogaskereke.