Ahogy később Ricsi is elmondja, a kutya valóban föloldja azt a kezdeti zavart, ami a mozgássérültekkel szemben kialakulhat. Tesla, aki egy óriás uszkár és egy border collie szerelemgyereke, azonnal elvonja nemcsak kutyabarát fotós kollégánk, Kiss András figyelmét, hanem az enyémet is. Az engedelmes, okos négylábú Ricsi egyik jelenlegi segítőkutyája. A ParAgility sportág egyik létrehozójával, segítőkutya-kiképzővel és a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület elnökével a kutyás sportról és annak hatásairól, a mozgássérültekkel való kommunikációról, kutyakiképzésről, valamint a kutya és a mozgássérült között létrejövő viszonyról is beszélgettünk, amellett, hogy megnézhettük, hogyan segít a gazdájának Tesla egy füles kosár szállításában. Az ötszörös para-világbajnok ezen kívül még egy igaz történetekből álló kutyás mesekönyvet, illetve egy segítőkutyás naptárat is nekünk ajándékozott.

Elmeséled röviden, hogyan kezdtél érdeklődni a ParAgility sportág iránt?
Először egy kutyaiskolában fedeztem fel ezt a nagyon jó sportot, aminek egyaránt örül a kutya és az ember is. Én is ezt szerettem volna csinálni, bár akkor ez még csak az ép emberek sportja volt. Az első segítőkutyámmal, Filippel aztán elkezdtük a sportot, ami kiváló eszköz volt az összeszoktatásunkra.

Eleinte csak arról volt szó, hogy tanuljunk valamit együtt, a magunk örömére, ám utána jött, hogyha már ennyit tanultunk, akkor legyen verseny is.

 

 

 

 

 

Megnéztünk Gyulán egy nemzetközi agility versenyt.

Csak nem te fejlesztetted ki a sportág „para” verzióját?
Nem, én csak a részese voltam. Aki megálmodta az egészet, azt gondolta, hogy rajtam kívül biztosan több kerekesszékes van a világban, aki még nyitott lenne a sportra. Felkért, hogy írjak meghívót a para kategóriához, és ahogy az épek, úgy a sérültek is kapjanak meghívót. Ahogy ezt megcsináltuk, rögtön tizennyolc-húsz páros jelentkezett, és megalakult a ParAgility. Akkor még együtt volt minden kategória, most már külön kategóriák vannak, és különböző szabály tartozik hozzájuk. Ez pontosan azért jött létre, mert egészen más esélyekkel indulunk.

Hogyan fordult át benned, hogy a közös szórakozásból nemzetközi versenyek legyenek?
Nem fordult át semmi, mi csak csináltuk, amit szerettünk. A szervező kezdte el, én nem erőltettem volna a nemzetközi versenyt. Az épek között soha nem volt esélyünk nyerni, de tisztességgel helytálltunk. Aztán szépen beleeveztünk ebbe a lehetőségbe, éltünk vele, mentünk, és csináltuk.

Jelenleg a segítőkutyáddal, Teslával űzöd a sportot?
Tesla még tanuló. Most egy ismerősöm kiképzett kutyájával versenyzem. A kutya versenyszintre való kiképzése körülbelül egyéves folyamat. Nekem most ennyi időm nincs erre, de van olyan ismerősöm, aki a kiképzést jobban szereti a versenyzésnél – most is ez történt, és nagyon büszke arra, hogy elindulunk a kutyájával.

Hamar össze tudsz szokni egy ismeretlen kutyával?
Nem, ez nagyon nehéz. Már őt is huzamosabb ideje ismerem, és még így is szokatlan: „nem érzem” mindig a kutyát, nem vagyunk még összhangban. Filippel, vagy a későbbi kutyáimmal lehet, hogy sokkal lassabbak voltunk, de éreztük, hogy mikor mit kell tennünk ahhoz, hogy az adott másfél percben a topon legyünk.

A kutyával való összeszokási folyamatnak mik az összetevői? Miben más, ha a segítőkutyáddal versenyzel?
Jobban össze vagyunk szokva a hétköznapokban is, tehát a sportban is jobban tudunk együtt dolgozni, jobban egymásra vagyunk hangolódva. Nekem talán azért megy könnyebben a barátom kutyájával is a versenyzés, mert én segítőkutya-kiképző is vagyok. A kutyán nagyon sok mindent érezni kell: mennyire fárad el, mennyit szabad futtatni – ezt tudni kell ahhoz, hogy a verseny másfél percében csúcsformában legyen. A ParAgility vidám, izgalmas „ugribugri” sport, de ha már versenyszinten foglalkozol vele, akkor nagyon apró dolgokon is múlik, és ezért nehéz is – szerintem egyébként minden sport ilyen.

Ha már itt tartunk, sportolnál egyedül is, paralimpikonként? Vagy nálad ez nagyon kötődik a kutyához?
Nekem ez mindig is a kutyához kötődött, vagy valamilyen alkalomhoz. Egyébként egy időben táncoltam is egy kerekesszékes tánccsoportban, de időhiányban inkább abbahagytam.

Miért?
A tánc nálam nem jön belülről. Viszont amit képvisel, amit el lehet érni általa, az nagyon tetszik. Gondolkodtam azon is, hogy lehet, hogy én kizökkenteni szeretem az embereket. Ha kutyával megyek, akkor is értetlenkedő reakciókat kapok: nem várják, hogy a sérülttel ott van egy kutya is, nem tudnak vele mit kezdeni, ahogy a kerekesszékes táncossal sem.

Valóban, az ilyen helyzetek meglepődést szülhetnek.
De én mindig azt mondom, hogy ez előremenekülés. Hogyha bemegyek például egy bevásárlóközpontba, biztos, hogy mindig megbámulnak, hiszen kerekesszékes vagyok.

Ha kutyával megyek, akkor még jobban meg fognak nézni, de akkor tudom, hogy valójában az okos kutyámat bámulják meg.

Az emberek a kutya révén jönnek ismerkedni, és ez nagyon érdekes.

Igen, a korábbi interjúkban is elmondtad, hogy sokszor tapasztalható egyfajta jó szándékú sajnálkozás a mozgássérültek felé, és feléd is. A kutyával töltött idő és a közös sport bizonyítéka lehet annak, hogy sérülten is lehet teljes értékű életet élni?
Igen, ez az egész arról szól, hogy kezdjél valamit az életeddel, de az üzenet nem ennyire mélyről jövő, vagy talán csak nincs megfogalmazva, nincs tudatosítva. Én is csak csinálni akartam valamit, hogy értelmesen üssem el az időmet. Nagyon szerettem volna egy kutyát, de hogy pontosan miért, azt nem tudom. Csak a szándékot tudtam, hogy foglalkozni akarok vele. Ha már volt kutyám, értelemszerű volt, hogy csináljunk valamit együtt; tanuljunk ezt-azt, sportoljunk. Ennyi volt a tudatosság, de nem tudtuk pontosan, hogy mit miért teszünk. A kutya révén hagytam magam sodródni, és általuk kerültem nagyon jó helyekre. Később fogalmazódott meg bennem, hogy mennyi mindenben segít az, amit csinálunk. Tizennyolc év után tudtam normálisan válaszolni arra az újságírói kérdésre, amit kezdetben értelmetlennek tartottam; hogy mit tanultam a kutyától. Most már tudom, hogy rengeteg mindent, csak ez nem annyira kézzelfogható, tudatos dolog, hanem inkább egy hosszabb folyamat.

Jobban hiszel saját magadban, amióta a segítőkutya-kiképzéssel és a sporttal foglalkozol?
Az biztos, hogy nagyobb az önbizalmam.

A kutyát egy pozitív spirálnak érzem, mert ha van egy négylábúm, akkor otthonról ki kell mozdulni, ha pedig kimozdultam, akkor miatta odajönnek az emberek ismerkedni.

Általában nem merik megkérdezni, hogy mi bajom van, de ha a kutya ott van, akkor vele foglalkoznak először, és el tud indulni egy beszélgetés, ami föloldja a kezdeti zavart. A kutya ezen kívül olyan dolgokra kezd rávenni, amiket magamtól nem tennék meg – sportolni sem kezdtem volna el magamtól. Ha van egy kutyám, akkor nem lehet indokokat keresni arra, hogy miért maradnék inkább otthon, nem lehet neki elmagyarázni, hogy most nincs kedvem kimozdulni az emberek közé, mert úgyis megbámulnak. Amikor a balesetem után, kerekesszékesként hazakerültem a falumba, és az öcsémék mondták, hogy gyere ki, sétáljunk, az volt az érzésem, hogy engem akarnak sétáltatni. Persze talán nem így volt, mégis ez jutott eszembe. A kutyát én sétáltatom, az egész idétlen helyzet a kutya révén tud elsimulni, valamiféle természetességet hoz vissza az életembe. Egyszerűen nyitottabbá teszi az embert, és elkezdi önkéntelenül építeni a szociális kapcsolatokat.

Nem probléma, hogy a zavart kommunikáció sérültek és épek között csak ezzel a „kutyás helyzettel” tud föloldódni?
Nem, e tekintetben megértem az embereket. Megértem, hogy ez egy problémás helyzet. Én is zavarban vagyok, én sem vagyok nyitott személyiség, nem tudnám azt mondani, hogy gyere ide, aztán beszéljük meg, vagy sörözzünk egyet. Azt is tudom, hogy ez nem a sérült és az ép emberen múlik, hanem így vagyunk szocializálva. Nem találkozunk eleget a sérültekkel, ezért nem tanultuk meg, hogy hogyan kell velük viselkedni. A kutya ebben nagy segítség lehet. Önmagában a kutya is egy problémás, macerás valami. Etetni kell, gondoskodni kell róla, az egész napot hozzá kell igazítani. Valakinek a kutya probléma is marad, nem tudja, vagy nem is akarja ellátni; viszont van, akinek egy nagy lehetőség.

Ha Tesla nem lenne, a te életed sem lenne teljes?
Mindig lenne kutyám. Kutya nélkül nem lenne teljes az életem, ez biztos.

Ez esetben teljesül a mondás, hogy „a kutya az ember legjobb barátja”? A kölcsönös kiszolgáltatottság miatt beszélhetünk egy mélyebb viszonyról a kutya és a sérült ember között?
Igen. A kutya nagyon örül, hogy van feladata, fontosnak érzi magát. Arra is rájön, hogy kinek milyen a sérülése. Egyszer felneveltem egy segítőkutyát egy hallássérültnek, és tudta, hogy én kerekesszékes vagyok, majd mikor a gazdájához került, rájött, hogy ő nem fogja hallani. Ez egy egymásra utaltság, egy olyan kölcsönös bizalom, ami idővel mélyülhet. Tudnunk kell, hogy számíthatunk egymásra.

Megint kicsit provokatív leszek: miben lenne más, ha a segítő feladatokat egy ápoló végezné el?
Nagyon jó kérdés. Azt szoktam mondani, hogy egy ápoló sokkal jobban el tudná látni a feladatot. Föl tudna rángatni az első emeletre, míg egy kutya erre nem lenne képes. Viszont, ha engem a nap huszonnégy órájában egy másik ember szolgálna ki, akkor úgy érezném, hogy önállótlan vagyok. A kutyával ez egyáltalán nem így van, mi együtt csinálunk valamit. Ő annak örül, hogy segíthet valamiben, én pedig örülök neki, hogy ott van mellettem és mindig számíthatok rá. Egy emberre is lehet számítani, de egészen másképpen – a gyermekemet nem kezdem el „ugráltatni”, hogy kapcsolja fel a villanyt vagy nyissa ki az ajtót. A kutya révén – hiába vagyok sérült – nem érzem magam macerásnak.

Nem vagy macerás – ez frappáns megfogalmazás.
Igen, mert egy mozgássérültnél különösen fontos az önállóság, és az is, hogy nem kérünk segítséget. Miután lesérültem, és elkezdtem közlekedni, emlékszem, hogy mindig vitatkoztam anyukámmal, mivel mindig gyorsan odajött, hogy segítsen, például, hogy föltoljon a rámpán, én pedig megálltam, hogy nem, nem engedem, mert magamnak kell megcsinálni. Évekig nem vettem el az újságot a fölső polcról, és nem kértem segítséget, mert kellemetlen volt, hogy nem tudom egyedül megoldani. Ma már ezen túl vagyok, és bárkit megállítok, ha segítség kell.

A baleseted óta a személyiséged is változott?
Egész biztosan maga a sérülés és a kutyák is formálták személyiségemet.

Csak azért kérdezem, mert irigylésre méltóan pozitív embernek tűnsz.
Lehet, hogy ezt tanultam a kutyáktól. Bár valószínűleg az alapszemélyiségem nem változott meg.

Közvetlenül a baleset után sem féltél?
Nem. Vagyis nem tudom. Azért nehéz a válasz, mert a baleset után felgyorsultak az események: hirtelen kerekesszékbe kerültem, utána megtanultam járni, aztán újból lebénultam. Inkább mindig azt éreztem, és most is azt érzem, hogy fura vagyok. De ezt pozitív értelemben mondom. Mindenhonnan kilógok, még a kerekesszékesek közül is, mert a balesetem után fél évvel megtanultam járni. Évek alatt nagyon sok mindenre egyedül kellett rájönnöm.

Furcsa az életem, ezért muszáj is pozitívan felfogni.

Szerintem az embernek – köztük a sérülteknek – nem változik az alapszemélyisége. Ismerek matematikus-zsenit és csalót is közöttünk, az alapvető tulajdonságok nem változnak. Olyanok vagyunk, mint a fák: a gyökereink stabilak, de azért hajlunk jobbra-balra. A sérültség például hajlíthat minket, mert talán többet kell küzdenünk.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin SPORTSZÍV című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!