A rendkívül elfoglalt színész-rendező-színházigazgatóval, aki immáron tizenhét éve vezeti a kezdetekben Madách Kamara néven ismert mostani Örkény Színházat, második emeleti irodájában találkozom, ahol a falon az édesapja által rajzolt térkép lóg, az ablakból pedig a Károly körútra lehet kibámulni. Az igazgató úr felhívja a figyelmem, hogy sosincs megelégedve a vele készült beszélgetések írásban való visszaadásával, de ez talán az ő hibája. Így innen el is tudjuk indítani a mostani beszélgetést, mely az Örkény Színház társulatát, a Terápia című sorozatban való szereplést, a színház jelentőségét és a repertoár koncepcióját is érinti.

Szereti pontosan és precízen megfogalmazni azt, amit gondol?
Szeretném, legalább. És egy beszélgetésben a közlés nem csak abból áll, amit kimond az ember, ez a mi társalgásunk is egy metakommunikációban gazdag áramlás, sőt, talán elsősorban az, és ezt nem könnyű írásban visszaadni. Kosztolányi például csodálatos interjúiban az alany gesztusait zárójelben beírta a szövegbe: (nevet), vagy (elnéz a messzeségbe) – és így tovább. Az már majdnem mozi.

Ha már Kosztolányinál tartunk, eszembe jut egy vers, méghozzá egy Petőfi-mű az Ön előadásában, amit a választások idején megint nagyon sokan megosztottak. Ön 1994-ben szavalta el a Dicsőséges nagyurak című verset, amiről felvétel is készült. Akkor az Arénában mondta el, egy ellenzéki tüntetésen. Mit gondol, miért lett ez ma ismét ennyire felkapott?
Két okból. A Dicsőséges nagyurak egy besokallt állampolgár indulatkitörése. Egyrészt ezért osztják meg. És azért, mert a vers azt az ideális ívet rajzolja le, hogy az ember elveszti a mértéket, de a végén újra, mégis, „csakazértis” fegyelmezi magát. Itt az egyik híres „de mégse” a magyar irodalomból. Mint a Vén cigányban. Ebben az indulati hullámban sokan ismernek a saját érzelmeik kettősségére. A költő – ezért a színész is – a vers végén kontrollálja magát, lemond az indulat vezérelt bosszúvágyról, és az erkölcsöt választja, mint kiutat. Szerintem sokaknak ez tetszik főleg.

 

 

 

 

 

Elszavalná újra, ha felkérnék rá?
Nem. Egyszer már elmondtam, és ha másképp mondanám, csalódást okoznék. És nem biztos, hogy ugyanúgy gondolnám, mint akkor. Nem tartalmilag, hanem előadóként: az huszonöt éve volt, változtam, más az indulataim állaga. Másrészt pedig a helyzetem is más a világban, mint huszonöt éve. Akkor fiatal, független színész voltam. Most a felelősségem nem a saját sikerem. Ez politikai vers, az aktuális hatalomnak olvas be nyersen, helyenként brutálisan, igazi, vérszagú, lángoló forradalmi vers. Ez ugye nem egy intézményvezető terepe. Az sem mellékes, sőt, hogy ilyet ma csak pártgyűléseken lehetne elmondani – ilyenen én nem veszek részt. Akkor sem vettem, természetesen. A Hiszünk a dalban nem pártgyűlés volt, hanem civil kezdemény, egy Jancsó által szervezett koncert, sokféle fellépővel.

Van Önben félelem?
Nincs, csöpp sem. Önfegyelem van bennem. Az én dolgom az, hogy a színházunk igazat mondjon.  Öncenzúra, önkontroll, önvisszavonás a színházi műsorban nem képzelhető el.

Lehet azt mondani, hogy az a forradalmi lelkület, amit akkoriban így tudott kifejezni, mostanra sokkal inkább egy színházi repertoárban vagy egy előadásban jelenik meg, tehát nem veszett el?
Lehet ezt mondani, igen.

Forradalmi alkatnak tartja magát?
Nem vagyok az. Nem hevülök könnyen. Nincs bennem rombolási ösztön sem. Mindig is kontrollált voltam. De szeretek tisztán látni, és ehhez ragaszkodom is.

Az önkontroll és a fegyelmezettség azt is jelenti, hogy idővel jobban vigyáz arra, hogy mit mond ki, vagy mit tesz?
Nem. Nem félek.

Az Örkény Színház társulatáról gyakran hallani, hogy egy jó közösség, egy jó csapat, amit jellemez egyfajta összetartás. Kulcsszerepe van Önnek ebben a működésben?
Hát én vagyok az igazgató. De ez nem minden pillanat megkomponálását vagy kontrollját jelenti, hanem azoknak az embereknek a megtalálását és egybehívását, akik képesek egyfelé gondolkodni, és képesek egymás elviselésére is.

Úgy tűnik, hogy az Ön életében fontos szerepet tölt be ez a közösség. Mennyire tartja magát megmondó, irányító személyiségnek, és ehhez mérten mennyire tud egy közösségben jól működni?
Megmondó típus vagyok, de az igazgató a színpadon nem igazgató, hanem játszótárs.

Mennyire volt tudatos a vezetővé válás, vagy mennyire sodródott az eseményekkel? Mennyire volt kikövezetlen az ösvény?
Nem sodródtam, volt tervem, és ez az út évszázadok óta ki van kövezve. Rutin, hogy egy színészből színházigazgató lesz. A jelenlegi magyar színházigazgatók szinte mindegyike színpadi művész is volt. Molière is színészként kezdte. Ebben az értelemben Shakespeare is.

De nem mindenkiben van hajlam, hogy színházigazgató legyen.
Persze, ez alkat kérdése. Előállt egy helyzet, amire én igent mondtam, és aztán beletanultam. Nem mondtam volna igent, ha nem éreztem volna magam mögött támogatást. Nem politikai támogatásra gondolok persze, hanem a társulatéra, akik közül sokan a mai napig itt vannak, az Örkény alapítói.

Biztatták? Megerősítettek a döntésben?
Bíztak bennem. Ezért lehetett létre hozni a Madách Kamarában (az Örkény Színház elődje – a szerk.) egy társulati, prózai repertoárszínházat.

Színészként kezdte, és a mai napig játszik is, viszont több interjúban is arról vall, hogy sokáig nem tartotta magát jó színésznek. Miért?
Bizonyos regiszterekben használható színész voltam, leginkább túlzóbb, vígjátéki alakokban. De a gátlásaim és a kontrolláltságom erősebb volt annál, mint amit a színpad szeret. Nem voltam elég bátor, önismeretem sem volt elég, nem mertem vállalni magam: vagyok, aki vagyok, kinézek, ahogy kinézek, ez vagyok én. Mindenfélét akartam magamról sugallni, mert attól szorongtam, hogy ami valójában vagyok, az érdektelen. Ez egyébként közhelyes színészi helyzet. Talán tényleg nem is voltam eléggé érdekes, csak idővel összegyűrődtem valamennyire. Emellett most sem tartom magam páratlanul jó színésznek.

Megdolgozták a Főiskolán?
Persze, mindenkit megdolgoztak.

Kinek az osztályába járt?
Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába. Kerényinek akkor a tanítás volt a mániája, nagyon rendesen dolgoztunk. Sokat kaptunk és tanultunk tőle. Például a fegyelmet és a munkaképességet. Azt, hogy tudok húsz órát dolgozni, biztosan a főiskolán tanultam.

Az örök elégedetlenség is onnan jön?
Ez inkább alkati kérdés, azt hiszem.

Az elégedetlensége, a nyugtalan természete inspirálja is? Szeret ilyen lenni?
Nem szeretek ilyen lenni, mert kevés az elégedett, boldog pillanatom. Azok viszont ragyognak, ez igaz.

Vágyik a megnyugvásra?
Igen.

Számomra úgy tűnik, hogy most van a pályája csúcsán, és ennek biztosan Ön is a tudatában van. Tud neki örülni?
Annak nagyon, hogy ez a színház sikerült – tehát, hogy értelmesen telt az elmúlt húsz év. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezt létrehozták, mert nem én hoztam létre egyedül, hanem a társulat. Nagyon sok ember tehetsége van benne.

Ahogy az Öné is.
A színházigazgatók egy része szeret egyes szám első személyben beszélni. „Társulatom, színházam, színészem”. Ezt én kinevetem, kicsit irritál is, de főleg alapos tévedésnek tartom. A színház közös dolog. Igen, ez a zenit, tisztában vagyok ezzel, most vagyok ötvenhét, a java mögöttem van – időben legalábbis. De minőségben meg hátha nem: meg kell próbálni meghaladni, amit már tudok. Jól kell kitalálni a következő tizenöt vagy szűk húsz évet. Az életet valamennyire igazgatni kell, egészen persze úgysem lehet. A helyemen vagyok, nincs bennem elégedetlenség, de jó észrevenni, mi az, ami mellett elmentem, mi az, amit még meg kellene csinálni.

Van, ami már késő?
A színészetben persze, ez biológiai pálya, vannak „elment” szerepek. De nem is erről van szó főleg, nem arról, ami volt vagy lehetett volna. Hanem arról, ami lesz. Egy állomásról, ami közeledik. Ilyen szakasz van tinédzserkorban, aztán harmincévesen, és ezek szerint hatvan körül is. Azt kell megértenem, hogy mi az, amit a legjobban tudok, tudnék csinálni, és azzal kell foglalkozni a következő években. Szeretem a színházigazgatást, mert rengeteg sikerélményt, örömet és konkrét boldogságot kapok tőle. Nem feltétlenül csak az alkotásokról van szó, hanem a színházi létezésről magáról. Még azt is szeretem, hogy a színházban nincs biztonság. Ha egy orvos ezer vakbelet megoperált, nyugodtan alszik az ezeregyedik előtt, a tanár is biztos abban, hogy el tudja mondani Napóleon történetét, ha már harminc éve tanítja. A színházban nem így megy. Hiába vannak tapasztalataink, minden egyes próbaszakasz ismeretlen terület. Csodálatos, hogy nincs monotónia. Az igazgatás miatt megváltozik a viszonyunk az idővel, az ember felgyorsul, és megtanul gyorsan olvasni, megérteni, kezelni dolgokat. Ez eddig remek. Igen ám, de bizonyos dolgokat nem lehet sem gyorsan megélni, sem megérteni. Egy gyereket kihordani például kilenc hónap. Ha igazgató vagy, ha nem. Talán a gondolatokkal is így van? Felismerésekkel? Meg kellene nézni. Nyugalmakra is szükség lenne. Egyensúlyra.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin SPORTSZÍV című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!