Kora reggel az igazgató úrral együtt érkezünk a Nemzeti Színház tágas, kényelmes, teleplakátolt, kék szőnyeggel borított irodájába, ahonnan csodás panoráma tárul elénk. Miután Vidnyánszky Attila kávéval és csokoládéval kínál minket, elhelyezkedünk a kényelmes fotelekben, és beszélgetni kezdünk – miről másról, mint a Nemzeti Színházról, Beregszászról, apa és fia szakmai kapcsolatáról, közösségről, társulatról, színházi nyelvekről, a kritika megítéléséről vagy a nézők szeretetéről. Vidnyánszky Attilát és színházát kezdetben sok politikai támadás érte, a kétes megítélésű intézménynek ma markáns törzsközönsége van, az igazgató által képviselt színházi nyelv pedig magáért beszél. Aki kíváncsi, nézze meg a Nemzeti előadásait, vagy járjon el az itt meghonosított, egyre nívósabb MITEM (Madách International Theatre Meeting, magyarul Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) fesztiválra. Az igazgatói címet idén újabb öt évre elnyerő rendező-igazgatóval beszélgettünk.

Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan indul egy nap az igazgatói irodában. Körülbelül nyolc óra van… milyen feladatok állnak ilyenkor ön előtt?
Valamivel később kezd a színház. A gyerekeim miatt korán kell kelnem, mert viszem őket iskolába, ezért háromnegyed nyolc körül már itt vagyok bent. Körülbelül kilencig általában egyedül tudom összegezni, átnézni az olvasnivalókat, amelyek mindig felhalmozódnak, aztán kilenctől jön a gazdasági igazgató a napi kérdésekkel, aláírásokkal, ügyes-bajos dolgokkal. Utána talán még valakinek a fogadása belefér tízig, illetve ha nem próbálok, akkor egész nap adják egymásnak a kilincset az emberek az irodámban. Ha próbálok – mint például ma, mert a Csíksomlyói passiónak augusztusban nagyszabású előadása lesz Erdélyben, a csíksomlyói búcsújáró helyen,  és a háromórás előadásnak el kell készíteni a rövidített és szabadtéri  változatát –, akkor az kettőkor ér véget. Az általában hat hetes próbaidőszakokban tíztől kettőig és hattól este tízig próbálunk, a közte kettő és hat között általában „adminisztrálok”. Itt a naptáram, láthatja, minden nap tele van időpontokkal – találkozók, egyeztetések, művészeti műhely…

Ez mit takar?
Minden héten egyszer összeül a színház szellemi magja – művészeti főtitkár, kommunikációs munkatársak, dramaturgok, a jegyértékesíts vezetője –, és közösen értékeljük az elmúlt hetet, majd tervezzük a következőt. Ez mindig szerdán van három órától. Aztán hattól ismét próba van tízig, vagy olyan előadás, amit meg akarok nézni – nemzetis vagy vendég produkció. Jó esetben tíz után sikerül hazamenni.

 

Szóval minden reggel ön viszi a gyerekeket iskolába?
Igen, minden reggel. Ennyi idő legalább van velük… ráadásul a legkisebb lányomnak ma van a születésnapja.

Isten éltesse a lányát!
Köszönöm!

Hány éves lett?
Nyolc. Nyolc, tíz, tizenkettő, tizennégy – így jönnek sorrendben a gyerekek. És van a két nagyobb fiam is, akik már kirepültek a fészekből.

Igen, akik közül az egyiket ugyanúgy hívják, mint önt, és ha beütöm ezt a nevet a Google keresőbe, akkor érdekes módon a legtöbb találat már a fiáról szól, aki színész-rendező. Ehhez mit szól? Örül neki?
Örülök nagyon, és aggódom.

Miért aggódik?
Azért, mert nagy tempót diktál. A színház világa kemény, néha egyenesen kegyetlen is tud lenni. És mivel színész is, rendező is, az idegeivel, az érzékenységével dolgozik, nem mindegy, hogy milyen intenzitással csinálja ezt. Ő most a lehető legnagyobb hőfokon használja az idegrendszerét.

Igen, de mikor használná a legjobban, ha nem most?
Nem tudom. Mindenki a saját útját járja. Én is rengeteget dolgoztam és dolgozom, viszont nem voltam színész – az kétszeres intenzitást kíván. Két éve a fiamat leszerződtette a Vígszínház, ott játszik, de rendezni is nagyon sok helyen rendez.

Azért ön sem panaszkodhat: friss hír, hogy Beregszász díszpolgárává választották. Gratulálok!
Köszönöm szépen! Örülök neki, mert az otthoni, a hazai elismerés mindig a legédesebb. Úgy vagyok vele, hogy az összes díjam és elismerésem közül ennek örültem a legjobban.

 Érzelmi alapon tehát ez jóval többet jelent önnek, mint egy nagyobb szabású díj, például egy Kossuth-díj?
Inkább azt mondanám, mást, és más miatt fontos. Kaptam a Kossuth-díjon kívül még más fontos díjakat is életemben, de ez a díszpolgári című különleges. Szokás mondani, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában. Nekem is hosszú utat kellett bejárnom, hogy „próféta” lehessek, de ezek után egyértelmű, hogy a sok munka, harc, nélkülözés, amit a társulatommal otthon végigcsináltunk, és kitartottunk: megérte.

A pályáját lényegében Beregszászon kezdte – mennyire élnek még aktívan önben az ott töltött évek? Mennyire inspirálja önt az a korszak a mai napig?
Azok az évek tettek azzá, aki vagyok. A beregszászi társulat az én gyermekem – én voltam az első alkalmazott, én gyűjtöttem, felvételiztettem és tanítottam az első és a második kijevi magyar színész osztályt, akikből a társulat létrejött. Korábban sohasem volt hivatásos színjátszás Kárpátalján. Az a kis színház nagyon szép utat futott be, és lényegében ott született meg az a színházi nyelv, amelyet ma is használok a rendezéseimben. Nagyon fontos előadásokat hoztunk létre ott, amelyeket aztán hosszú éveken át sok-sok helyen játszottunk a világban, némelyik még ma is repertoáron van. Úgy éltünk, mint egy család, és az előadások a gyerekeink. Ebben a társulatban nevelődtek olyan nagyszerű művészek, mint Szűcs Nelli vagy Trill Zsolt, és a fiam is ebben a csapatba, ebbe a világba született bele, négyéves volt, amikor először színpadra lépett. Amennyire tudok, odafigyelek rájuk, segítem őket. Jubileumi évad következik: 2018 októberében lesz huszonöt éves a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. Újra rendezni fogok, és éppen azt tervezgetjük, hogy a fiam is játszana az előadásban.

Arra gondolt már, hogy ön és a fia ketten rendezzenek egy előadást?
Nem. Ugyanis nem hiszek a társrendezésben. A rendezők kilencvenkilenc százaléka egyedül dolgozik. Bár vannak olyan rendezők, akik az opera és a film világában együtt alkotnak – csodálom is őket, hogy tudnak egymásra hagyatkozni, egymásból építkezni. Számomra a rendezés nagyon személyes dolog, és bár sok ember munkáját kell irányítanom, bizonyos értelemben véve magányos tevékenység. Olyan persze volt már, nem is egyszer, hogy a fiam játszott a rendezésemben. Jelenleg itt nálunk, a Nemzetiben a Körhintában szerepel, de beugrott már a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásomba is. Most pedig tervezgetjük az új közös munkát – és persze ez sem egyszerű dolog, hiszen ő is szuverén művész. Ráadásul ez nem pusztán színész-rendező viszony, hanem szoros apa-fiú kapcsolat, amit nem érdemes egy félresikerült próbafolyamattal – mert ez mindig bekövetkezhet – kockára tenni. Éppen ezért gondolom azt, hogy nem fogunk gyakran együtt dolgozni. De Beregszász ebben is kivétel.

Amikor a fia szerepel az előadásaiban, mennyire konfliktusmentes a próbafolyamat?
Én általában a nyugodt próbafolyamatokat szeretem. Vannak kollégáim, akik izzítják a levegőt maguk körül, és abból inspirálódnak. Én sokkal jobban szeretem, ha a munkára és egymásra figyelünk. Közel harminc éves tapasztalatom, hogy jó szóval, együttműködéssel, normális hangnemmel jobb teljesítményt lehet kihozni egy színészből, mint kiabálással, hisztériával, gerjesztett feszültséggel. A színész-rendező felállás egyébként sem könnyű, hát még ha ezt apa-fiú viszony is „tetézi”! A Körhintát jól túléltük, de a próbafolyamat után volt olyan pillanat, amikor azt mondta, hogy „na, apa, én veled többet nem dolgozom”. Most mégis kifejezetten keressük az alkalmat, hogy újra együtt dolgozzunk.

Visszatérve egy kicsit Beregszászhoz: olvastam, hogy színészképzési tervei vannak.
Ez a történet ott kezdődik, hogy a beregszászi színház magja először Debrecenbe, majd utána ide, a Nemzetibe jött át velem. Így a beregszászi színház meghatározó színészeitől vált meg, miközben létezik egy repertoárja, amely egészen fantasztikus módon régi előadásokat is magában foglal, amelyeket a mai napig játszunk. Ezért a nemzetis színészek közül sokan „hazajárnak” Beregszászba, illetve a Nemzetibe is rendszeresen jönnek a beregszásziak, és például a Három nővért, a Csehov-egyfelvonásosokat és a Tótékat együtt játsszák. Az otthoni társulat utánpótlása égető kérdés. Most már a legfiatalabb színész is harmincéves, és átbillent a társulat átlagéletkora negyven fölé, tehát mindenképpen szükség van fiatalokra. A beregszászi Tanárképző Főiskola a Kaposvári Egyetemmel együttműködve indítana színészosztályokat kárpátaljai fiataloknak. Három egymást követő évben indítanánk egy-egy kis létszámú osztályt, akik aztán bekerülhetnek a társulatba. Ez a következő tíz-tizenöt évre megoldást jelente. Ezt tervezgetjük – a döntések megszülettek, jelenleg az akkreditációs folyamat zajlik. Megtörténhet a csoda, hogy jövő tavasszal már felvételiztetünk…

Egy réges-régi interjúban, a beregszászi társulat és színház kapcsán olvastam azt, hogy nagyon hisz a zárt közösségi alkotómunkában. Mondhatjuk, hogy itt a Nemzetiben sok irányba kinyílt a színház kapuja? Mennyiben változott az akkori véleménye, közösségről való gondolkodása?
A közösségről való gondolkodásom Beregszászban alakult ki és erősödött meg. De fontos tudni, hogy sok tekintetben két egészen más „műfajú” történetről van szó. A beregszászi színház évi-egy két bemutatót tartott, a meglévő repertoárját játszotta – átlagosan évi 120-160 előadást. Nemcsak azért volt ilyen kevés bemutatónk, mert azok a nyomorúságos körülmények, amelyek között az 1990-es évek közepén Ukrajnában éltünk és dolgoztunk, ennyit engedtek, hanem azért is, mert ez megfelelt az elképzelésemnek arról, miként kell műalkotásokat létrehozni. A körülöttünk lévé reménytelen valóság elől zárkóztunk be a magunk színházába. Rengeteget próbáltunk, nagyon hosszú próbafolyamatokat engedhettünk meg magunknak, amibe belefértek a zsákutcák, a kisiklások is, sőt volt olyan, hogy hosszú próbák után elvettük a tervet, és másba kezdtünk bele. Nem volt bemutatókényszer, senki elvárásinak nem kellett megfelelnünk – csak a sajátunknak. A Nemzeti Színház másfajta intézmény. Van egy viszonylag nagy társulat, bemutatókényszer, időbeli kötöttségek szorításában élünk, és évi körülbelül négyszáz előadást kell teljesíteni. A kőszínház tulajdonképpen egyfajta előadásgyár, ráadásul számos esemény zajlik a házban, nemzetközi fesztivált szervezünk, turnéink vannak. Egy évadban 120 ezer körüli a nézőszámunk. Akkor lennék boldog és elégedett, ha abból beregszászi létből át tudnánk emelni pár dolgot. Jó lenne ebben az üzemszerű működésben is megteremteni annak a lehetőségét, hogy hosszan próbáljunk, kísérletezve, elmélyülten, és nem végletekig feszített tempóban, mert jön a premier. Már felépült egy izmos repertoárunk, és ennek a megfelelő színvonalú működtetése éppolyan komoly figyelmet és munkát követel, mint az új produkciók létrehozatala. Ha megnézzük egy nagy orosz színház működést, azt látjuk, hogy hatalmas társulatok vannak, kevés a bemutatójuk, és egy-egy darabot hosszú éveken keresztül játszanak.
A magyar színházi gyakorlat ezzel ellentétes: mindig az új a fontos, a legfőbb érték, az érdekes. Ez a hozzáállás azonban eldobható, lecserélhető árucikké degradálja a műalkotást. Ez a színészek gondolkodásmódjában is tetten érhető: az új bemutató a fontos! Személetbeli kérdés: hogyan viszonyulunk létrehozott értékeinkhez. A nagy és fontos előadásokat őrizni kell, sokszor nehézségek árán is repertoáron kell tartani azokat. A kőszínházi működés, kivált egy Nemzetié más léptéket jelent.

Gondolom, nagyobb felelősség is vezetni.
Minden intézmény vezetése – kicsié, nagyé – felelősséggel jár. Ha arra gondolok, hogy évek alatt több tízezer diák látja az Egri csillagokat, a János vitézt vagy a Csongor és Tündét, akkor valóban nagy felelősség, hogy miként, milyen értékeket közvetítek feléjük, milyen üzeneteket fogalmazunk meg. Beregszászban hamar rá kellett jönnünk, hogy nem lehet elitista, bezárkózó művészszínházat csinálni, hanem azt a közeget kell szolgálni, amelyből mi is valók vagyunk. Előttünk, soha nem volt a kárpátaljai magyar kisebbségnek színháza – ez is felelősség. Jártuk rendszeresen a falvakat, és a közönség egy része még sosem látott élőben színházat, így mi voltunk sokaknak „a” színház – ez is felelősség. Azt gondolom, hogy a mai világban nagyon sok a bizonytalanság, a zavarodottság, nagyon sok vagy éppen rendkívül kevés igazodási pont van, hirtelen kicsivé lett világ, a globalizáció kihívásaira keresi az emberiség a válaszokat, a mediatizált világban nehezebb felismerni, mi az érték, sokan keresik a kötődéseiket, a kapaszkodókat a mindenapjaik sodrában – nem sorolom, mindenki tudja ezeket. De mi lehet eben a helyzetben a Nemzeti Színház feladata, vagy ahogy ön kérdezte: a felelőssége? Már ez a felismerésem vezérelt Debrecenben is, hogy a színház sokak számára nyújtson magas színvonalon minél többször olyan művészeti élményt, amelyek ebben a világban való tájékozódást segítik vagy egyszerűen csak kiszakítják az embert a mindennapok valóságából, és egy másikba vezetik el… Meg kell találni az utat, hogy a közösséggel párbeszédben olyan kínálatot nyújtsunk, amelynek értékeiben biztosak vagyunk, minőséget képvisel, nem fél az újításoktól, a kockázatoktól, hanem élményt és kreatív alkotásokat kínál a vegyes összetételű közönségnek. Nem alá megy a vélt vagy valós közönségigényeknek, hanem igényes kínálattal tiszteli meg a nézőt. Ennek a szolgálatát tartom ma a legfontosabbnak.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin VEZETŐK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!