Home»Kult»„Egy jó nagyot unatkozni…”

„Egy jó nagyot unatkozni…”

1
Shares
Pinterest Google+

Kovács Patrícia a hazai színházi világ különös és rendhagyó egyénisége. Csillogó tehetsége, magával ragadó bája, művészi varázsa a habkönnyű komédia és a mélydráma regiszterei között színpadi és filmszerepek alakításaival kitüntetett helyet biztosít számára a magyar színművészet palettáján. Öntörvényű, autonóm, gondolkodó, nyitott, őszinte és elbűvölő…     

Ahhoz, hogy időt egyeztessünk egy laza kis beszélgetéshez, hát, mit mondjak, bizony futottunk néhány kört. Rendesen a sűrűség közepén vagy, mondtad, és hogy ki sem látsz belőle. Kérlek, helyezz képbe: mifélékben vagy?

Amiben benne vagyok, az több, mint eddig bármi. Úgy alakult, hogy huszonöt előadásom van havonta átlagban a Centrál Színházban és a Belvárosi Színházban, még egy havonta a Játékszínben és a Hatszínben. Most volt egy premierem, miközben forgatom a Mintaapák tévésorozatot. Ez nagyon sok… Úgyhogy lábon kihordtam az ősszel egy idegösszeomlást a fáradtságtól, a kialvatlanságtól. Ha nem lenne egy csodálatos exférjem és egy csodálatos anyukám, akkor Hannával is, a kislányommal, aki hatéves múlt, borzasztó nehéz lenne…

Nagyon sok mindenre megtanított engem ez az ősz: radikális döntéseket kellett hoznom, például lemondtam az évad második felében két bemutatót, rájöttem, nem tudom csinálni, kiderült, ez annyira sok, hogy erre rámegy a gyerek, és rámegyek én is. Ráadásul szakmailag sem jó az, hogy mint egy színészgép, teszem a dolgom. Nagy szerencsém, hogy van egy csodálatos ember a szakmai életemben, úgy hívják: Orlai Tibor.

Ő az, aki megértette, hogy nem úri huncutságból mondok nemet. Viszont hadd tegyem hozzá, volt ebben egy nagyon fontos dolog. Miközben iszonyú nehéz volt kimondani, hogy ennyi, és nem több, valami hatalomfélét éreztem. A mi szakmánkban nagyon ritka, hogy kiállunk magunkért. Megveregettem a vállamat… Amúgy pedig most, egy szó, mint száz, nem vagyok éppen pozitív. Viszont panaszkodni sem akarok, mert a foglalkoztatottság nyilván jó, de ennyi harmincévesen is sok lett volna, negyvenegy évesen pedig nagyon sok.

Fotó: Kiss András / @bcmagazin

Ez így nekem egy nagy gubanc. Bontsuk szét. Forgattál már tévésorozatot, a Korhatáros szerelmet, tudtad, milyen fáradságos, mennyire nyúzza meg az embert. Mégis, a huszonöt darab mellett bevállaltad a Mintaapákat. Miért?

Egyrészt azért, mert heti egy-két nap forgatásról volt szó, amelyet egyeztetnek a színházi elfoglaltságaimmal, másrészt pedig, mert nagyon jó kollégákkal dolgozom, szeretem és tisztelem őket. És ez így jó dolognak tűnt. Igen ám, de le kell adni a felvett anyagot. Én próbálni kezdtem egy új darab főszerepét, és akkor derült ki, hogy a film nem tudja másképpen megoldani, csak úgy, hogy szétszedi a napjaimat: hajnal négykor keltem, ötkor jött értem az autó, reggel kilencig forgattam, tízre bevittek próbálni, háromig próbáltam, elmentem a gyerekért az óvodába, este bejöttem a színházba dolgozni… napról napra, hajnaltól késő estig lenyomtam két hónapot. Így nem sérült sem a film, sem a színház.

Csak te…

…igen, holott a filmesek és mindenki tiszteletben akarta tartani a színházi életemet, mert ugye nekem az az első.

Tegnap este volt a Kaktuszvirág bemutatója. A komédia zenés változata után színpadon nálunk most megy először a nagy sikerű Broadway-változat. Nem szólva a csúcsmoziról Walter Matthau, Ingrid Bergman és Goldie Hawn főszereplésével. Te vagy a főszereplő/címszereplő. Milyennek érzed a premiert?

Jó volt, nagyon jó! De még nem ocsúdtam fel. Bizonyos értelemben minden bemutató szomorú, mert véget ér egy munka, véget ér egy közös ügy. Vége a próbafolyamatnak, koncentráltan dolgoztunk valamin a próbák hosszú során át annak a lehetőségéért, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle. Ez véget ért. Meglehet, hogy többnyire ezért nem érzek felszabadulást premieren.

Holott a kívülálló szerint a próbafolyamatot az alkotók misztifikálják. Tényleg olyan nehéz munka?

Nagyon. Különösen vígjátékot próbálni kegyetlen. Sokan gondolják, hogy ó, ez csak egy szórakoztató műfaj. Sokféle műfajban forgattam, játszottam színházban, és elmondhatom, a vígjáték a leginkább színészt, rendezőt kimerítő. 

Mondd már meg, miért!

Mert a vígjátéknál iszonyatos jó ritmusúnak, élesnek, gyorsnak, kreatívnak kell lenni, különben nem működik a poén. Nem túlzok, ilyen fáradtan, mint amilyen most vagyok, sokkal könnyebb lett volna drámát próbálni: tombol az érzelem, az ember sóhajtozik, sír, és minden rendben.

A darab kész, önálló életet él, de estéről estére tennetek kell vele ezt-azt. Teszem azt, mondjuk, érlelni?

Persze. A vígjátéknál különösen! Mert a próbafolyamat két hónap összezártság, csak négy-öt munkatársunk ül a nézőtéren, és halálra unja az összes poént. Ezek után pedig tele a nézőtér, érlelődik a kész előadás, a ritmusa, a hangsúlyok… Ezt egy komédiánál abszolút a nézőkkel lehet gyakorolni. Ilyen értelemben a darab soha nincs készen, de minimum tíz előadás, mire beérik.

Láttalak jó néhány darabban a huszonöt közül. Szinte valamennyi vígjáték, de, ahogy mondják, feszesen, „takra” megy a poén. Miért a komédia uralja többségében a repertoárt?

Több oka is van. A néző a könnyebb darabokra vesz jegyet, szórakozni akar, és például most a taocirkusz miatt nem kockáztathat a színház fajsúlyos drámákkal.

Fotó: Kiss András/@bcmagazin

Melyik darab a szíved csücske?

Orlainál játsszuk, de nem a Belvárosiban, hanem a Hatszín Teátrumban, a Second Life, avagy Kétéletem című, improvizatív darab. Az életünkről szól, arról, hogy ha kilépve a kapun, kamaszként nem jobbra, hanem balra mentem volna: mi lenne Kovács Patrícia, ha nem színész? Egyik jelenetben mindegyik szereplő életében látunk egy fordulópontot, amikor valamerre elindult, egy másik jelenetben pedig egy „mi lett volna, ha” fikciót. Kegyetlen humorú, éles és őszinte előadás. Nagyon szeretem.

Tessék, itt a feldobott labda: mikor fordult meg a fejedben, hogy színész légy?

Tizennégy éves koromban bekerültem az Operettszínházba mint gyerekszínész. Ez lett, és nem is volt más utam. Rossz volt a magatartásom az iskolában, a szüleim azt gondolták, beíratnak egy zenés, táncos színjátszókörbe, azzal legalább lekötnek. Odajött válogatni az Operettszínház, és én azóta ezen a pályán vagyok.   

Amit megpecsételtél a főiskolával…

Na nem ám egyből! Negyedik nekifutásra vettek fel, addig pedig az akkor még nagyon jó, Székely Gábor vezette Új Színházban voltam stúdiós, sőt a Színész I. minősítést is megszereztem, sokat játszottam, filmeztem. Utána jött négy év főiskola Máté Gábor osztályában. Amikor végeztem, Egerben dolgoztam, és Miskolcon, aztán a Vígszínház társulati tagja voltam három évig.

A Vígben nyugdíjig, mi több, tovább húzzák a színészek. Hogyhogy te csak térültél-fordultál?

Sokat köszönhetek a Vígszínháznak, jól éreztem magam, sőt szeretnék egyszer visszamenni. De akkor pörgött velem a világ, hívtak más színházba, hívtak filmezni, de hiába, sehova nem engedtek, és azt éreztem, kultúrrabszolga vagyok. Akkor harmincéves voltam, nem volt gyerekem, muszáj volt kipróbálni magam máshol is, másban is. Kiborult a családom, senki sem értette, hogy lehet ezt a gyönyörű, körúti, patinás színházat otthagyni. Nem bántam meg.

Melyik társulat tagja vagy?

Egyiké sem. Szabadúszó vagyok, csak az Orlainál van egy olyan, mi úgy hívjuk, „együtt szabadon”, ami azt jelenti, hogy hozzá egyeztet a többi színház. Olyan, mintha társulati tag lennék, de ha azt mondom, például, hogy forgatni akarok, vagy egy másik színházban dolgozni, akkor ő abszolút megérti. Igazából ez az én helyem, odatartozom. Azóta itt a Centrálban vagy filmben vagy bárhol dolgozom, komoly partnerként vagyok véve, de ha az ember társulati tag, be kell állni a sorba, ahhoz pedig én túl autonóm vagyok. Nagyon tudok és jól dolgozni, de ha megszabják, hogy mit csináljak, hogyan csináljam, mikor érjek rá, mikor ne, az nekem nem megy.

Olyan filmek villannak be, mint a Szerelemtől sújtva, a Presszó vagy, amit újranéztem, és borzongatóan jó és szép volt látni téged, a Félvilág

Na például, ha vígszínházi társulati tag vagyok, nem játszom benne, mert ez téli film, évad közben kellett forgatni, nem engedtek volna el.

Fotó: Kiss András/@bcmgazin

Hol vannak a filmek? Mikor néz ki neked újfent egy vérbeli nagy játékfilmszerep?

Van valami, talán összejön, de bizonytalan, hiszen a Filmalap élén új az igazgatótanács. Semmit nem tudni. Egy filmes barátom biztosra vette, hogy januárban forgat, de visszamondták. Egyrészt e miatt a bizonytalanság miatt mentem el a sorozatba.

Úgy tűnik, a színház él, csakhogy fújdogálnak rengető szelek. Te jobban látod, tele a nézőtér?

Tele, legalábbis, ahol én játszom. És ezek nem önkormányzati, nem állami, hanem magánfinanszírozású színházak: minden egyes nap küzdés az életben maradásért.

Nem beszélve a színházi világot rengető, vélt vagy valós zaklatási botrányokról. Ha a kívülállót foglalkoztatja, a színészt aztán ízig-vérig. Te hogyan gondolkodsz erről?

Azt gondolom, minden egyes szakmában megtörténhet. És még azt is gondolom, ha én áldozat lennék, igencsak elgondolkoznék azon, hogy kiállok-e, vagy nem, és nem magam, hanem azok miatt a táborok miatt, akik feljogosultnak érzik magukat arra, hogy lekaszálják a másik oldalt. Ez vérlázító, és pont a legrosszabbat érik el, azt, hogy az emberek maradjanak csendben, és viseljék az elviselhetetlent.

Erről kéne szóljon egy belevaló kortárs dráma…

…a rögtönítélő bíróságról, a lincshangulatról. Előbb vagy utóbb megírja valaki.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin NŐI ERŐK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

Ne halogass, lépj MOST!

Következő cikk

Lehasznált életcuccok – beszámoló Bukta Imre-kiállításáról