A népszerű írót és feleségét, Péterfy-Novák Évát 2017 őszén hívták meg a kínai Lu Xun Akadémiára – egy hónapos utazásukról ketten írtak egy nagyon izgalmas útinaplót, amely az idén jelent meg kötetként. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének igazgatójával többek között a kiadók helyzetéről, a kínai utazásról, a közös írásról, a kínai és a magyar mentalitásról és a Kitömött barbár aktualitásáról is beszélgettünk.

Itt ülünk a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének irodájában, ahol kicsivel több, mint egy éve tölti be az igazgatói posztot. Egy éve azt nyilatkozta, hogy az Alexandra csődje következtében a könyvpiac is megreccsent. Mit sikerült elérni a kisebb könyvkiadók támogatása, megmentése érdekében? Milyen módon lehet helyreállítani a helyzetüket?
A jogi eljárások, amelyek a pert követik, folyamatban vannak, de sajnos az ügyészség malmai lassan őrölnek. A piac némileg normalizálódott, az üresen maradt hálózat ismét megtelt könyvesboltokkal. A legutóbbi könyvfesztivál és könyvhét eredményei is azt mutatják, hogy szerény emelkedés tapasztalható a piacon, ami optimizmusra ad okot. Kétségtelen, hogy azok, akiknek a pénze beragadt az Alexandra csődje miatt, változatlanul nehéz helyzetben vannak – a jogi megoldások tehát szükségesek. Nagyon fontos lenne az is, hogy a kormányzat részéről olyan gazdasági, törvénykezési környezet jöjjön létre, amely jobban segíti a kiadók munkáját. Ezt a vásárlói csoportok támogatásán keresztül lehetne elérni: például a pedagógusok könyvvásárlási kedvezményének visszatértével, vagy diákkedvezményekkel – erre nagyon sok jó megoldás létezik külföldön, amelyekre igyekszünk felhívni a döntéshozók figyelmét.

Milyen esélyekkel lehet ma Magyarországon fiatal, pályakezdő íróként elindulni? Milyen lehetőségeik vannak a kiadóknál?
Amellett, hogy sok a támogatási probléma, és lehetnének jobb helyzetben is a folyóiratok, alkotói műhelyek, azt gondolom, hogy nagyon jó kiadói és folyóirat-hálózatunk van. Nagyon élénk szellemi figyelem van jelen: tudtommal minden kiadónál keresik az új tehetségeket, neveket, és minden szerkesztő álma, hogy fölfedezzen valakit. Tehát nem gondolom, hogy bármiféle akadály állna az érvényesülés útjában. Mindig el szoktam mondani, hogy valójában nemcsak az irodalomban, hanem minden szakmában nehéz igazi karriert építeni. Az irodalom esetében sem feltétlenül elegendő, hogy valaki „csak” egy jó könyvet ír, hanem szerencse, önérvényesítési képesség is kell hozzá.

 

Ha már itt tartunk: meg lehet ma Magyarországon élni pusztán az írásból, az irodalomból?
Ez példányszám függvénye, illetve az is számít, hogy mennyire fordítják az adott szerzőt. Ha valakinek színházban mennek a darabjai, vagy népszerűek a könyvei, és fordítják őket külföldön, akkor meg lehet élni.

Idehaza inkább az a tapasztalat, hogy egy író valamennyire polihisztor is, és több mindent csinál az íráson kívül. A klasszikus kép, hogy valaki ül a négy fal között, és csak ír, már nemigen létezik.
Az a fajta, 19. század végi irodalmi helyzet, amikor Fiumétól Brassóig mindenütt kapni lehetett azokat a napilapokat, amelyekben az írók legújabb tárcája megjelent, már valóban nem létezik, a nagy olvasottság lecsökkent. A magyar egy kis nyelv, aki nem tud „kitörni”, nem tud fordításba kerülni, annak az esélyei csökkennek. Ugyanakkor sok mindenhez lehet kezdeni, nagyon sok író nemcsak ír, hanem egyéb polgári foglalkozásokat is űz, amelyek rokonságban állnak az irodalommal. Ez alkatfüggő dolog: vannak, akiket ez nem zavar az írásban, mások viszont nem tudják párhuzamosan csinálni.

Mint ahogy az is alkat kérdése, hogy egy író mennyire vállal közéleti szerepet. Ön korábban rendszeresen publikált közéleti, aktuálpolitikára reflektáló írásokat, publicisztikái miatt erősen támadták a jobboldalról. Ön szerint mennyire dolga egy írónak, hogy a szépirodalmon kívül hasonló közéleti tárcákban mondjon véleményt aktuális társadalmi, politikai kérdésekről? Mennyire veszélyes üzem ez? Vagy éppen hogy az értelmiség felelőssége rejlik benne, és ha valaki nem áll ki, az a meghunyászkodással egyenlő?
Természetesen ez valóban lehet habitus dolga: tehát nem gondolom azt, hogy muszáj véleményt mondani, vagy meghatározni előre, hogy ki mit tegyen.

De azt is gondolom, hogy az írónak kell hogy legyen értelmiségi felelőssége, és vannak olyan helyzetek, amikor igenis fel kell emelnie a hangját, mert nem lehet a hallgatással cinkossá válni.

Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek a világtörténelemben, a hatalommal szembemenni mindig kockázatos dolog, nehéz, morális döntéseket kell meghozni, és a következményektől nem lehet mentesülni. Hogyha valaki csak felületesen átfutja az elmúlt néhány száz év irodalomtörténetét, akkor látni fogja, hogy Kelet-Európában ezekből a döntésekből még egy generáció sem maradt ki, és nem lehet megúszni őket.

A közéleti vonatkozás előjön A panda ölelése című kínai útinaplójukban is, amelyet a feleségével közösen írtak a Kínában töltött egy hónapos időszakról. Különös érzéssel olvastam a kötetet: miközben egyetértettem az időnként a mai magyarországi rezsimre reflektáló felfortyanásokkal, a folyamatos és szükségszerű összehasonlítással, egyben meg is ijedtem: nem kockázatos mindezt egy útinapló vonatkozásában leírni?
Fontos tudni, hogy az útinapló eredetileg online formában működött, tehát a Facebook-oldalainkon is közzétettük. Azt gondolom, hogy egy naplóban sokféle műfaj keveredhet: az elbeszélés, a regény, a publicisztika. Ezt kihasználva a lehető legtágabb szabadsággal kezeltem az írást: tehát bármiféle asszociációt, ötletet, amely az utazás kapcsán felmerült bennem, megosztottam az olvasóval, mert azt gondoltam, hogy ez így hiteles. A napló rövid életű műfaj, lényeges az aktualitása, és friss élményt kell hogy nyújtson. Nem lehetett megkerülni olyan kérdéseket, hogy mennyire diktatúra az, ami ma Magyarországon zajlik, és az az autoriter rendszer, amelyet Kínában látunk. És hogy hogyan függ mindez össze a mi Kádár-kori tapasztalatainkkal. Egyáltalán, mit kezdjünk azzal a tendenciával, hogy a keleti autoriter rendszereket veszi példaként az orbánizmus? Mit gondolunk ezekről a dolgokról? Ezek a kérdések nagyon érdekeltek. Egy politikailag fölfokozott hangulatban fontossá válnak ezek a reakciók – például az is nagyon szimbolikus volt, hogy éppen akkor érkeztünk meg Kínába, amikor Trump is leszállt az országban.

Az olvasókat nem zökkenthetik ki ezek a „felfortyanások”?
Az olvasóra ilyen értelemben kénytelen az ember terhet rakni – hiszen ő is ugyanennek a kornak a részese. Kétségtelenül van Magyarországon egy olyan felfogás – amely tulajdonképpen a Kádár-kori reflexek továbbélése –, hogy egy író ne politizáljon. Sokan gondolják úgy, hogy az irodalom valahol a fellegekben lebeg, az írók pedig nem esznek és nem isznak, mert éteri lények, akik nem kommunikálnak a földi, hétköznapi dolgokkal.

Érdekes, hogy kialakult ez a felfogás, hiszen irodalomtörténetünket tekintve majdnem mindenki reflektált a saját korára.
Így van, persze! Az említett attitűd mégis kiirthatatlanul tartja magát. Nyilvánvalóan azokat az olvasókat, akik ragaszkodnak ehhez az irodalomképhez, zavarhatják a kiszólások a naplóban. De fontos lenne dialógusba lépni azokkal a dolgokkal is, amik nem pontosan egyeznek az ízlésünkkel.

Hogyha hallok egy teljesen másik véleményt, én is azon igyekszem, hogy először megértsem, mit gondol a másik.

Egymás meggyőzése már másodlagos dolog, a tapasztalás, a megértés vagy a felfedezés sokkal érdekesebb.

De ha észérvekkel történik, akkor ön is meggyőzhető?
Bizonyára. Nem találkoztam még ilyennel, de elképzelhető. (nagyot nevet)

Muszáj még egy kicsit beszélgetnünk a kínai útinaplóról. Évának az egyik fejezetben van egy olyan kiszólása, hogy voltaképpen ez az ön naplója, ő pedig csak kiegészíti. Ez mennyire irónia? Ön mindennap írt, öntől jóval több fejezet szerepel a kötetben. Mégis, ez a kettejük naplója, igaz?
Természetesen ez irónia, és igen, ez a kettőnk naplója. A terjedelemnek gyakorlati okai vannak. Amikor Évát felkérte az írásra a Wmn.hu, eleinte túl hosszúnak találták az írásait, és megkérték, hogy inkább csak hetente írjon egy részt. Én pedig azt gondoltam, hogy mindennap fogok írni, mivel a saját Facebook-oldalamon is fogok publikálni (majd ezt adtam oda a Librarius.hu-nak). Így alakult ki ez a ritmuskülönbség, de az ebből adódó „poénhelyzeteket” azért kiaknáztuk. A naplóban minden fontos eseményre elolvashatóak mindkettőnk reakciói. Annak érdekében, hogy egy olyan könyvet állítsunk össze, amelyet az olvasó élvezni tud, fölosztottuk a szerepeket. Ha önironikusan akarom mondani, akkor én főként okoskodom, Éva pedig bohóckodik.

Igen, és Éva néha megjegyzi, hogy „ezt majd a Gergő úgyis részletesen elmondja”.
Igen! (nevet) Tökéletesen értette a szerepem – hogy az unalmasabb dolgokat majd úgyis én mondom el. Kihasználtuk, hogy lehet mókázni, és egymás piszkálásával el lehet szórakoztatni az olvasót.

Nagyon érezni lehet a két különböző látásmódot. Éva például rendkívül érzékien írja le, ahogyan egy-egy dolgot megélt…
Így van, és az ő impulzív személyisége nagyon intenzív emberi helyzeteket tudott teremteni, én pedig a higgadtabb leírást, az objektívebb, bölcsészesebb attitűdöt választottam. Azt gondoltuk, hogy a kétféle szöveg ritmusa jól kiegészíti egymást.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin ZÖLDÜGYEINK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!