Amikor megtudtam, hogy az e havi rész témája a film lesz, számtalan gondolat és irány kezdett hatalmas képzeletbeli ricsajjal tombolni a fejemben, és amennyi ötlet jutott eszembe, pontosan annyira vesztem el, hiszen bármelyik irányt is választom, fáj elengedni a többit. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább elmondok egy történetet, amely több szálon fut, először egymástól igen távol, majd a kilencvenes évek elején találkoznak.

Az első szál James Bond maga

A brit elegancia, a közepes szóviccek és a magabiztosság tette számomra ikonná Bondot, és bár tisztában vagyok azzal, hogy filmes szempontból bármelyik Bond-filmnél találunk jobbat, és nem is kell sokáig keresni, de engem sokkal inkább megérint a James-féle „szuperhős”, semmint a DC Marvel-világ – remélem, ettől a mondattól még nem lapoz tovább a Kedves Olvasó.
Sean Conneryvel indult a Bond-sorozat 1962-ben (Dr. No) és egy Rolex Submariner ref. 6538-cal. A Submarinerek története 1954-re nyúlik vissza, tehát mondhatjuk, hogy még elég fiatal volt a típus. A filmben egy úgynevezett NATO szíjon volt, amelynek a színösszeállítása azóta meg is kapta a „Classic Bond” elnevezést, és 2019-ből nézve vicces, hogy a szíj keskenyebb volt a tokfülek távolságánál, és nagyon bután nézett ki rajta. A radioaktivitás-mérő aktív jelzése pedig nem filmes hozzáadott érték, hiszen a hatvanas évek végéig, nagyjából 1968-ig engedélyezett volt a rádiumos festékkeverék használata a világító indexeken. Egyes legendák szerint a Submariner Connery sajátja volt, más legendák – és képek – szerint a produceré, Albert R. Broccolié.

Pedig amikor Ian Fleming az ötvenes évek elején – egészen pontosan 1953-tól – írta a Bond-könyveket, akkor még nem volt Submariner. Volt viszont Datejust, Day-Date, Oyster Perpetual és pont ettől az évtől Explorer. Fleming regényeiből, ahogy a részletes helyzetleírásokba az órákat is beleilleszti, kikövetkeztették a szakértők – mit szakértők, megszállottak –, hogy egy Explorerről lehetett szó. Mit ad isten, korabeli fotókon Fleming csuklóján bár egy Rolexet látni, ami nem teljesen felismerhető, de ismerve a puzzle összes kockáját, tudhatjuk, hogy az Explorer, amellyel a regényekben Bondot felruházta, a sajátja volt.

A további Bond-filmekben többnyire Rolex Submarinerek szerepeltek, mindig az éppen aktuális Submarinerek. De alkalomadtán megjelent egy Breitling vagy egy Gruen, feltűnt egy LED-es Hamilton, majd jött a kvarcválság. A kvarcválság a huszadik századi óraipar legmeghatározóbb időszaka – a Kronométer.hu-n háromrészes sorozat boncolgatja az előzményeit és a következményeit –, röviden összefoglalva egy olyan korszak volt, amikor a kvarcórák (elemes órák) egyre elterjedtebbek, egyre kedveltebbek lettek, mert elhozták a nagyon olcsó időmérőt, szemben a mindig drágább mechanikus karórákkal, amelyeknek ekkor következett el a nagyjából húszéves sötét korszakuk. Voltak márkák, amelyek önállóan talpon tudtak maradni, voltak – a legtöbb –, amelyek csoportokba szerveződve vészelték át ezt az időszakot – ekkor terjedt el az óraiparban is a befektetői csoportok fogalma –, és voltak, amelyek csődbe mentek. Mindenképpen érdemes megemlíteni Nicolas Hayek libanoni származású, Svájcban tevékenykedő üzletember nevét, hiszen ekkor, a kvarcválság kellős közepén ő adta vissza a hitet a svájci óraiparnak.
Az történt ugyanis, hogy a svájci óráscégeket tömörítő csoport közösen kezelt tartozását nyilvántartó bankok már tervezték az adósság értékesítését. Volt is jelentkező a Távol-Keletről: a Hayek Engineering elnevezésű céget kérték fel az üzlet közvetítésére és lebonyolítására. Valójában ez volt a legszerencsésebb dolog, ami történhetett. Hayek úgy gondolta, hogy a svájci óraipar know-how-ja nem kerülhet ki Svájcból, ezért végül többedmagával megvásárolta a gyártók adósságát. Voltak cégek, amelyeket nem vitt tovább, és voltak, amelyeket újrapozicionált, és így alakította ki a mostanra az óraipar megmentőjének tekinthető Swatch Groupot a nyolcvanas évek elején, akkor még SMH néven.2.5 – Nicolas Hayek, a Swatch Group feje, a svájci óraipar megmentője

 

A történet másik önálló szála 1975-ben indul. Ekkor jutott el a luxemburgi születésű, Lausanne-ban közgazdasági diplomát szerző Jean-Claude Biver a Jura völgyébe, a svájci óragyártás bölcsőjébe. Itt egy barátja segítségével megismerkedett Georges Golay-vel, az Audemars Piguet nevű óragyár igazgatójával. Négy évig dolgozott itt, és olyan leckéket és tanítást kapott, ami megalapozta a karrierjét. Az AP-nál töltött négy év alatt számtalan olyan rendszerhibával találkozott, amelyen változtatott, javított volna, de az igazgató a jó kapcsolatuk ellenére is elutasította az ötleteit. Egyfajta mentorként azt válaszolta, hogy ahhoz, hogy ilyen változtatásokat véghezvigyen, tizenvalahány évet kell még eltöltenie ebben az iparban. Több sem kellett a lendületes fiatalnak, ’79-ben, az emlegetett kvarcválság közepén az Omegához szerződött, ahol máris divízióigazgató lett, az aranyórák eladásai tartoztak hozzá. Viszont az Omega egy volt azon cégek közül, amelyek nagyon nehezen élték meg a válságot, és másfél év után Bivernek mennie kellett.

Ekkor döntött úgy egy barátjával, Jacques Piguet-vel (a Frederic Piguet nevű óraszerkezet-gyártó leszármazottjával), hogy megvásárolják a kvarcválság áldozatává vált, egyébként rendkívül igényes és szép órákat gyártó, a nyolcvanas évek elején már halott márkát, a Blancpaint. 22 000 svájci frankért vettek egy nevet a válság kellős közepén. Teljes képtelenségnek tűnt, de Biver ekkor kapta a legnagyobb lehetőséget arra, hogy a valós életben, élesben próbálhassa ki szokatlan ötleteit. A cég szlogenje volt az első lépés: „A Blancpain 1735 óta egyetlen kvarcórát sem készített, és soha nem is fog” (pontosan így hangzott: „Since 1735, there has never been a quartz Blancpain watch. And there never will be.”).
Ekkor döntött úgy egy barátjával, Jacques Piguet-vel (a Frederic Piguet nevű óraszerkezet-gyártó leszármazottjával), hogy megvásárolják a kvarcválság áldozatává vált, egyébként rendkívül igényes és szép órákat gyártó, a nyolcvanas évek elején már halott márkát, a Blancpaint. 22 000 svájci frankért vettek egy nevet a válság kellős közepén. Teljes képtelenségnek tűnt, de Biver ekkor kapta a legnagyobb lehetőséget arra, hogy a valós életben, élesben próbálhassa ki szokatlan ötleteit. A cég szlogenje volt az első lépés: „A Blancpain 1735 óta egyetlen kvarcórát sem készített, és soha nem is fog” (pontosan így hangzott: „Since 1735, there has never been a quartz Blancpain watch. And there never will be.”).

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin JÁRMŰIPAR című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!