Home»Kult»„Nem fogunk úgy hazamenni, hogy nem tettünk bele mindent!” – Interjú Vitáris Ivánnal és Balla Mátéval, az Ivan & The Parazol tagjaival

„Nem fogunk úgy hazamenni, hogy nem tettünk bele mindent!” – Interjú Vitáris Ivánnal és Balla Mátéval, az Ivan & The Parazol tagjaival

1
Shares
Pinterest Google+

Nem lehet szem elől téveszteni őket, amikor megjelennek a Jurányi kávézójában – tényleg, mint két rocksztár a régi időkből, akár két Beatles-tagnak is elmennének. Zenekaruk, az Ivan & The Parazol néhány év alatt tett szert hazai és nemzetközi sikerre. A hatvanas-hetvenes évek rockzenéjét a kortárs zenei irányzatokkal ötvöző banda március 22-én jelenteti meg negyedik, Exotic Post Traumatic című nagylemezét, amelyet hosszabb szünet után a nagy múltú, Los Angeles-i EastWest Studiosban vettek fel. A zenekar két tagjával stílusuk alakulásáról, sikerük titkáról, új lemezük felvételéről és a hazai könnyűzeneipari helyzetről is beszélgettünk.

Hogyan kezdett el benneteket érdekelni a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjének stílusa, és miért nem illeszkedtetek inkább a klasszikus „magyar alter” zenei világba?
Vitáris Iván: Szerintem a legfontosabb válasz, hogy ez jött belőlünk. Amikor elkezdtünk zenélni, olyan előadók inspiráltak bennünket, akik ilyen zenét játszottak. Nehéz is lett volna levetkőznünk a gyökereket, és nem is akartuk letagadni, hogy honnan jövünk. Azért tud a zenekar őszinte lenni, mert ezt az irányt gondoljuk jónak, ezt szeretjük, és ezt tudjuk nyújtani a közönségnek. Gyerekkorunktól kezdve mindannyiunkat ezek a hatások érték és formálták Muddy Waterstől a Stoneson át a Deep Purple-ig, és nagyon megragadtak mindegyikünkben. Amikor aztán a gimnáziumban összeállt a zenekar, és elkezdtünk dalokat írni, akkor azok már ezt az irányt képviselték.
Balla Máté: Közösen is egyre jobban beleástuk magunkat ebbe a zenei világba.

Mit gondoltok, mi fogja meg leginkább a főként fiatalokból álló rajongóitokat a zenétekben?
V. I.: Erről éppen tegnap beszélgettünk hosszabban a Hadik Kávézóban írókkal, szakértőkkel, művészettörténészekkel. Miért van a világban egy olyan irányzat – retrónak is nevezik –, amely a múltból merítkezik, és amely mindenhol megjelenik a zenétől kezdve a színházon át a filmig, és amely vissza-visszakacsint a régi világ értékeire? Szerintem az egész nagyon hasonló a tizenhatodik század reneszánszához, amikor a világot jellemző értékválságra a művészeknek és a tudósoknak az volt a válasza, hogy az addig a vallás vagy a társadalmi normák által betiltott művekhez nyúltak vissza, és ez hirtelen új frissességet hozott a korszaknak. Egyébként a zenénket jellemezve nem szeretem használni a retro kifejezést, mert ez nem retro, hiszen nem arról szól, hogy kockás terítőn gulyáslevest eszünk, és közben „jó ebédhez szól a nóta”. Persze van benne visszatekintés is, mert egy tiszta forráshoz kell visszanyúlni, és ott folytatni, ahol azt abbahagyták.
B. M.: És emellett minden érdekel és inspirál minket, ami a rockzene elmúlt lassan hatvan évében történt. Tehát ez nem valami kizárólagos dolog, hogy akkor csak és kizárólag a hatvanas-hetvenes évek zenéiből merítkezünk, hanem egy folyamat, amelynek mi is egy szelete vagyunk.

A fiatalok mellett egy idősebb generáció is hallgat titeket, éppen a „nosztalgiafaktor” miatt.
V. I.: Persze, mert náluk megvan az „újraélhetem a fiatalságomat” faktor is. Én azért örülök ennek, mert ez a generáció magas minőségi mércét képvisel. Nekik a jót a Beatles, az Illés vagy az LGT jelentette, és minket is ezekhez a zenekarokhoz képest helyeznek el. Számunkra is meghatározók ezek a zenekarok, így pedig egy olyan generációtól kapunk visszajelzést, amelyik átélte ennek a stílusnak a születését. És az is jellemző, hogy családostul eljárnak a koncertjeinkre: például az apuka vagy a nagyapa elhozza a lányát vagy az unokáját.

És ezzel ki is alakult a többgenerációs közönség.
V. I.: Igen, van egy hatvan év körüli réteg, amely eljár a koncertekre. Viszont a közönség legnagyobb részét a tizenöt és huszonöt év közötti fiatalok teszik ki. És főleg lányok.

Van egyetemes mondanivaló, üzenet, amit a szövegeitekkel közvetíteni szeretnétek?
V. I.: Azt érzem, hogy az embereknek egyre kevesebb idejük van a zenére, a koncertekre és efféle nyalánkságokra. Már önmagában csodálatos dolog, ha a szöveget elolvassák és megtanulják, ráadásul angolul. Akik ezt megteszik, azt is tudják, hogy mi az üzenetük. Rengeteg dalunkban van társadalomkritika, míg mások a saját élményeinkről szólnak, és vannak olyan dalok is, amelyek konkrétan azokról szólnak, akik inspirálnak minket.

A hazai könnyűzene – legalábbis az underground vonalon – jellemzően szövegcentrikus, ebből a szempontból hátrányt jelenthet az idegen nyelvű dalszerzés.
V. I.: Persze, a magyar szöveget az emberek nyilvánvalóan sokkal jobban értik. De közben felnő egy olyan generáció, amely tud már annyira angolul, hogy megérti az angol nyelvű dalainkat is. Lehet, hogy ők kicsit kevesebben vannak, de akkor is érdekesnek tartom, hogy hogyan viszonyulnak ahhoz, ha nemzetközi nyelven fogalmazódnak meg a gondolatok.
B. M.: Vagy hogyha elsőre nem is fogják fel, hogy miről is szól a dal, biztos vagyok benne, hogy utánajárnak, és érdeklik őket azok a történetek, amelyek a dalok és a szövegek mögött vannak.

Összességében mégis mi fogja meg a tizenöt és huszonöt év közötti törzsközönségeteket, miért járnak a koncertjeitekre?
V. I.: Egy olyan egyszerű dolgot mondanék elsőként, ami lehet, hogy kicsit visszásan hangzik, de tényszerű. Ezek szerintem szexuális energiák. Ezek húzzák be először a hallgatóságot. Ha az ember először hallgat Queent, akkor nem biztos, hogy Freddie Mercury dalszövege ragadja meg elsőre a figyelmét. Van egy erős színpadi performansz, egy kiállás, kinézet, ami a szexuális energiákkal alkot valamilyen mágikus összetételt. A szexualitás egy alapvető, emberi ösztön. Elmész egy koncertre, és tetszik neked a gitáros, mert az őrületes energiákkal játszik a színpadon, és egy dal erejéig szerelmes leszel belé, ez egy nagyon erős kapcsolódás. Miről szólt a Beatles? Arról, hogy ki mernek mondani olyan dolgokat, amiket addig még senki; arról, hogy mindezt rockzenével mondják el, ahogy addig még senki; és persze arról, hogy nagyon szép és szexi srácok, és mindenki szerelmes beléjük. Nagyon sok lány volt az ő koncertjeiken is, aki tudta a szöveget, és voltak olyanok is, akik egyáltalán nem tudták, csak tetszett nekik John vagy George.

Ha rátok nézek, Iván, te elmehetnél John Lennonnak, Máté, te pedig akár George Harrisonnak. Iván, téged sok képen láttalak is Lennon-szemüvegben.
V. I.: Persze, nagyon szeretem John Lennont. A hosszú hajú, hosszú arcú férfiak egyik leghíresebb képviselője volt Szent István után, úgyhogy ezt elfogadom mint pozitívumot. De közben a zene nemcsak külsőség, hanem egy átütő dolog: ha ő lefogott egy akkordot, és az úgy szólalt meg azon a torzított gitáron, hogy megmozgatott egy pici rezonátort, az azonnali hatást váltott ki.

A zenéteket hallgatva valamilyen megfoghatatlan szabadságérzet tör rám, ezt az érzést váltja ki belőlem.
V. I.: Jó, hogy ezt érzed, mert nagyon sok dal valóban erről szól! Sok olyan szövegünk van, ami ezt közvetíti. Egy dalnak olyannak kell lennie, hogy a szöveg nélkül is üzenjen. A dalszerzésnél sokszor alapvetés, hogy a szöveghez szerzünk zenét, például az új lemeznél is így csináltuk. De az is előfordul, hogy egy meglévő zenéhez kell írni valamit, mert az már önmagában nagyon erősen kifejez egy világot, amiben ott van, hogy mit szeretnék vele mondani. De a zenekarban öten – most éppen négyen – közösen hozunk létre zenéket, amibe mindenki beleteszi a saját kis részét, amit utána „legitimál” a szöveg is.
B. M.: Egy ideig az volt a jellemző, hogy elsőnek a zenét írtuk meg, és aztán került rá szöveg, de manapság egyre többször előfordul, hogy konkrét szövegre írunk zenét. És ha már az energiákról beszéltünk, bennünk van egyfajta gimnazista lelkesedés, tehát mindig nagyon élvezzük azt, amikor felvesszük a hangszereinket, és hangosak lehetünk! Egy varázslatos dologként tekintünk az egészre, és ez biztosan átjön a közönségnek is, és talán éppen ettől tud mindez őszinte lenni és maradni.

Mondhatjuk, hogy ez egyfajta zenekari együttlélegzés?
B. M.: Igen. Nálunk nem is működne, ha egyvalaki irányítana, mert mindenki nagyon erős személyiség. Persze volt, hogy ketten elvonultunk egy akusztikus gitárral, és csináltunk egy alapötletet. De nagyon jól tudunk úgy működni, ha mindenki beleteszi a mondanivalóját és az ötleteit.

A kezdetektől megvolt bennetek a szereplési vágy?
V. I.: Én nem feltétlenül nevezném szereplési vágynak, mert ez önmagában nem biztos, hogy elég kifejező. Óriási különbség van a mondanivaló és a feltűnési viszketegség között. Persze hogy az ember szeret szerepelni, mert benne van az, hogy mutasson, mondjon valamit az embereknek, de ez önmagában nem elég. Sajnos nagyon sokan vannak, akik csak és kizárólag szerepelni akarnak, és nincs mögöttük tartalom, kitartás vagy munkabírás, hiányzik belőlük az alázat. És hány olyan zenekar van, amelyben ott vannak ezek az értékek, és mégsem teszi lehetővé a világ, hogy megismerjék. Engem már régen megfogott az önkifejezés, de a zenélés mentén fogott meg, és nem a szerepléssel. Amikor először hallottam olyan zenéket, mint amiket említettünk, akkor fogadtam meg, hogy ezt fogom csinálni. Ha valaki képes az önkifejezésre, és ezért szeretik és elfogadják, az csodálatos. De ha csak csinál valamit, és elvárja, hogy azért szeressék, az nem jó.
B. M.: Szerintem minden zenészben van egy egészséges közlési kényszer. Ha az embernek van mondanivalója bármilyen hétköznapi dologról, és zenész, akkor azt dal formába önti, és érthető módon meg is akarja mutatni.

Néhány éve úgy nyilatkoztatok, hogy nem költöznétek ki külföldre, mert előbb a hazai rajongótábort akarjátok megerősíteni. Azóta eltelt pár év, ma már elmennétek?
V. I.: Nem, ezt továbbra sem akarjuk. Nekünk Magyarország a bázisunk, ahol az elmúlt négy-öt évben rengeteg mindent el tudtunk érni szinte a semmiből, és erre nagyon büszkék vagyunk. A zenekar eljutott egy olyan pontra, hogy sokan ismerik és jegyzik. Sokan eljönnek a koncertjeinkre, reméljük, hogy a májusi Akvárium-koncerten is telt ház lesz. Folyamatosan haladunk előre, viszont azt is látjuk, hogy bizonyos dolgokban elértük a plafont. Nem sok olyan felület maradt nekünk, amelyen úgy tudunk megjelenni, hogy nagyobb közönséghez jussunk el itthon. Úgyhogy emellett már egészen régen kitaláltuk azt is, hogy mi lenne, hogyha ezt a zenét megmutatnánk a körülöttünk lévő európai országoknak, vagy akár az amerikai közönségnek is. Ez részben már meg is valósult, vannak olyan külföldi fellépések, amelyekre nagyon büszkék vagyunk, viszont erre el is megy a költségvetésünk nagy része, és az időnkből is rengeteget kell belefektetni. Vigyáznunk kell arra, hogy a külföldi karrier semmiképpen se menjen annak a rovására, amit itthon csinálunk. Sohasem szeretnénk az egyiket vagy a másikat elengedni. A kiköltözés pedig komolyan sosem volt a fejünkben. Hogyha eleresztjük azt, hogy honnan jövünk, akkor magunkat is eleresztettük és elveszítettük. Az identitásunkat nem tagadhatjuk le.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin GAMES & COMICS című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

Z generációs munkavállalás – kezdjünk el figyelni rájuk!

Következő cikk

A trauma tánca – A hónap élménye a Sóvirág, avagy a létezés eufóriája