Home»Kult»A trauma tánca – A hónap élménye a Sóvirág, avagy a létezés eufóriája

A trauma tánca – A hónap élménye a Sóvirág, avagy a létezés eufóriája

1
Shares
Pinterest Google+

Februárban egészen sokszor voltam színházban, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen megrendezett, művészeti egyetemek nemzetközi találkozóján (Festival Art Cinema Theatre = FACT) látott előadások mellett a karácsonyi ajándékjegyek legtöbbje is erre a hónapra szólt. Az egyetemen lévő külföldi előadások sajnos nem tettek rám mély benyomást, a budapesti „menő” kőszínházak (Katona, Örkény, Radnóti) egy-egy produkciója viszont annál inkább. Mégsem ezekről az előadásokról szeretnék beszélni, annak ellenére, hogy bőven lehetne elemezni őket, és a maguk nemében szinte tökéletes produkciók. Viszont legyenek bármennyire is jó kőszínházaink, oda kell figyelnünk a független társulatokra és az alternatív színházra. Pontosan olyan előadások miatt, mint a Tünet Együttes Sóvirága.

Az előadást már 2015-ben bemutatták, és azóta is folyamatosan játsszák a Vígszínház Házi Színpadán, én 2019. február 27-én néztem meg a MU Színházban (kifejezetten egy olyan előadást, amelyre középiskolások jöttek). Nos, hol is kezdjem? Hogyan lehet egy ilyen előadásról egyáltalán elkezdeni beszélni? Talán mégis kezdjük formálisan, a társulat bemutatásával, a szinopszissal, illetve az előadás létrejöttének körülményeivel.
A Tünet Együttes több mint tíz éve a független táncszínházi szcéna meghatározó szereplője. Művészeti vezetőjük (aki a Sóvirág rendezője is) Szabó Réka matematikus, táncos, koreográfus és rendező. A Tünet előadásai egyszerre elgondolkodtatóak, drámaiak, gyermekien felszabadultak és felszabadítóak. A színészekből és táncosokból álló társulatban mindenki alkotótárs: minden előadás erősen épít a szereplők személyiségére és kreativitására. A társulat nem ismer műfaji határokat, előadásaikban egyenrangú elemként kezelik a szöveget, a mozgást, a vizualitást, a zenét és a különleges technikai megoldásokat. A Tünet Együttes működésében a kezdetektől fogva fontos a társadalmi szerepvállalás is, így repertoárjukban található utcai performansz, strukturált improvizáció, gyerekeknek szóló interaktív mesejáték, valamint középiskolásoknak szóló Beavató program is. Sóvirág című előadásukat 2015. október 13-án mutatták be, rendezője Szabó Réka. A létezés eufóriája alcímet viselő darab szereplői az idén már kilencvennégy éves, Auschwitz-Birkenaut túlélő Fahidi Éva, valamint a fiatal táncosnő Cuhorka Emese. Éva a holokauszt borzalmait A dolgok lelke című emlékiratában próbálta megfogalmazni, azóta holokausztfórumok meghívott előadója, elsősorban Németországban, ahol iskolai osztályokkal is gyakran beszélget. Emese megrögzött határátlépő, bátor, kísérletező kedvű előadó, aki számos nemzetközileg is elismert produkció után dolgozott újra a Tünet Együttessel. A Sóvirág kettejük duettje, ahol közös nyelvük a tánc. A szinopszis szerint az előadás tétje és fő kérdése az, hogy van-e átjárás e két világ között, átadható-e a tapasztalat, vagy éppen fordítva: meg lehet-e érteni egy mai fiatal problémáit egy olyan súlyú élettel a hátunk mögött, mint amilyen Évának jutott? Vajon lehetséges-e kettejük Nagy Közös Tánca?

És hogy mit láttam 27-én a MU Színházban? Azt, hogy lehetséges. A Nagy Közös Tánc megtörténik, és elhiszem, hogy a fizikalitáson túl is ténylegmegtörténik. De maga a tánc az előadás elejétől fogva „szervező eleme” ennek a találkozásnak. Természetes dolog, hogy amikor beülünk a Sóvirágra, tudva, hogy egy kilencvennégy éves néni fog nekünk táncolni, akkor vannak prekoncepcióink. Amikor aztán elkezdődik az előadás, ez a félelem és zavar szinte egyből eloszlik – mert a természetesség és a csodálat kerül a helyébe. Az előadás ugyanis nem akarja elbagatellizálni egy idős nő valóságát, állapotát, és csak nagyon ritkán lesz teátrális. Éppen ezért már-már zavarba ejtően közel kerül hozzánk az egész dolog, amit látunk. A zavarunk eloszlása már a bejövetelnél elkezdődik: Emese „besuhan” a piros táncszőnyegből és az azt körülhatároló, különböző székekből álló térbe, utána pedig Éva „betotyog” a saját tempójában, és kijelenti, hogy mennyi közöttük a korkülönbség. És persze nevetünk, mert ez a felvezető olyan, mint egy stand up comedy. Aztán egy közös bemelegítésnek leszünk szemtanúi, amely az előadásban vissza-visszatér különböző technikai gyakorlatok formájában. Emese diktálja a tempót, irányít, egy tánckurzus bemelegítő szakaszát látjuk tulajdonképpen. Éva nem tesz úgy, mintha ő is táncos lenne, a feladatok előtt vagy közben reagál, kifejezi nemtetszését vagy tetszését, fáradtságát vagy lelkesedését, és grimaszol, mosolyog, sőt „beszól”, ami elképesztően vicces. De ennek sincs direkt jellege, hiszen körülbelül csak arról van szó, hogy „az én lábaimnak ennyi bőven elég”, mégis Éva szókimondó reakciója humorosan hat. Az előadás szinte végig fenntartja ezt a „civilséget” behozó, markáns stílust – például mi a baj azzal, hogy Évának időnként meg kell innia egy pohár vizet? Hát hogyne kéne vizet innia a fárasztó gyakorlatok közben, kilencvennégy évesen? Az előadás nem csinál ebből nagy ügyet: ha éppen úgy van, egy táncetűdbe szövi bele a víz átadását és megivását, de olyan is előfordul, hogy Emese egyszerűen megkérdezi: „kérsz vizet?”, és ha a válasz „nem”, kicsit később nemes egyszerűséggel újra elhangzik a kérdés.

És bármennyire is esetlegesnek tűnik mindez, az előadásnak mégis van egy felépítése – ami nem jelenti azt, hogy minden előadáson ugyanaz történik. A „mesélős” blokkok egy-egy emléket idéznek fel – ilyenkor Éva és Emese egymásnak és nekünk is mesél, a végén pedig valahogyan reflektálnak a másikra. A szöveg improvizatív hatása, természetessége, az emlékek plasztikus leírása Peer Krisztián és Zsigó Anna dramaturgiai munkáját dicséri. Minden emlék felidézése azzal kezdődik, hogy „… éves vagyok”. De véletlenül sem kronológiai sorrendben – így apróbb darabokból körvonalazódik ki szépen lassan Éva és Emese története. Habár kívánkozik, mégis túlzás lenne az „élete” szót használnom, mert ebben a száz percben azért nem lehet kifejteni két ember teljes életét, de nem is kell. A történetek egy ideig hétköznapiak, de szívmelengetőek (például az esti mesék),

aztán amikor előkerülnek az Éva és családja elhurcolásához kötődő részek, a nézőtéren vágni lehet a csendet.

A borzalmak rendkívül tárgyilagos, nyers elmondása után érezhetően elkomolyodik az előadás – van egy hosszabb blokk, amikor Éva gólyajelmezben táncol (a gólya két történetben is megjelenik, Éva édesanyja jelmezeként, valamint sebesült madárként), Emese pedig a teljes testét, arcát is elfedő, fekete ruhában,

„Senkiként” mozog körülötte. Az előadás „fináléjának” mondható rész aztán a kelleténél talán kicsivel hosszabb: ennek már felszabadult, szinte örömtáncjellege van, amelynek emlékezetes pontja Éva gurulós irodaszéken történő pörgetése. A legvégén azonban az előadás ismét a kellemesebb emlékek természetszerű felidézésével zökkent vissza minket, Éva saját édesanyját játszva meséli Emesének a tündéres mesét – azt a mesét, amit már az előadás elején is elkezdett, és ami finoman utalt arra is, hogy Éva a holokauszt történései után képtelen volt szülni. A stílusról, tulajdonképpen formanyelvről tehát nagyjából ennyit érdemes tudni. Bemelegítés, technikai gyakorlatok, emlékfelidéző monológok, rövid párbeszédek, amelyek minderre reagálnak, és néhány kompaktabb, táncosabb koreográfia, főként az előadás második felében. De miért hat rám ez az előadás? Mitől működik? Miről szól? A hatást illetően van azért egy kis veszélyfaktor – egészen pontosan az, hogy Fahidi Éva emberfeletti állóképessége, technikája, hajlékonysága olyannyira lenyűgöz, hogy más, például szakmai oldalról már nem is nagyon tudjuk megközelíteni az előadást. Kétségtelen, hogy ez így van, és mégis azt mondom, hogy ez – akár veszélyes, akár nem –, természetes emberi reakció, mert tényleg lenyűgöző az, ahogyan Éva mozog.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin GAMES & COMICS című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

„Nem fogunk úgy hazamenni, hogy nem tettünk bele mindent!” – Interjú Vitáris Ivánnal és Balla Mátéval, az Ivan & The Parazol tagjaival

Következő cikk

Már nem kell, hogy valaki meghaljon a kajádért