Annyi minden, hogy leírni is sok: Munkácsy-díjas festőművész, grafikus, aztán zenész, zeneszerző, filmrendező, videóművész, producer, digitális művész, webdizájner, tévés showman… Én csak annyit tudok biztosan, hogy sajátosan absztrakt/konstruktív képeket fest, és freejazzt játszik többféle szaxofonon, fuvolán, kis és nagy méretű fúvós hangszereken. És azt, hogy világcsavargó. Meg azt, hogy annak idején ő írta-szerezte az A. E. Bizottság városszerte énekelt „Szerelem, szerelem, köpni kell, köpni kell!” alapérzelmi slágert. Wahorn Andrással erről és mindenféléről szőjük kalandosan a szóhálót.  

A Budapesti Jazz Klubban ülünk. Amíg elkezdődik a koncert, van időnk. Régebben a kiállításod megnyitójára érkeztek értesítések, mostanában zenei estekre. Miért?
Mostanában egyre jobban csak a zene foglalkoztat. Sok zenésszel játszom, akik a különféle zenekaraimban rendeződnek, és néha egyik átfolyik a másikba. Itt most a Four Dogs formációval, főképp fiatal, huszonéves dzsesszzenészekkel játszom együtt, például Schlosser Andrással, Miskolczi Marcival, Kovács Zoltánnal, Richter Ambrussal, Kosztolánszky Dominikkal, de benne van két régi zenésztársam, Kopasz Tamás és Sőrés Zsolt is. Ezenkívül van egy klubom, amit úgy hívnak, hogy Wahorn Korszerű Kalandzenei Klub, ezzel az Edison Pub és Tetováló Szalon (Edison Bar & Ink) pincéjében zenélünk minden második csütörtökön. Ide osztom be a négy zenekaromat, az egyik a Noise Flowers, a másik a Wahorn Korszerű Kalandzenei Zenekar, a harmadik a Wahorn Airport és a negyedik a Four Dogs. Ezzel így jól megvagyok…

Elsőként nem a zenei oldaladról ismertünk meg, hanem mint képzőművészt. A húszas éveid elején jártál. Miféle indíttatás terelt téged a képzőművészet felé?
Valószínű, hogy egy boldog ember nem akar művész lenni. Tulajdonképpen semmit sem akar, csak üldögél a tengerparton, és nézi a naplementét, vagy egy erdőben sétál. Bárhol van, boldog úgy, ahogy van. Ahhoz, hogy valaki művész legyen, vagyis hogy megnyilatkozzon szóban, énekben, vagy, mondjuk, képzőművész legyen, tárgyakat hozzon létre, valami hiányérzete kell hogy legyen. És ezt a hiányt tölti ki azzal, hogy alkot, csinál valamit. Feltétlenül valami boldogtalanság lehet az oka annak, hogy valaki művész lesz.

Tagja voltál a 70-es évek elején alakult szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak. Milyen művészeti csoport volt, hogyan jött össze?
Abban az időben az, aki nem végzett főiskolát, hivatalosan nem számított művésznek. Ezért aztán ez a társaság, akik Szentendrén összeverődtünk ef Zámbó körül, összetartott. Nem baj, hogy hivatalosan nem tartanak művésznek, mi művészek vagyunk, és nem akarjuk elvégezni a főiskolát, és nem akarunk beállni a hivatalos rendszerbe, mondtuk. Először kifejezetten underground módon működött, a rendőrök betiltották a kiállításainkat, de a szentendrei pártbizottság kicsit elnézőbb volt, és ahelyett, hogy börtönbe csuktak minket – bár az ef Zámbót becsukták egy rövid időre – egyfajta formát kerestek, ezért alakíttatták meg velünk a Vajda Lajos Stúdiót, ami egy amatőr művészeti stúdió volt. Lett egy helyünk, kiállíthattunk, persze zsűri után… Így aztán, bár teljesen különbözőek voltunk, különféle nézetünk volt a világról, a művészetről és bármiről, összetartottunk. Ha már senki nem, mi elfogadtuk egymást. Nekünk egy olyan sorsunk volt, hogy nem kellett megalkudnunk ahhoz, hogy a művészetünkre figyelem forduljon. Sokáig hittem, ez a mi érdemünk, kitartásunk volt, de most már úgy látom, hogy ez a sors, ami egyes embereknek megadja, amire vágyik, másoknak meg nem.

Ebből jött a performanszkoncertjeid kapcsán, az erre fogékony közönség örömére a Bizottság, Albert Einstein Tánczenekara? Rajtad, feLugossy Lászlón és ef Zámbó Istvánon kívül Bernáthy Sándor volt képzőművész, a többiek nem. A mai napig hallgatják a Kalandra fel! meg a Jégkrémbalett lemezeket. Jó néhány fura történet esett meg… Mire emlékszel szívesen?
Erről már annyiszor beszéltem… unom már. Leírták könyvekben, megnézhető videón… nem akarok már a múltról beszélni.

Csak annyit, kérlek, hogy hová lett a 70-es, 80-as évek avantgárd lendülete, ami akkor minket csudára feldobott? Van folytatása? Átveszi az új alkotó generáció?
Elmúlt. Nincs folytatása. Az egy másik világ, az nem jön vissza. Lehet, hogy a maradékait a fiatalok értékelik, de egészen más kontextusba helyezik. Más volt a környezet, és benne a művészet helyzete, nemcsak a magyar, hanem az egész világ környezete. Akkoriban a művészet az emberiség fontos kalandja volt.

Kaland? Hogyan?
Úgy, hogy például az ember festett valami furcsát, odalocsolt egy vödör szart a falra, akkor az érdekes volt, mert még ilyet senki nem tett meg. Ma már ez nem érdekes, nem fontos. Amikor mi, öregek, azt szeretnénk, hogy a gyermekeink is átéljék azt az izgalmat azok iránt a műtárgyak, alkotások iránt, ahogyan mi átéltük, teljesen kilátástalan és nem reális, mert az ő életük egészen más. Az akkori dolgok a mi létünkre rezonáltak, létünknek tartottak tükröt, vagy segítettek minket. De most már nem érvényesek. Gondolj csak bele: ránk is viccesen hatott az, ahogyan ötven-hatvanéves művészek kifejezték magukat, kivéve egy-kettőt. Ugye elismertük Ady Endrét vagy Kosztolányit, de azért az Üvöltés volt a mi bibliánk. Egy amerikai író megírt valamit, amiről nem tudtuk, hogy micsoda, hiszen mi persze nem voltunk Amerikában, viszont abból a korból merített a művész, és ha az unokáink kezébe nyomjuk az Üvöltést, várhatjuk, hogy elalél tőle, de nem alél el. Olyasvalamitől alél el, és ez nagyon fontos, amit mi nem is értünk. Ilyenkor mondják a buta öregek, hogy „ma már nincsenek értékek, ma már minden értéktelen”, ami csak annyiban igaz, hogy ma már nincsenek azok az értékek, ma új értékek vannak.

Akkor miért szeretik a fiatalok a Bizottság-számokat? Mert szeretik!
Azért, mert érzik bennük a lázadást, és tudnak hozzá kapcsolódni. Az Übü királyt minden generáció szereti, pedig csak azt kiabálja: szar, szar, szar… Ebbe pedig beleképzelnek mindent, amit nem lehet kimondani. Lehet használni a régi dolgokat, de egészen máshogyan, másképpen.

1991-től 2004-ig Kanadában, majd az Egyesült Államokban, Los Angelesben éltél. Ez a világátalakulás, ha tetszik, értékváltozás akkor már érezhető volt kint? Ha igen, ideérkezett?
Amerika az emberiség kultúrájának konyhája volt a XX. században. Ezért is mentem oda, és hiába ismertem, teljesen idegen világ fogadott. Ami ott született, az terjedt el a világon, ami ott híressé és fontossá vált, az mindenhol az lett. Például a nemek harca. És még mindig egy kicsit Amerika a központ, nem tudom, marad-e. Vagy áttevődik Kínára, Magyarországra… Volt már ilyen, hiszen a kultúra laboratóriuma volt Franciaország, Anglia és így tovább.

Olyan digitális eszközökkel foglalkoztál, dolgoztál, mint a multimédiás művészet, a 3D-s alkotások, a webes installációk. Itthon csak hallomásból volt akkor mindezekről képzetünk…
Ezért is akartam ott lenni, ott, ahol születik a jövő. Volt idő az életemben, amikor sokkal előrébb voltam az itthoniaknál: Uj Péternek adtam tanácsot website-készítésről. Azt hittem, ez így marad, de a komputerkultúrában nem érdekes az idő. Nem olyan, mint a fűrészelés, hogy minél többet fűrészelsz, annál jobban tudsz fűrészelni. Egy fiatal, aki egy éve számítógépezik, többet tud, mint egy öreg, aki húsz éve. Nem mástól, attól, hogy beleszületik, és egyből a vérévé válik.

Miért jöttél haza? 
A Jövő Háza projekt miatt. Hamar kiderült, hogy nem tudok részt venni benne. Gondoltam, visszamegyek, de vidéken vettem egy házat, és rájöttem, nagy kaland vidéken élni, és mezőgazdasággal foglalkozni. Valóban izgalmassá vált, de forgattam a fejemben, hogy egy darabig csinálom, aztán visszamegyek, Oregonban lesz egy farmom… de közben beletörtem, maradtam.

Miközben kinn voltál, mi rendszert váltottunk. Meghökkentél?
Meg. Attól, hogy azt hittem, ami itt lett, azt ismerem. Teljesen új korszak volt, ami már nem az én világom volt, akármennyire is a jövőből jöttem, de nem a jövőbe kerültem, nem is a múltba, hanem egészen másba…

Ugyanakkor a múlt nosztalgiaköpenyben kísért. Teszem azt, arénás telt házak előtt lépnek fel a nagy generációs bandák. Összeállhatna a Bizottság?
Összeállhatna, de nem áll össze. Nem, mert én nem akarom. Ha mégis összeállna, az engem nem boldogítana. Lehet, hogy te boldog lennél, mert a régi emlékeidet élnéd át, ugyanúgy, ahogy megjelenik újból a múlt a közönség előtt, amikor az öreg bácsik zenélnek.

A kapcsolatokban azért nem lehet csak úgy elsikálni a múltat. Neked az emberek és a viszonyok is megváltoztak?
Hát… igen. Teljesen. Én sem vagyok az, aki voltam, engem Amerika megváltoztatott. Nemcsak az ottani külső tapasztalatok, hanem én is átalakultam: egészen más ember lettem. Másképp viszonyulok azóta magamhoz, elsősorban ezáltal a világhoz is, és azok az emberek, akik régebben a társaim voltak, most már nem tudnak társaim lenni.