Minden ugyanaz másképpen: ez ef Zámbó István ars poeticája. Képzőművész, festészeten kívül szobrászatban, grafikában, zenében, performance-okban, filmben, multimédiában kísérletező, többek között Munkácsy-díjas alkotó, a Vajda Lajos Stúdió emblematikus művészeti társaság és az A. E. Bizottság Együttes kultikus alternatív zenekar egyik alapítója. Művei megtalálhatók magán- és közgyűjteményekben, kül- és belföldön. Öcsike, ahogyan barátai, ismerősei hívják, izgalmas, életigenlő, derűs személyiség, világjáró, egyetemes művész. Van bőven miről beszélgetni vele…

Mikortól vagy Öcsike?
Kisgyerekkorom óta. Van egy bátyám, én vagyok az öccse, ezért Öcsike.

Salgótarjánban születtél, nyolcéves korodtól szentendrei vagy. Meglehet, a város művészi levegője is belejátszott abba, hogy rajzzal, festményekkel fejezd ki a világot. Mi hatott rád?
Tizenkét-tizenhárom éves korom óta rajzolok. Nagyon érdekeltek a régiségek, minden, ami poros, és annyira megtetszettek a szerb ikonok, hogy csináltam magamnak. Ettől megéreztem a rajzolás ízét, és attól kezdve mindent, ami megfogott, lerajzoltam. Aztán betévedtem tárlatokra; nagyon hatott rám például Vajda Lajos. Tizenhat évesen, amikor volt egy kis gyakorlatom, nekiálltam megismerni a modern művészetet, olvasgattam Herbert Read A modern festészet című könyvét, ami újabb világot nyitott meg előttem. Mivel verseket is írtam, ezt tágította az Üvöltés – Vallomások a beat-nemzedékrőlantológia, Ginsberg… mindezek óriási hatással voltak rám. Amikor megtetszett egy alkotói stílus, az vezette a ceruzámat, ecsetemet. Teszem azt, Van Gogh… Mostanában találtam rá egy régi kincsre. Tessék, itt van, nézd meg.

Fekete-fehér fotón fekvő ember.
A nagypapám testvére, Ede bácsi fekszik a ravatalon. Elkértem feLugossy Lacától a fényképezőgépét, hogy lefotózhassam. Odaadta a gépet. Megmutatta, hogyan kell használni, és az elkészült fotó alapján festettem meg Van Gogh stílusában.

Mindeközben a tehetséged bontakozott, élned kellett a hétköznapokat: iskola, tanulás, pályaválasztás… Hogyan boldogultál a 60-as évek kötelességirányultságú közegében? 
Ide, a szentendrei ferences gimibe jártam, de két év után rájöttem, hogy nem akarok tanulni. Erre kitört a családi dráma: „ha nem fejezed be a gimnáziumot – mondták a szüleim –, szakmát kell kitanulnod!” Volt egy rokon Kecskeméten, leköltöztem hozzá, benyomtak az ottani nyomdába, kitanultam a szakmát, levizsgáztam, de egy percet nem dolgoztam mint nyomdász. Mivel korábban próbálgattam több hangszeren játszani, bevettek ’67-ben egy Heroin nevű zenekarba, ahonnan fél év után átcsábítottak a Rivers nevű bandába. Amikor az Arany Homok teraszán játszottunk, megszólított a szünetben a Laca, és mondta, hogy fest, mire rávágtam, hogy én is. Megnéztük egymás képeit, és attól kezdve együtt dolgoztunk, sőt már akkor csináltunk közös tárlatot. Minden jól alakult, ám jött az ősz, és vele együtt egy nagy, nyomasztó probléma: a katonaság. Meg kell úszni!

Erre több menekülési útvonal létezett. Te mit léptél?
Egy jó nagyot. – Menjetek ki az NDK-ba melózni – tanácsolta a kocsmában egy srác. Úgy is lett. Jelentkeztük a tanácsnál, és mivel minden szakma betelt, bevettek betanított segédmunkásnak. Az iszonyat nagy neustadti mezőgazdasági gépgyárban voltam présgépkezelő… nem bírtam többet fél évnél.

Ezzel megúsztad a sereget?
Nem. Kérdezték, van-e valamilyen panaszom, mire én, hogy ideggyenge vagyok. Persze nem vették komolyan, hívtak egy pszichológust, aki elkezdett faggatni arról, hogy milyen csövek lógnak ki a tarisznyámból. Mondtam, furulyák. Belenézett a táskámba, és látta benne az André Breton hatására írt, se eleje, se vége, se értelme, se semmi szürrealista szövegeket beragasztott nápolyival, hajtinccsel, söralátéttel… – Mi az, hogy naplácgyökér? – kérdezte. – Olyan hajnali tudathasadás – vágtam rá. Rám nézett, kiküldött a szobából, és megkaptam a pecsétet: „békében alkalmatlan”.  Életem egyik legboldogabb pillanata volt! Nyertem két évet!

Ennek is hála, megalakult a Vajda Lajos Stúdió, aminek előakcióját te szervezted?
Akaratomon kívül. Mi mint dadaisták minden tevékenységünket művészeti alkotásnak tekintettük. Ha berúgtunk, azt is… Ebből a szellemiségből következett, hogy amikor a Lacát behívták sorozásra, amit ő sör plusz Seduxen eleggyel sikeresen kivédett, és a zárt osztályra került. Kiengedték, én pedig kötelességemnek éreztem, hogy megemlékezzek erről a Fő téren egy happeninggel, Egy eszme zárt osztályra vonulása emlékére címmel. Haverokat, ismerősöket és – mint a kemping éjjeliőre – az ott nyaraló színészeket hívtam meg. A mintegy húszperces akció rendőri intézkedésbe fulladt: aki nagy hajú volt, mind elvitték.

Téged is?
Én időben otthagytam, de este jöttek értem a kempingbe, letartóztattak, vittek. Fél évig senki nem látott…

Hol voltál?
Három hónapig a VI. kerületi rendőrkapitányságon, a fogdában. Aztán beraktak a rabomobilba, elzötyögtünk a Kozma utcai elmemegfigyelőig (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet – a szerk.). Kényelmes cellában, elviselhető rabtársaságban töltöttem három hónapot, és miután kiengedtek, itt Szentendrén, a tanácsháza dísztermében volt a nyilvános tárgyalás. Az egész ügyet megírták az újságok, így számolt be róla a Szabad Európa Rádió: „Angela Davist bebörtönözték, Moszkvában szabadtéri tárlatot buldózereztek le, Budapesten fiatal értelmiségieket csuktak elmebörtönbe…” Mármint engem. A tárgyalás vége pedig az lett, hogy elengedtek. Kész, passz.

Ez az előjáték alapozta meg a Vajda Lajos Stúdiót?
Nekünk eszünk ágában sem volt valami intézményt csinálni, szabadcsapat voltunk szabadszerveződésben. Viszont az egypártrendszer működését akkor kezdtem kapizsgálni, soha nem érdekelt a politika, azt sem tudtam tizenhét éves koromig, hogy volt II. világháború… szóval ez úgy játszott bele, hogy elkezdtük szervezni a negyedik szabadtéri tárlatot, mire mondták: nem lehet. Több százan készültek, résztvevők és látogatók, hajaj… És jött a hatósági megoldás: írjam ki a várfalra, hogy omlás miatt életveszélyes, ezért a kiállítást hátul, az iskolaudvaron tartjuk meg.

Vagyis mégis mehetett?
Minden mehetett, de előbb értesítenünk kellett a kulturális osztályvezető elvtársat. „Szóljatok!” ez volt a parancs. Ha ennyi, akkor jó. Szóltam, mire zsűri jött a Népművelési Intézettől, jegyzőkönyvbe vették a festményeket, elbírálták, melyik mehet, melyik nem. A következő utasítás pedig az volt, hogy ha folyamatosan dolgozni akarunk, be kell integrálódnunk a művelődési ház szakkörébe. Ingattam a fejem, aztán kiböktem, amit mi csinálunk, az valahogy nem fér össze a szakköri tevékenységgel, de ha kapnánk külön helyiséget, stúdiót csinálnánk, Vajda Lajos lenne a neve. Erre mondták, írjuk le, mit akarunk, de már helyben improvizatíve megbeszéltük: megalakult a Vajda Lajos Stúdió. Kaptunk egy művészettörténész szakmai vezetőt Tóth Antal személyében, vagyis mederbe tereltek. Ha már ilyen segítőkészek voltak, vérszemet kaptunk, és kértük, adják már nekünk az üres pincét, mire fel odaadták a háromszáz éves, gyönyörű keresztboltíves pincét. Királyok lettünk! Saját hely, csinálhattunk, amit akartunk, meghívtunk fővárosi művészeket kiállítani: él és működik azóta is a Vajda Lajos Stúdió.

Mégpedig úgy, hogy az akkori kortárs magyar képzőművészeti csoportokból is „kilógtatok”. Mivel?
Például azzal, hogy a kiállításokat nemcsak egy művészettörténész nyitotta meg, hanem koncertet rögtönöztünk, mondjuk, a Hajdú bojler műszaki leírását adtuk elő… Híre ment az országban, jöttek sokan.

Jól sejtem, hogy a vernisszázsok előtti koncertektől vezetett az út az Albert Einstein Bizottság megalakulásához 1979-ben?
Jól. Mi már a 70-es években zenéltünk, nem rockzenét, hanem „kortárs komolyzene” effekteket, zörejeket, zajokat hoztunk össze önironikus jelleggel, például Huszti Ádám zeneszerző barátunk spray-flakonokra írt szerzeményeit adtuk elő, vagy Laca felolvasott a költeményeiből. Ezeket a katasztrófazenei kísérleteket intuitív, asszociatív és improvizatív hangterápiának és zajbalettnek tekintettük. Amikor pedig jött a punkmozgalom, eltűnődtünk: miért nem nekünk jutott eszünkbe visszatérni a kétakkordos rockhangzáshoz? Házibulikon, megnyitókon próbálgattuk. Aztán megjött Lembergből, az ottani egyetemet elvégezve, a Waszlavik Gazember: – Öcsike, nem tudsz egy jó gitárost? – szegezte nekem. – Dehogynem, itt van – mutattam magamra. Elővezette, hogy a Karthago zenekar tehetségkutató versenyt hirdetett, és abba zenekarral akar benevezni. Nosza, összeszedtem dobost, szaxofonost, billentyűst, és bizony kivettük a dolgot Gazember kezéből: létrehoztuk a Bizottság zenekart.

Mivel indultatok? 
Médiaakcióban gondolkodtunk: két kommersz számmal nevezünk, bejutunk a döntőbe, amit közvetít a televízió, és akkor adjuk elő az igazi műsort. De nem jutottunk be. Megneszelte ezt a Nagy Feró, és felajánlotta, adjuk elő a műsorunkat a Fekete Bárányok koncerten a Beatrice előtt a Szigeten. Nem elég a Rice, ott lesz a Hobó, a P. Mobil, hűha, de belevágtunk. Negyven percig, több ezer ember előtt nyomtuk. 

Milyen felállással?
feLugossy Laca énekelt, Wahorn billentyűzött és szaxofonozott, énekelt, Kukta „Kokó” Erzsi énekelt, Szulovszky „Joni” István gitározott, Bán Mária dobolt, Bernáthy Sándor gitározott, én basszusgitároztam és énekeltem. 

Hogyan fogadták?
Szidott, cikizett a közönség, várták a főprodukciókat.  Tök botrány volt. 

Tudtátok, miért?
Persze. Nagyképűség volt zenének nevezni azt, amit katasztrófazenének hívtunk azon az alapon, hogy mi sem tudjuk, mi sül ki belőle. Aztán vége lett, megúsztuk. Csakhogy sokan jöttek hátra a színpad mögé, és faggattak, mikor lesz a következő buli. – Gyerekek, egy hét múlva, Szentendre, Péter Pál u. 6. szám, ott lesz a buli! – Wahorn Andris kiállításán lenyomtuk. Tele lett az utca, annyian jöttek! Nem hittünk a szemünknek. Így aztán egyben maradt a zenekar, hívtak, mentünk ide-oda.

És sláger lett a Szerelem, szerelem: „Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek? Köpni kell, pü! Köpni kell, pü!”. Mit szólt a hatóság? 
Békén hagytak. Néha egy-egy művelődési ház visszamondta a meghívást, mert leszóltak az igazgatónak, de olyan nagy fellépéseket, mint az egyetemi színpadi, nem tudtak leállítani.

Filmtörténeti tény, hogy a Bizottság zenéje inspirálta a Jégkrémbalett című filmet, és a nyolcvanas évek elején belefért a tűrt kategóriába (tilt, tűr, támogat – Aczél György pártkoncepciója – a szerk.), ráadásul lemezetek is lett: Kalandra fel!Hogyan trükköztétek ki?
Három éve játszottunk szanaszéjjel, amikor a Wilpert Imre, a Hungaroton prominens vezetője büszkén nyilatkozott a rádióban a popzenei kiadásokról és arról, hogy lenne lemeze olyan alternatív zenekaroknak is, mint az URH, a Kontroll Csoport, a Vágtázó Halottkémek, ha jelentkeznének. Hallotta ezt Wahorn Andris, bement a lemezgyárba, és kiküzdötte a Kalandra fel!-t.