Pajzán kuncogásos rákészüléssel ül be a néző a nőcsábászikon életszeletét újragondoló, legfrissebb, Casanova – Az utolsó szerelem című Benoît Jacquot-filmre.

Aki nem keres, még az is talál mozgóképre kívánkozó sztorit Giacomo Casanova foglalkozáshajszoló (pap, feltaláló, csodadoktor, hazardőr, diplomata, titkosügynök…), lesittelt, onnan megszökött utazó kalandor idővonalában. Legfőképpen persze az élet örömeinek habzsolását, a nők iránti olthatatlan szenvedély kielégítését (a kajálás mellett), és hedonista gesztusokat. Tele a padlás tényanyaggal, meggyőződhet róla alaposan az, aki kánikulai lazításként átlapozza Szerb Antal pompás fordításában a Giacomo Casanova emlékiratai című Casanova-memoárt.

Arról nem beszélve, hogy a cirka két tucat Casanova-film jobb darabjai – az alkotók művészi korrajzábrázolása okán – mozitörténeti mérföldkövek. Ki-ki a maga világát tette vászonra, és ahogy kell, más és más a Deésy Alfréd rendezte, Casanova című, 1918-as film (főszereplő: Lugosi Béla), az olasz Riccardo Freda 1948-ban készült alkotása, A misztikus lovag (főszereplő: Vittorio Gassman), Federico Fellininek a Fellini-Casanova címen híressé vált, 1976-os drámája (főszereplő: Donald Sutherland), a francia Édouard Niermans rendezésében, 1992-ben bemutatott Casanova visszatérése (főszereplő: Alain Delon), a svéd Lasse Hallström 2005-ös, Casanova című filmje (főszereplő: Heath Ledger) és a szintén Casanova című, a brit Sheree Folkson rendezőnő 2005-ben készített minisorozata (főszereplő: Peter O’Toole).
Azt gondolná az ember, hogy a film korszemlélet tekintetében követi az elődöket, a XVIII. századi port finoman lesimítva XXI. századi mozit lát. De nem. Elhanyagolható keretjátékon túl – agg kalandor írja emlékeit a cseh szponzorbarát csendes kastélyszobájában – az éppen Londonba vivő menekülési célállomáson találjuk az öregedő Casanovát, aki felsőbb körökkel ismerkedik, klubokat, szalonokat, vendéglőket látogat, és pörög, pörög a lomha eseménysor, de nem történik semmi. Szó se róla, enteriőrügyben rendesen kitesznek magukért az alkotók: bongyor parókák, vadítóan dögös dekoltázsú hölgyek fidres-fodros ruhakölteményekben, osztrigával dúsított terülj, terülj asztalkám és korhű díszletek, hangyányi hiperrealista beütéssel (szinte érezni az utcán szanaszét taposott lócitromkupacok szagát), teszem azt, a parkban nagydolgát végző polgárról (Casanova nem titkolja lesújtó véleményét – franciául, mivel angolul nem tud, sebaj). Szóval a couleur locale erőssége a filmnek.

Nem úgy a történetmesélés. Kuszán, átgondolás nélkül hol ömlik, hol csordogál nagytotálban erről a dialógus. Se vége, se hossza, nincs cselekményfejlődés, karakterkibontás, viszont van fáradtság, álmosító kókadtság. Jól van, a nőcsábász túl van élete delén, na de miféle fából faragták? – hajtja el a szunyókálást a néző, hiszen itt ugye az utolsó szerelemről kéne már valamit villantani. És villan is.
Megérkezik végre az a bájos és igéző fiatal hölgy, akitől Casanovát jóhiszemű ismerősei óvnák: veszélyes nőszemély, mélyebben pláne, de még szőrmentén sem szabad hódítási szándékkel megkörnyékezni. Egy fiatal és kacér lány, nevezett Marianne de Charpillon, aki munkakörét tekintve kurtizán, vagyis dúsgazdag, idősödő urakkal lefekvő prosti. Az a hír járja, hogy a kuncsaftjai anyagilag és erkölcsileg megtépázva kerülnek ki forró öleléséből. Biztos kudarc. Giacomo naná, dafke belemegy.

 

 

 

 

 

Ocsúdik a néző, most jön el a pajzánság ideje: szex és bujaság, erotika és kéjmámor, meg ami belefér. Ehelyett igencsak felemás kapcsolat szövődik köztük, a nőfaló és a kéjmunkásnő mintha szánt szándékkal kerülni igyekezne az intimitást: amikor hősünk lagymatag vérmérséklete bevinne a bujaságba, a Nabukovtól lízingelt, Lolita-szerű lány húzódozik, és amikor kitárulkozna, Casanova hezitál. Rendszeresen találkoznak, mégsem sül ki belőle más, mint bágyatag zavarodottság. Nyúlik, nyúlik az érzéki vacillálás hosszú snitteken keresztül, nem érteni, miért; a mozinéző csalódottságérzése szép lassan átkúszik beletörődő lemondásfázisba; újfent a szundikálás fon ernyedt hálót a szemére. Mert múlnak a percek, s néha mintha a csábos testű kurtizán incselkedése vezetne valahová, és a híres, hírhedt szoknyavadász mégiscsak hozza magát, de nem, tovakúszik a pillanat a semmibe. Meglehet, ebből a teszetoszaságból kirobbanhatna valamiféle drámaszerűség, de az sem…

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin SZÜRET című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!