Banai Szilárddal műfajokon átívelő zeneszeretetről, a muzsikuslét egyediségéről, fiatalokról, nagy elődökről és a pandémia okozta nehézségekről beszélgettünk.

Kezdjük a jelenlegi helyzettel: hogyan él túl egy zenész egy ilyen, rendkívüli évben? 

A mostani helyzetet (a pandémia második hullámát követő kormányzati intézkedések – a szerk.) valamennyire már láttunk előre, így senkit sem ért teljesen váratlanul és az előző hullámban már megedződtünk, de persze senkinek sem könnyű. A zenészek nyilván azok, akiket legelőször leállítanak, és ők kapják vissza legutoljára a munkájukat, valamint  mindenki más is, aki ebben az iparágban dolgozik. Szerintem a legfontosabb az, hogy megőrizzük a mentális egészségünket.

Azt látom, hogy nagyon sok zenész, ismert előadók is folyamatosan írják, hogy már megint minket állítottak le, tőlük vették el a lehetőséget.

 

Ez teljesen érthető, de érdemes azt is látni, hogy van egy fontossági sorrend, hiszen emberi életekről van szó. Ami megoldás lehet a jelen helyzetre a zenészek többségének, az az oktatás, esetleg a lemezkészítés, ha van egy olyan összeérett zenei anyag, ami el tud készíteni – én is ezt teszem. A zenészélet egyébként is hasonló a sportolókéhoz: állandó kutatómunkát, tréningezést, önfejlesztést igényel, amire sokszor nem marad lehetőség. Most erre is bőven jut idő. 

Hogyan érdemes tervezni? Felteszem az idei évtől már nem sok mindent lehet várni? 

Nagyon-nagyon nehéz. Hála Istennek van fedél a fejem felett, van mit ennem és egészséges vagyok. Amíg ezekkel rendelkezem, azt gondolom, hogy nagy baj nincs. De tervezni szerintem senki sem tud, minden nagyon bizonytalan, talán érdemes hosszabb távon is berendezkedni erre a helyzetre.

Nekem egyébként még most is lettek volna koncertjeim, de persze minden elmaradt, amit nagyon sajnálok.

Egy hajóban evezünk, ezért sokat beszélgetünk egyeztetünk mi zenészek is egymás között és a fesztiválszervezőkkel is. Közös érdekünk, hogy azok az eredmények, amiket a zenészek elértek nem vesznek el, például egy-egy turné, koncertmeghívás, vagy nagyobb fesztivál kapcsán.

Aránylag sokat vagy külföldön is, aminek akár még nagyobb szerepe lehet a zenei karriered tekintetében. A korlátozások felteszem ezt is sokban érintették, hogy lehet az ilyen szálakat életben tartani?  

E-mail, telefon – ez maradt. Ráadásul az én esetemben ez azért is nehéz, mert az egyik produkcióm az egy nemzetközi produkció. Van egy amerikai énekes művész abban a zenekarban, amit csinálok (Silhouette and Vinx – a szerk.), ami a távolság miatt jelenleg még nehezebbé teszi a helyzetet. Ráadásul  pont idén szerettem volna idehozni, hogy stúdiózzunk, meg próbáljunk, de így most beláthatatlan, hogy mikor kezdjük el.

És nem is vagyok az a fajta modern felfogású ember, szeretem kicsit ‘oldschoolabb’ módon intézni a dolgaimat. Legyen szó akár lemezkészítésről, próbákról, szeretem azt, ahogy érezzük egymás auráját; egészen más élőben dolgozni, mint az online térben.

Van egy nagyon híres dobos, Omar Hakimnak hívják, aki egyébként Madonnától kezdve mindenkivel játszott, és elhívták a világ egyik leghíresebb dzsesszzenekarába, amit hihetetlenül várt.

Elkezdtek próbálni, és a próba felénél azt mondta a zenekarvezető, hogy menjenek el kajálni, meg dumálni. A következő nap ugyanúgy valamennyit játszottak, aztán elmentek valahova valami teljesen mást csinálni. Végül úgy indult el a világkörüli turné, hogy előtte nem játszották végig a műsort, viszont rengeteg időt töltöttek el együtt. Omar persze baromi ideges volt, aztán a koncertturné közepére egyszer csak megértette az egész koncepciót, hogy mennyire alapvetően épült így bele ebbe a zenei világba. 

Ebben a formációban alapító tag vagy. Mennyire általános a te szakmádban, hogy a nem klasszikus értelemben vett frontemberek alakítanak zenekart?  

Rendszeresen megkérdezik tőlem, hogy nem gondolkodtam-e korábban más hangszerekben. Hiszen a dob hátul van, a fények se vetülnek annyira egy dobosra. Ugyanakkor ha végignézzük, a zenetörténetben nagyon-nagyon sok a dobos zenekarvezető.

Szerintem sokan nem tudják, hogy a Police zenekart egyébként nem Sting alapította, hanem a dobos, Stewart Copeland.

A legnagyobb példa pedig Phil Collins. És a komoly zenében is nagyon sok karmester ütőhangszeres. Vagy ott van a Metallicában Lars Ulrich alapító, hogy egy másik műfajt is említsek. Elfogulatlanul, de a dobos a lelke a zenekarnak, tőle jön az energia. És valahogy alkatilag szerintem a dobosok képesek arra, hogy nemcsak a színpadon, de a háttérben is összefogjanak egy zenekart, bennük van egyfajta szervezőkészség, egyfajta jó irányítói véna. Ugyanakkor sokkal nehezebb is egy dobosnak zenét írni, hangszerelni…

Miért?

Egyszerűen mert aki nap mint nap akkordokkal dolgozik,  hangnemekben gondolkodik, annak ez könnyebb. Egy dobosnak sokkal több idő. 

Nagyon sokszínű muzsikus vagy, belenéztem a YouTube-csatornádba, és különböző műfajokkal találkoztam a videóid között. Egy kicsit mindenhez közel kerülsz, vagy vannak korszakaid? 

Nagyon nehéz egy stílust kiválasztani, de tényleg, korszakfüggő meg hangulatfüggő is. És persze minden érdekel. Már a tanulmányaim elején is szerettem volna sokféle stílusban dolgozni. A legtöbb dobosnak szerintem ez célja is. Akár a népzenében vagy folklórban is más hangszereket lehet használni, vagy teljesen másfajta játékstílussal játszani,  mint a popzenében vagy a rockzenében.

Kell a kísérletezgetés, kellene a hatások. 

Igen, az egyik hat a másikra, mindenből merítesz, táplálkozol, amit megtapasztalsz. Ez olyan, mint a fűszerek az ételben: attól szép, hogy különböznek, és mégis erősítik egymás hatását. Szerintem a legfontosabb, hogy az egészet áthassa egyfajta jó ízlés. Alapvetően is szeretem a művészetben az eklektikát. 

Mi a legkedvesebb a szívednek? 

Alapvetően popzenei beállítottságú vagyok, mégis a legkevésbé voltak ilyenfajta munkáim. Sokkal inkább megtaláltak dzsesszisták, vagy progresszív zenét játszó muzsikusok. Én pedig magamnak megcsináltam a popzenekart. (nevet)

Olvastam az egyik interjúdban, hogy a zenésznek mindenről le kell mondani. Miről kellett lemondanod?  

Megint csak az élsportolókra tudok visszautalni. Viszonylag későn találtam ki, hogy dobos akarok lenni, és onnantól kezdve például nem jártam nyaralni. Minden pénzem erre költöttem, csak ez foglalkoztatott. Ezzel nem vagyok egyedül, bármilyen hasonszőrű emberrel találkozom, ugyanezt mondja, hogy mondjuk, 3-4 éves kora óta semmi más nem érdekelte.

Ez egy ilyen műfaj. Pásztory Dittát, Bartók feleségét megkérdezték egyszer, hogy hát mégis mondja már el, hogy a mesternek hogy telik egy napja.

És akkor azt mondta a felesége, hogy van egy zeneszoba, ahogy reggel bemegy Bartók Béla, és este kijön a teremből. Főleg a dobos, aki eszerint vásárol házat, autót….ez egy életforma. 

Azt már érintettük, hogy sokat vagy külföldön, Európában és Amerikában is megfordulsz turnékon, koncerteken. Sosem merült fel benned, hogy elköltözz? Érdekesség, hogy ceglédi vagy és elkerült a főváros hívó szava is.

Vidéki bedolgozó vagyok, azt szoktam mondani. (nevet) Ma már itt van a próbatermem, hiszen – ahogy ezt a legtöbb kollégám végigjárta – béreltem egy próbatermet, felújítottam, aztán 2-3 év múlva kirúgtak, mert hangos voltam, és ez így ment sok-sok évig. Elegem lett, de ugyanezt Budapesten megvalósítani ennek a többszörösébe került volna, és hát minden ideköt. Külföldön pedig soha nem volt olyan stabil munkám, hogy végleg ott ragadjak. 

A hosszú távú célok között szerepelhet ilyesmi? 

Természetesen igen. Az elmúlt öt évben többet játszottunk külföldön, mint Magyarországon. Az ember vágyik arra, hogy országhatárokon átívelve tudjon alkotni, és minél több emberhez eljusson az, amit csinál. 

Van menedzsmented, vagy igazi self made man vagy? 

Nincs. Nagyon szívesen adnám oda valakinek, de egész egyszerűen magától alakult így. Soha nem kopogott be senki az ajtómon, hogy csinálná helyettem. 

Említetted, hogy a tanítás ezekben az időkben nagyon erős láb. Mi látsz a mai fiatalokon? Mennyire ügyesek, mennyire kitartóak, mennyire van meg bennük az az alázat, az a szorgalom, ami esetleg például benned, vagy a pályatársakban? 

A fiatalok nagyobb százaléka ma már az interneten szocializálódik, velük nehezebb, mert a zenetanuláshoz rengeteg türelem kell. halál unalmas technikai gyakorlatokat kell ismételgetni évekig és ehhez sok gyereknek nincs türelme. Gyors sikerélményt várnak, és egy idő után elmegy a kedvük.

Ugyanakkor a fiatalokban van egy erős vonzódás a zene iránt. Vannak nagyon felemelő pillanatok, amiért érdemes csinálni és fontos látni, hogy nem kell mindenkinek művésznek lenni.

Ráadásul azok a gyerekek, akik tanulnak zenét egészségesebbek és érzelmileg sokkal intelligensebbek lesznek. Olyan dolgokat fognak érteni a világból, amit esetleg e nélkül nem biztos. A zene az nagyon sok mindenben segít, mert egész egyszerűen ugyanúgy működik, mint a világ. 

Manapság technikailag szinte bármi elérhető, a zenetanulásban is. Mennyire váltja fel a digitalizáció a hagyományokat? 

Ennek van pozitív és negatív oldala is. Sok mindenben óriási segítség. Az én időmben még semmi nem volt, leszámítva egy-két VHS kazettát, amit úgy adtunk kölcsön egymásnak, mint valami kincset. Az nagyon-nagyon jó, hogy most mindenhez hozzá lehet férni. Ha az ember tanulni akar, akkor szinte egyedül is sok mindent elsajátíthat. És jobbnál jobb edukációs anyagokat lehet találni. Ugyanakkor, amit nagyon sokak elmondanak, hogy ezzel a rengeteg információval, meg a rengeteg tudással, amit a mai zenészek, mondjuk, a régi zenészekhez képest tudnak, mégis valami elveszett. 

Bár nehéz most jövendölni, de mik az elképzelések, a tervek, a remények a folytatással kapcsolatban? 

Nagyon szeretnék legalább egy zenei anyagot megcsinálni. Annak idején, amikor elindítottam a YouTube-csatornámat csináltam önálló dobos videókat, amiket szerettek is az emberek, meg egész jó nézettségeket produkáltak. Ezt teljesen leállítottam, mert a zenekar annyi munkát igényelt, hogy nulla energiám volt erre. Ezt a vonalat szeretném egy picit felvenni, szeretnék néhány ilyen anyagot újra elkészíteni. A fesztiválokat, elmaradt koncerteket nagyon jó lenne pótolni. És abszolút új zenei anyagokat is szeretnék csinálni, úgyhogy vannak terveim. Én bízom benne, hogy tényleg visszakapjuk az életünket, bár van egy olyan érzésem, hogy azért ez nem egyik pillanatról a másikra lesz. 

Banai Szilárd 1978-ban született, Cegléden. Fiatalabb korában csellózott, majd édesanyja hatására, aki  klasszikus ütőhangszeres és a ceglédi zeneiskola ütő tanszakának alapítója érdeklődése az ütőhangszerek, majd a jazzdob felé fordult. Már pályája elején lehetősége volt a hazai dzsesszélet legkiemelkedőbb alakjaival játszani, például Pege Aladárral, Binder Károllyal, Birta Miklóssal és a Stúdió 11-gyel.2008-ban megkapta a Magyar Ütőhangszeres Kultúráért Alapítvány „Arany Dobverő Díj”-át, továbbá Fonogram-, eMeRTon- és a Prince Award-díjakat. Szilárd sokoldalú zenész, aki pályája során számos műfajban remekelt, továbbá önálló formációt építette, mint a Djabe, vagy jelenlegi zenekara, az amerikai-magyar Silhouette and Vinx.

A cikk eredetileg a Business Class Magazin 2020/11. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne rá, akkor azt megteheti a Dimagon keresztül.