2019-ben Krigler Gábor, az HBO egykori kreatív producere feleségével, Krigler-Tóth Emőkével és írótársával Angyalosy Eszterrel megalapította a Joyridert, amely egy magyar és erős identitással bíró, de a nemzetközi vizekre betörni kívánó kreatív produkciós cég, alkotói műhely, ami főként koprodukciós sorozatokat fejleszt és gyárt. A koronavírus nehézségei ellenére szép felfutást tudhatnak maguk mögött különböző együttműködésében és egy fontos és aktuális eredménnyel: ott lehetnek a Berlinale sorozatfejlesztő fórumán a legjobb 10 terv között. Emőkével és Eszterrel beszélgettünk piacról, tervekről és eredményekről.

Két éve alapítottátok meg a Joyridert, egész pontosan miért hívtátok életre a céget?

Krigler-Tóth Emőke: Gábor (Krigler Gábor, az HBO korábbi kreatív producere, a Joyrider alapítója, nemzetközi hírű szakember – a szerk.) 2018 nyarán kitalálta, hogy az HBO után más kihívásokat keresne. Én akkor fejeztem be a CEU-n egy másoddiplomás képzést, és megbeszéltük, hogy együtt vágunk bele valami újba, valami sajátba. Elkezdtük a közös gondolkodást és Eszter (Angyalosy Eszter író, az HBO korábbi vezető kreatívja, aki Krigler Gáborral közösen jegyzi a magyar fejlesztésű sorozatokat a csatornánál – a szerk.) is úgy döntött, hogy eljön vele együtt. 2019 elején megalapítottuk a Joyridert úgy, hogy Eszter és Gábor a kreatív részt viszi, én pedig az üzleti és az ügyvezetési, adminisztratív feladatokat intézem.

Angyalosy Eszter: Gábornak van egy határozott ízlése, érdeklődési köre, amit kreatívként mindig is képviselt. Ebben a szakmában kevés az objektív szabály, nagyon sok dolog szubjektív, ízlésbeli kérdéseken múlik, így amikor megalakult a Joyrider, az volt az alapelv, hogy olyan sorozatötleteket próbáljunk megtalálni – hol saját ötletből kiindulva, hol kívülről, más írókkal együttműködve – amik ezt az ízlést képviselik. Gábor víziója nagyon határozott, ami nagyon jó, mert könnyen el lehet dönteni, tudsz-e azonosulni vele. Én pedig az elejétől fogva hittem abban, amit ő képvisel, a feladat pedig az volt, hogy további hasonlóan gondolkodó embereket találjunk. A tapasztalataink alapján számunkra egyértelmű, hogy minőségi drámasorozatokat csapatban lehet a leghatékonyabban fejleszteni, egész egyszerűen azért, mert egyetlen embernek limitáltak a kreatív képességei, víziói, és egy idő után könnyen elfárad és kifogy. Egy jó sorozathoz viszont szinte végtelen kreatív energia szükséges. 

A honlapon több nevet is találni a tiéteken túl, például Lengyel Balázsét, aki szintén írója volt az Aranyéletnek, de nemrég saját filmet is rendezett, a Lajkó – cigány az űrben-t, de további magyar és nemzetközi szakembergárda is feltűnik a “Team” fül alatt. Pontosan kikből áll a Joyrider? 

K-T. E.: A cégben négyen vagyunk a befektetőnkkel együtt, illetve tavaly ősszel csatlakozott Hutlassa Barni (Hutlassa Barnabás producer), mint production executive, vagyis aki a gyártási kérdésekért felel. Az írók pedig mind projektalapon dolgoznak velünk. A későbbi tervek között szerepel, hogy több írónk, kreatív producerünk/showrunnerünk legyen bővítve a cégünket. 

A. E.:

Egyfajta kreatív hubként működünk: különböző projekteken dolgozunk, amelyekhez különböző írók társulnak, így áll össze a mi kis kreatív csapatunk. 

Mennyire nehéz kilépni a nemzetközi térbe? Ha jól látom, szolgáltattok is a kreatív projektfejlesztések mellett?

A. E.: A Joyrider két évvel ezelőtt lépett be a nemzetközi sorozatpiacra, ahol próbáljuk megtalálni a helyünket, utat törni magunknak – ami egy kis, kelet-európai induló cégként nem könnyű, nem egy előre kitaposott út. Sorozatot készíteni komoly csapatmunka: egy csomó tehetséges ember, írók, producerek, rengeteg egyéb filmes szakember együttműködésére van szüksége ahhoz, hogy egy-egy projekt megvalósulhasson. Nekünk volt egy víziónk, hogy mi a mi projektjeink kapcsán hogyan képzeljük ezt a folyamatot. Elkezdtük tesztelni, hogy mi a reakció a koncepciónkra, és a visszajelzések alapján azóta is folyamatosan alakítjuk a működésünket. Valamennyire máris módosult, hogy mit kínálunk, miután rájöttünk, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk, hogy ha nemcsak a sorozatkészítés történetfejlesztési és showrunneri részét vállaljuk magunkra, amit eredetileg terveztünk, hanem szükség esetén a fizikai produkciót is – ez elsősorban azoknál a projekteknél fontos, amik potenciálisan Magyarországon forognak majd. Emellett elkezdtünk abban gondolkodni, hogy most elsősorban koprodukciós lehetőségeket találjuk meg.

K-T. E.: És ha valakinek csak arra van szüksége, hogy a sorozatötletét konzultáljuk vagy fejlesszük, mert nincs rá kapacitása, akkor abban is tudunk támogatást nyújtani. De folyamatosan fejlődik és változik, hogy mikor melyik skillre van inkább szükség. Például, ha egy olasz vagy szerb projekten dolgozunk, amelyek megvalósulása az adott országban történik, ahhoz köthető, akkor fontos, hogy legyen egy helyi produkciós partnerünk, aki magát a forgatást tudja menedzselni.  De van olyan projekt is, ahol külön érték, hogy mi magunk le tudjuk itthon forgatni a sorozatot, így nem kell külföldön sokkal drágábban elkészíteni. Azt látjuk a nemzetközi piacon, hogy akkor van értéke ennek a munkának, ha megvan a saját bázis.

Hosszú távon persze cél a terjeszkedés, és ezt a fajta tapasztalatot, ami nálunk megvan, kibővíthessük külföldi projektekre is. Jelenleg egy görög sorozattal konzultálunk, akiket a fejlesztésben segítünk, ha sikerül velük megállapodunk. 

Az látszik a projekteken, hogy koprodukciókban és nemzetközi forgalmazásban kívántok működni. 

A. E.: Vannak Magyarországról érkezett projektjeink és nem magyar projektjeink is, amit külföldi írók hoztak.

Az identitásunk szempontjából nagyon fontos, hogy az HBO-s tapasztalatainkból, illetve Emőke korábbi nemzetközi céges tapasztalataiból is magunkkal hoztunk egyfajta nyugati típusú professzionalizmust. Itt elsősorban az amerikai stílusú sorozatfejlesztésre gondolok: hogy televíziósorozatot készíteni elsősorban üzlet és csak másodsorban művészet.

Ami azt jelenti, hogy a folyamat, a megrendelői elvárások egészen mások, mint egy művészeti inkubációs folyamat során, amihez az európai filmes szakma inkább szokva van. A nyugati típusú sorozatkészítés sokkal gyakorlatiasabb hozzáállást kíván meg. Mi ezt magabiztosan tudjuk nyújtani. Ugyanakkor kelet-európaiak vagyunk, ami azt is jelenti, hogy kemények vagyunk, kitartóak vagyunk, ravaszok és ügyesek, és tudunk valamivel kevésbé ambiciózus költségvetésből is jó sorozatokat készíteni. A történeteink, a víziónk a kelet-európai valóságból táplálkozik, ami ad nekik egy egyedi színt. Azt látjuk, hogy erre a mixre nagyon nyitottak nemzetközi szinten is. Az olyan sorozatok népszerűsége, mint a Csernobil, szintén azt bizonyítják, hogy érdekli a világot az a fajta történet, ami autentikusan Kelet-Európából tud érkezni.

Úgyhogy hossz útávon az a tervünk, hogy a kelet-európai identitásunkat megőrizve váljunk egy olyan nemzetközi céggé, amely a nyugati igényeket is tökéletesen képes kielégíteni.

K-T. E.: Én egy egészen más területről érkeztem, és még most ásom bele magam ebbe az iparágba és azt tapasztalom, hogy általában olyan cégek kezdenek el sorozatokat csinálni, akik korábban filmeket, esetleg művészfilmeket csináltak. És nem tudják, hogy a filmgyártás és a sorozatgyártás között azért nagyon nagy különbség van. Amit Eszter mond, az az abszolút üzleti, gyakorlatias csapatmunka, míg egy art house filmnél rábízod a rendező-íróra azt, hogyan valósítja meg a tervet. De itt máshogy van: itt menni kell és csinálni kell. Úgyhogy én azt gondolom, hogy erre a szemléletre nagy szükség van nemzetközileg. Persze nem az amerikai vagy az angol piac a fő cél, hiszen ott nagyon sok ilyen cég van, és nagyon jól csinálják, amit csinálnak. De annyi mindenkivel találkozunk, mert Eszter és Gábor is sok nemzetközi intézményben tanít, és sokszor hiányzik ez az üzleti alapú szemlélet és háttértudás. 

A. E.:  Most, hogy a Netflix és a többi streamer miatt egyre több amerikai koprodukciós sorozat készül Európában, ez egyre erősebb igényt teremt a professzionalizmusra, ahogy Emőke is mondta. Viszont ezt az igényt még kevesen tudják kiszolgálni. A Joyrider tulajdonképpen épp ebbe a piaci résbe kíván belelépni, mint aki érti, átlátja, és képes az egész folyamatot lemenedzselni, ami egy sorozat elkészüléséhez szükséges.

Mennyire befolyásolja az amerikai, Egyesült-Államokbeli piac az európai trendeket a nagy streaming szolgáltatók elterjedésével a kontinensen? 

A. E.: A trendek kérdése nagyon érdekes. Igen, mindig vannak trendek. De egy sorozatprojekten átlagosan jó öt évet is dolgozik az ember, és ha elkezd trendeket hajhászni, akkor garantáltan pont lekési őket, hiszen mire a trend alapján kiválasztott sorozat elkészül, már rég kiment a divatból. Ezért a trendkövetés szerintem elég elhibázott hozzáállás. Van ugyan néhány objektív ismérve egy jó sorozatnak, vannak dolgok, amiket meg lehet tanulni, vagy ki lehet találni menet közben, de az az igazság, hogy ez egy nagyon-nagyon szubjektív szakma, és kevés a valódi, objektív fogódzkodó.

Ezért a legbölcsebb, amit tehetsz, hogy azt képviseled, amiben te hiszel: és olyan sorozatokat próbálsz csinálni, ami neked tetszik, ami neked fontos, téged izgalomba tud hozni. Mi például olyan zsánersorozatokat csinálunk, amelyeknek nagyon erős tematikus magja van.

Ami mondani akar valamit a világról, de ezt egy kifejezetten szórakoztató, közönségbarát formában teszi. Ha valaki a Joyriderrel akar dolgozni, már az elején igyekszünk egyértelművé tenni, hogy mi nem írókat, hanem projekteket keresünk és választunk, amelyek megfelelnek ennek a víziónak. 

A Csernobilt említette korábban Eszter. A világ egyik legrangosabb sorozatterv seregszemléjére, a Berlinale alprogramjának keretében március eleji Series Days-en is egy történelmi thrillerrel, a Balaton Brigáddal szerepeltek majd, amihez nem kisebb nevet, mint az Oscar-jelölt Enyedi Ildikót nyertétek el rendezőnek. Szóval akkor történelmi témákat várhatunk a Joyridertől? 

K-T. E.: Gáborról tudni kell, hogy valójában nem szereti a kosztümös, történelmi sorozatokat. De ott van például A bátorság iskolája című tervünk is, amit épp a Nemzeti Filmintézet pályázatának keretében fejlesztünk. És bár Gábor nem szereti a hagyományos történelmi szüzsét, ebben meglátta azt, hogy mitől lehet jó. A második világháború alatt játszódik és arról szól, hogy a magyarok lengyel menekült gyerekeket bújtattak Balatonbogláron, egy iskolában. Amikor először pitchelték nekünk az írók az ötletet, egyből azt mondtuk, hogy kell nekünk, mert ez egy olyan sztori, ami egy ismeretlen és izgalmas igaz történet, másrészt pedig teljesen alkalmas arra, hogy megfogjuk benne a fiatal vonalat. Egy young adult, fiatalos sorozatot lehet belőle csinálni úgy, hogy nem egy avíttas történelmi dráma legyen, hanem egy fiataloknak szóló történet, amin keresztül ők is tudnak kapcsolódni a történelemhez. Na, így lesznek joyrideresek a projektek.

A. E.: Pontosan: adott a világháborús háttér, és ezen belül egy iskola. A gimis-sorozatok az összes toposzával és eszközével élni tudunk, de közben mégis egy elképesztően izgalmas és egyedi sztorit tudunk elmesélni, ami abból adódik, hogy körétesszük a háborús kontextust. A folyamatos fenyegetettség, az élet-halál tétek sokkal nagyobb drámai feszültséget eredményeznek, de közben ott vannak végig a hétköznapi tiniproblémák is. Ráadásul az egész szuper aktuális, abszolút a ma emberét szólítja meg, hiszen olyan kérdéseket taglal, mit vagy hajlandó feladni másokért, illetve ezzel ellentétesen milyen árat vagy hajlandó fizetni a saját és a szeretteid biztonsága érdekében. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy egy projekt „joyrideres”. 

A tervek még csak tervek, tehát még nincs gyártásban lévő projektetek? 

K-T. E.: Még épp csak két éve alakult meg a cég, ami azt is jelenti, hogy elég korai szakaszban vagyunk minden projekttel. Még nem tartunk ott, hogy bármelyikből is leforgattunk volna egy évadot. De vannak projektjeink, amelyek már nagyon közel jutottak ahhoz, hogy ez megtörténjen. Reméljük, ha jövőre beszélgetünk, már nem ez lesz a helyzet, és akkor már a gyártással kapcsolatos élményeinkről is tudunk majd mesélni. 

Ezek folytatásos sorozatok lesznek több évadra tervezetten? Az HBO idehaza három évados szériákat készít, a Joyrider folytatja ezt a “hagyományt”? 

A. E.: Amikor valakinek van egy sorozatterve, a kezdeti szakaszban két alaptípus között kell döntenie. Azt kell kitalálnia, hogy az ő történetet „limited” vagy „folytatásos” sorozat alapanyag. Erre a kérdésre a válasz ebben a korai szakaszban még nem stratégai döntés, hanem maga a történet szabja meg: vannak véges történetek, olyan történetek, amik organikusan egy végpont felé tartanak, és ezért nem is érdemes ezen a ponton túl folytatni őket – azokból lesznek a „limited” vagy mini sorozatok. És vannak azok a történetek, amelyek működnek hossz útávon. Ezeknek az esetében már a fejlesztés elején érdemes végig gondolni, hogy mi történhet egy potenciális második vagy harmadik évadban – mi a saját folytatásosnak tervezett projektjeinknél így járunk el.  

K-T. E.: De 10-20 évadokban nem gondolkodunk. A bátorság iskolája is egy limited series lesz, hatrészes egészen pontosan. A Balaton Brigade-ot három évadra tervezzük.

A. E.: Az HBO-nál sok szempont közrejátszott abban, miért három évadosok voltak a saját gyártású sorozatok. De az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy évi egy magyar sorozat készült el – viszont tucatnyit fejlesztettünk párhuzamosan. Ha egy csomó remek történeted várja, hogy sorra kerüljön, nem elégszel meg azzal, hogy ugyanazon a sztorin dolgozz a végtelenségig. 

Valójában, ha egy sorozat rendelkezik egy jól működő „sorozatmotorral”, akkor nagyon sokáig lehet folytatni. Nem is az szokott ilyenkor a gond lenni, hogy maga a történet kifogy, sokkal inkább az, hogy elunják az alkotók. Minden igazán jó, hosszú távon működő sorozathoz kell egy jó kreátor, akiben ott dolgozik az égető kíváncsiság, és végig motivált, hogy folytassa azt az explorációt, ami valójában a sorozat célja. De ha a kreátor a folyamat során megtalál egy számára kielégítő választ, érdemes lezárni a történetet, különben kizárólag bizniszstratégiai döntéssé válik a folytatás, ami általában nagyon érezhető a nézők számára is. Nem a világ leggyakoribb dolga, de azért simán találni olyan tíz-tizenvalahány évados sorozatokat, amik többé-kevésbé végig jók. 

Hogyan készültök a Series Days-re? 

K-T. E.: Nagyon izgulunk és persze nagyon büszkék vagyunk, hiszen nagyon-nagy szó, hogy világszinten 10 projekt közé bekerülhettünk. Enyedi Ildikóval más sokszor beszélgettünk róla, hogy akar-e valamit vállalni a projektjeink közül, és mondta, hogy ő bármit szívesen csinál velünk. És akkor jött a Berlinale ötlete. Egy pitch videót készítünk, amit Eszter és Gábor írtak, és amit előre el kell küldenünk, majd egész héten online meetingeket kérhetnek tőlünk és már most rengeteg megkeresést kaptunk, aminek nagyon örülünk. 

A. E.: Ez tényleg egy óriási lehetőség a számunkra, hiszen egy fiatal, kis cég vagyunk, még nincsen mögöttünk olyan sikersorozat, amit teljes egészében mi fejlesztettünk és gyártottunk volna. Tapasztalatból tudjuk, mennyire nehéz észrevetetnie magát az embernek a sok bizonyított alkotó és veterán cég között, és megkapni azt a bizonyos első lehetőséget.

Az egyik, a legbiztosabb módja annak, hogy magadra irányítsd a reflektorfényt, hogy a nagy nemzetközi sorozat pitch fórumokon a kiválasztottak közé kerülsz. 

K-T. E.: És a vírus sem könnyítette meg az életünket. Amikor elindult a cég, sok érdeklődőnk volt és hirtelen mindenki befékezett, mert nem látták a jövőt a komoly szereplők sem. Megállt az élet és csak pislogtunk, mert eléggé ambiciózus terveink voltak, amit így ki kellett dobni az ablakon. Úgyhogy ez egy nagyon csodálatos érzés, hogy azt érezzük, hogy kezd beérni az eddigi munkánk.

A. E.: A járvány eleinte szinte teljesen leállította az életet. De aztán az elmúlt fél év alatt eljutottunk oda, hogy jelenleg van egy projektünk, ami egy nagy szerb produkciós partnerrel fejlesztünk és már csak a csatornát kell megtalálnunk, ahol otthonra lel majd az elkészült sorozat; ott van A bátorság iskolája, aminél van egy nagyon komoly lengyel érdeklődő produkciós partner; és most itt a Balaton Brigád, amellyel nagyon-nagyon közel vagyunk hozzá, hogy a Berlinale után meglegyen a német partner. 

Mennyire cél egy nagy streaming szolgáltató? 

A. E.: Teljesen projektfüggő, hogy mi lenne az ideális csatorna. Van olyan tervünk, ami inkább streamingre való, és van, ami inkább kereskedelmi csatornára. Alapvetően nem az a célunk, hogy kifejezetten Netflix sorozatot készítsünk, de reméljük, előbb-utóbb ott is megtalálható lesz Joyrideres sorozat.

Mi a stratégiai cél hosszabb távon? 

K-T. E.: Pont novemberben mondtam, hogy újra írom az üzleti tervünket, amit még 2019 elején írtunk, és azóta már bennem is nagyon sokat változott, hogy merre felé lehet terelgetni a cégünket.

A cél, hogy egy a régióban és Európában is meghatározó szerepet betöltő nemzetközi sorozat fejlesztő és produkciós cég legyünk. 

A. E.: Ha az álmomat kell megfogalmaznom öt év távlatában, én azt mondanám, hogy van mondjuk három nemzetközi Joyrider-sorozat, amit bemutattunk, mondjuk öt olyan, aminél második-harmadik évadot fejlesztünk, és legyen, mondjuk, tíz olyan, aminél még első évad fejlesztése zajlik, de már el van adva valamelyik nagy nemzetközi csatornának. És mondjuk van egy irodánk Berlinben meg Madridban, esetleg Amszterdamban. Én ilyesmiket álmodok.

A cikk eredetileg a Business Class Magazin 2021/3. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne rá, akkor azt megteheti a Dimagon keresztül.