Home»Kult»A kamera az én empátiám

A kamera az én empátiám

0
Shares
Pinterest Google+

Január végén a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon került bemutatásra Püsök Botond első egészestés kreatív dokumentumfilmje, a Túl közel/Too Close, ami az RTL+ streaming csatornán is megtekinthető. A személyes, őszinte és rendkívül bátor film kapcsán az alkotó mesélt a készítés bensőséges folyamatáról, a szereplők megéléséről és arról, milyen hatással lehet egy ilyen dokumentumfilm a változás előmozdítására. 

Hogyan választ egy rendező ennyire nehéz témát első filmnek és hol talál rá az alanyaira, akik vállalják, hogy kendőzetlenül a nézők elé tárják az életüket és megküzdésüket? 

Romániában a filmes alapképzésen fikciós filmkészítést tanultam, ennek révén ismertem meg Andreát, mint színésznőt, amikor együtt forgattunk egy kisfilmet.

2015-ben készítettem az első dokumentumfilmemet, ami egy szülés előtt álló tinédzser lányról szól, aki nem mellesleg roma származású és aki a jelen helyzete ellenére szeretné folytatni a tanulmányait. Azonnal beleszerettem a történetébe, ami találkozott azzal, hogy hajlandó volt mesélni minderről egy film kedvéért is. Ez a fajta filmkészítés egyfajta addikcióvá vált, hiszen olyan részét tapasztaltam meg a filmezésnek, amit azelőtt soha nem éltem át. Egy különleges állapot bemutatni valaki történetét, miközben pozitívan tudsz hatni az ő életére és másokat is inspirálsz a filmeddel. Hamar rájöttem, hogy számomra azok a témák igazán fontosak, amik a kirekesztettségről, a  trauma feldolgozásról szólnak; azokról a dolgokról, amik a saját közegemben sok esetben tabunak számítanak. Erdélyiként a mai napig tapasztalom, hogy még a válás is tabutéma bizonyos közegekben, és bosszant, hogy létezhetnek olyan kérdések, amikről nem szabad vagy egyszerűen nem kell beszélni. 

Vagyis a tabuk és a visszaélés mozgat? 

Nem kimondottan az abúzus témája érdekelt, hanem hogy mi történik velünk, amikor azt éljük meg, hogy a legelemibb részeink egyszercsak megszűnnek, amikor kihúzzák a szőnyeget a lábunk alól és kikké válunk ennek következtében. Ki lesz belőlünk, ha elveszítjük azokat a dolgokat, amikről azt gondoljuk, hogy definiálnak minket. 

Ebben a periódusomban mesélte el Andrea, hogy mi történt velük. Ez sokkolóan hatott, hiszen addigra már ismertük egymást és ismertem Pirkót is, a lányát. Vannak emberek, akikkel szemben nem viselünk maszkot, akik előtt nem viselkedünk máshogyan – az én számomra Andrea is egy ilyen ember volt az első pillanattól, azonnal tudtunk kapcsolódni egymással. Éppen ezért megrázóan hatott rám, amikor megtudtam, hogy min mentek keresztül és erre hogy reagált a közeg, amelyben az abúzus megtörtént. Erősen kezdett foglalkoztatni, hogy vajon miért reagált így a történtekre a falu, ahol éltek.

Mire jutottál?  

Van egy felületes válasz, miszerint az agresszor egy helyben elismert, köztiszteletben álló papi családból származik, az áldozat pedig egy akkor kilencéves gyermek, az anyja meg egy városból kiköltözött színésznő, ami már önmagában egy felületi konfliktus a két világ ütközése szempontjából. De úgy éreztem, hogy ez önmagában nem kellene, hogy elég legyen arra, hogy egy véleménytömbbe tömörülve így reagáljanak a történtekre. Valahogy többet remélek az emberektől, hogy ennél legalábbis kiváncsibbak legyenek egymásra. És ahogy beleástam magam a történetbe és ezen keresztül az abúzus pszichológiájába, akkor kezdtek számomra is kibomlani azok a rétegek, amik már valós magyarázatul szolgálnak erre az elutasító működésre. Szép lassan átláttam, hogy milyen sok szempontból egyedi az ő történetük, miközben bizonyos értelemben nagyon is általános és túl gyakori az áldozathibáztató viszonyulás, amit elszenvedtek. 

Öt év történéseit öleli fel a film, hogyan alakult a közös forgatás és hogy sikerült támogatást szereti a filmtrvhez? 

2015-ben mesélte el Andrea, hogy mi történt vele és már akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne mindezt egy filmben elmesélni. Addigra ő és Pirkó is eljutottak oda, hogy meg akarták osztani a történetüket. Eleinte csak puhatolóztam, hogyan tudnám a legjobban megközelíteni a történetet. Közben rengeteget kutattam a témát, sokat olvastam és terapeutákkal, más túlélőkkel is beszéltem, miközben kerestem a lehetőséget, hogy a film forrásokhoz juthasson. Akkoriban még létezett az MTVA Mecenatúra mint pályázati lehetőség Magyarországon, de kétszer is elutasították a tervet. 

2017-ben szabadlábra helyezték az agresszort, ami Andreáék életére is nagy hatást gyakorolt. Úgy döntöttem, hogy nincs több időm, el kell kezdenem forgatni ezt a történetet. 

Az első sikeres pályázati eredmény már akkor jött, amikor tudtam, hogy ezt egy egészestés dokumentumfilmmé akarom fejleszteni. Megkerestem egy román producert, Irina Malcea-t, akinek szívügye az ehhez hasonló témák felkarolása és már egy korábbi pitch fórumon is beválogatta ezt a projektet. Később, amikor megkerestem, egyből igent mondott. Többször pályáztunk a román nemzeti filmalaphoz, de két alkalommal is sikertelenül. Az volt az érvelés, hogy túl sok ilyen történetet hallani a hírekben, ezért nincs szükség egy egészestés filmre a témában. Ez egy nagyon fájdalmas, de egyáltalán nem meglepő mondat volt, hiszen addigra már annyira benne voltunk a téma és a jelenség feltárásában, ismertük az esetszámokat, ami alapján Románia toplistás a szexuális abúzus szempontjából és tudtuk, hogy darászfészekbe nyúltunk, hiszen egy nagyon is létező és valós problémát tárunk a nyilvánosság elé. Horrorisztikus sztorik léteznek és nemcsak emberi, de jogi és társadalmi szempontból egyaránt, és ha erről nem készülnek filmek, annak bizonyára oka van. Legfeljebb a szenzációhajhász hírek szintjéig találkozni velük, de a társadalmi mélységük nincs vizsgálva. 

Az volt a feladatunk, hogy a visszautasítást átfordítsuk magunkba, ami egy nagyon erős motivációvá vált, hogy ezek ellenére is meg kell csinálnunk a filmet. 

Az első sikeres pályázatot a Kreatív Média Európán értük el, ami megkönnyített jó pár dolgot, például volt pénz utazásra vagy nem kellett felszerelést kölcsönkérni, tudtunk pénzt adni a stábtagoknak.

Sokan talán azzal sincsenek tisztában, hogy milyen fáradságos egy éveket felölelő, úgynevezett kreatív dokumentumfilmet elkészíteni. Miért kell ilyen sokáig forgatni, mit igényel ez a formanyelv az alkotótól? 

A közvetlen országokban a dokumentumfilmnek nincs akkora piaca, mint északabbra vagy nyugatabbra, ezért sokan nem is tudják, hogy a dokumentumfilmnek ugyanúgy számos alműfaja létezik, mint a fikciós filmnek. Az ismeretterjesztő film, a természetfilm vagy a történelmi portréfilm ugyanúgy a dokumentumfilmhez sorolhatók. És létezik egy ritkább műfaj is, ezt megfigyelői kreatív dokumentumfilmek nevezünk, aminek az a sajátossága, hogy a filmkészítő beépül a szereplő életébe és huzamosabb ideig megfigyeli őt, hogy kialakítsa azt a történetet, amit el akar mesélni az alany összefüggésében. Ez egy ritkább megközelítési mód, hiszen rengeteg időt vesz el és nehéz megfinanszírozni. De engem az a műfaj érdekelt, mert azt éltem meg, hogy ezzel a műfajjal lehet – még ha redukáltabb közönséggel is – mély hatást elérni és kiváltani. Ezért is döntöttem el, hogy Andreáék történetét ebben a műfajban mesélem el. Már az elején tudtam, hogy ez egy nagyon nehéz folyamat lesz filmkészítőként és magánemberként egyaránt, hiszen tudtam, hogy ez rám is hatással lesz, és nem csak a téma intenzitása miatt, hanem mert huzamos ideig leszek velük, ami akarva-akaratlanul azt hozza, hogy az ő történetük beépül és része lesz az én életemnek is. Ebben még nem volt elég tapasztalatom, hiszen a korábbi filmem kilenc hónapig forgott, míg ennek a filmnek a forgatása öt évet ölel fel. Mivel éreztem, hogy ez már bizonyos szempontból felülmúlja a képességeimet, ezért a forgatás második évétől én is elkezdtem terápiába járni, így sikerült különválasztani ezt a mélyben zajló folyamatot. 

Milyen hatást gyakoroltak rád? 

Andreáék annyira erősen katalizálnak azáltal, hogy rendkívül nyíltan beszélnek a traumáikról és annyira hatásosan teszik ezt, hogy amikor valakivel beszélnek, akkor ő maga is érintetté válik és gyakran benne is elindulnak ilyen igényű folyamatok. Hiszen mindannyiunknak megvan a maga története. Én is ezt éltem meg, hogy szükséges rendeznem a saját történetemet ahhoz, hogy el tudjam mondani az övéket. 

A közönségtalálkozókon tapasztalom, hogy amikor kiállnak a szereplők a nézők elé, akik élőben is láthatják őket, az katartikus élményt nyújt minden résztvevőnek. 

Volt olyan, hogy le kellett tenni a kamerát és csak úgy ottlenni? 

Nagyon ritkán fordult elő. A kamera én magam vagyok, az az én nézőpontom, az én odafigyelésem, az én empátiám. Ebből nem lehet kibújni úgy, hogy kicsit filmezek és utána lerakom a vasat és átlényegülök egy baráttá. A szereplők is így szokták meg a jelenlétemet, ami a film mélységéhez és intimitásához is hozzáadott. Így sikerült valósághűen bemutatni az ő családi működésüket, az egymáshoz fűződő szeretetüket, a konfliktusaikat és ezen keresztül, hogy nem akarnak másnak tűnni a néző számára, mint amilyenek valójában. Kialakult egy viszony, amiben egy frekvencián voltunk és tudtuk, hogy ugyanazt a történetet meséljük el együtt. 

Ezzel együtt szükségét éreztem, hogy beavassam őket a film produkciós részleteibe, egész egyszerűen, hogy felkészítsem őket, hogy ez a film egyszer el fog készülni, ezért például a szakmai visszajelzéseket átadva és az egyes folyamatokba őket is bevonva sokkal felkészültebb és biztonságosabb helyzet született meg. Az impact producerünk, a Think-Film egyik munkatársa, aki coach és mediátor is egyben felkészítette Andreáékat, hogy milyen lesz a filmmel előlépni egy közönség elé, felvállalva a történetüket. 

Andreát és Pirkót segítette a forgatás a saját feldolgozásukban? 

A forgatás része volt a feldolgozásnak. De a kamera előtt megtörténtek olyan dolgok, amikre egyikünk sem számított. Beismerések, belátások, amiknek nagyon erős hatása volt, ahogy már az egy erős hatás, amikor kimondásra kerül valami, ami korábban már megfogalmazódott. Ez gyógyító tud lenni, hiszen így válik feldolgozhatóvá a trauma. Filmeztem Andrea terápiás üléseit, ahol azokról az érzésekről beszélt, amiket a kamera előtt először kimondott. Kivételes élmény volt ezen az úton velük együtt végigmenni, és látni, ahogy kitartóan viszik ezt a harcot annak ellenére, hogy mennyi ellenállásba ütköznek, hogy időnként a földbe döngölik őket. 

Ahogy említetted Andreáék több közönségtalálkozón is részt vettek veled együtt. Milyen volt együtt megélni a film fogadtatását? 

Nagyon nagy öröm volt,  hogy Szarajevóban, egy nívós nemzetközi filmfesztiválon debütálhatott a film. Előtte nem igazán tudtuk, hogy mire számítsunk, de bíztunk benne, hogy hatással lesz a közönségre és felkarolják a filmet. Amikor mindez valóban megtörtént, az adott egy megnyugvást, hogy igen, valóban megérte megcsinálni a filmet. Nagyon felemelő volt, amikor a közönségből először valaki fel mert szólalni, hogy ez vele is megtörtént. Vagy amikor vetítés után valaki az utcán odament Pirkóhoz, megölelte és megköszönte neki, hogy ilyen bátor volt és elmondta, hogy gyerekkorában neki milyen hasonló élményben volt része. A vetítésre eljöttek a helyi Unicef és az Európai Unió szakmai képviselői, akikkel külön is volt lehetőség egyeztetni. Nagyszerű látni, hogy milyen erős kapcsolódást tud teremteni a film a szféra képviselői és az áldozatok között, ez nagyon erős visszaigazolás volt. És aztán a többi fesztiválon is hasonló tapasztalataink voltak, azt éreztük, hogy felkarolják a filmet a nézők és kötődni tudnak a szereplőkhöz – ezért is fontos, hogy jelen legyenek ezeken az alkalmakon. Abból a naiv kis gondolatból, mit Pirkó megfogalmazott évekkel ezelőtt, hogy ha egy embernek segít ez a film, akkor már megéri elkészíteni szép megélni, hogy nyolc évvel később ez valóság lett. 

Andrea a budapesti premier utáni közönségtalálkozón sokszor beszélt arról, hogy nagyon fontos lenne egy térkép az áldozatok számára, hogy tudják, hova forduljanak. Mit tehet ezért a film vagy éppen a szereplők? 

Nagyon tudatosan dolgozunk azon, hogy hatást érjünk el és bekövetkezzen a változás. Azért is szeretem ezt a típusú dokumentumfilmet, mert olyan ereje van, ami valódi változást tud hozni. Ezért az első perctől nagyon tudatosan elkezdtük tervezni a film impact-kampányát, ami a szokásos forgalmazás mellett arról szól, hogy az impact producerünkkel kiépítünk egy hálózatot, amiben megpróbálunk együttműködni azokkal az állami és civil szervezetekkel, akik ezen a területen tevékenykednek. Ezek a szervezetek többnyire részt vesznek a vetítéseinken, de ha mégsem tudnak eljönni, akkor megosztjuk velük a filmet egy link formájában, ami után elindul egy kommunikáció, ahol a szereplők megosztják saját tapasztalataikat, és ami aztán be tud épülni a további munkába, képzésekbe, szakmai javaslatokba. Ez azért is fontos, mert azok a szervezetek, akik először érintkeznek az abúzus áldozatokkal (rendőrök, mentősök, orvosok) nem a legfelkészültebbek abból a szempontból, hogy hogyan kellene ilyen helyzetben az áldozathoz viszonyulni. Részben, mert először szembesülnek egy ilyen helyzettel vagy mert nincs meg a szükséges eszköztáruk ahhoz, hogy megfelelően kezeljék a helyzet pszichés oldalát. A film ebben tud érzékenyíteni például olyan fontos kérdések mentén, hogy miért ne kérdőjelezzék meg egy gyerek szavát. 

Létrejöttek már együttműködések? 

Magyarországon az  Országos Gyermekvédelmi Szakszervezettel kezdtünk együttműködni, illetve a szervezetükön keresztül a Barnahus-szolgálattal. 

A célunk egy olyan térkép elkészítése, ami országokra lebontva tartalmazza, hogy kihez lehet fordulni, mit lehet és kell tenni. Mert ha ezek a lépések megvannak, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy büntetőeljárás lesz az ügyből.

A beszélgetésen szintén előkerült, hogy mennyire rosszul szabályozott a jogi környezet, mennyire nem az áldozatot szolgálja a törvénykezés. 

A törvénykezés nagyrészt nem az áldozatot képviseli, relatív megítélés alá esik az abúzus vizsgálata, ami sok esetben csak a fizikai elkövetést és annak mértékét vizsgálja és nevetséges, pár éves börtönbüntetést szabnak ki ilyen esetekben, ha egyáltalán tényleges börtönbüntetésre kerül sor és nem ússza meg az elkövető a tettét egy egyszerű pénzbírsággal, mert erre is bőven akad példa. A lelki károkat, a pszichés következményeket pedig teljes egészében figyelmen kívül hagyja a joggyakorlat. Ha megtörténik egy ilyen aktus és az érintett nem kap megfelelő pszichológiai segítséget, az befolyással lehet a személyiségére, a jellemfejlődésére, a szeretethez való viszonyára. Sok túlélő ezt lélekgyilkosságnak éli meg. Ha egy gyerek fel mer szólalni ezügyben, és nem hisznek neki, a pszichológia azt második abúzusnak nevezi. Nagyon hiányoznak ezek a tudások a tövénykezésből, megkockáztatom, nem is nagyon találkoznak személyesen ilyen történetekkel, nem beszélgetnek, interjúznak áldozatokkal. 

A film egyik központi problémája az a jelenség is, hogy bár az elkövető bántalmazta Pirkót, láthatási joga van saját, vér szerinti gyermeke, Bogyó felett. Nem kis konfliktust okozva ezzel a családnak. 

Andreáék esete sok szempontból egyedi, a gyermekvédelmi szervek nemigen találkoztak olyan esettel, ahol az elkövető szükségszerűen távolságot kell, hogy gyakoroljon a bántalmazott nevelt gyerekével szemben, ugyanakkor láthatást kap annak féltestvérére felett, akinek a biológiai szülője. Ez utóbbi egy civil perben dőlt el, ahol Andreáékkal közölték, hogy a láthatási és közös gyámság alá eső helyzet vizsgálata úgy lett kialakítva, hogy a múltbéli büntetőjogi ítélet nem lehet része ennek a másik eljárásnak, így a bírón múlik, hogy figyelembe veszi-e ezt a korábbi bűnesetet a döntésekor. Ez olyasmi, amin muszáj lenne változtatni. 

Hogyan folytatódik a Túl közel útja és dolgozol-e esetleg új terven mellette? 

Romániában májustól kerül moziforgalmazásba a film, ahol egy hasonló impact-kampányt akarunk kiépíteni mint Magyarországon. És számos további fesztivál nevezésünk van az évre. Mindenhova szeretnénk Andráékkal együtt menni. 

Mellette próbálom fejleszteni a következő tervemet, ami szerintem egy újabb fél évtizedes készítést igénylő project lesz, ami hasonló témában készül majd. 

Andrea egyedül próbál két gyermeke számára egy biztonságos új életet felépíteni, miután a kislánya szexuális zaklatásával vádolt expartnerét börtönbe zárják. Küzdelmeit azonban folyamatosan megnehezíti a bigott közösség, amelyben él. Mivel a férfi egy köztiszteletben álló papi család tagja, a falubeliek szentül hisznek az ártatlanságában, míg Andreát és kislányát azzal gyanúsítják, hogy hamis vádakat koholtak. Amikor a férfit jó magaviseletért a kiszabott büntetés letöltése előtt kiengedik a börtönből, Andrea eldönti, szembeszáll a közösség áldozathibáztató felfogásával és felveszi a harcot a rendkívüli akadályokkal, hogy megvédhesse gyermekeit.

Rendező-operatőr: Püsök Botond

Vágó és társíró: Bacskai Brigitta

Hangmérnök: Bohács Tamás

Zeneszerző: Sperling Andor, David Stephen Grant 

Producer: Irina Malcea – Luna Film, Románia
Koproducer: S. Takács András, Cseke Eszter, az On the Spot alkotói – Magyarország

Produkciós partner: RTL+

Megjelenés éve: 2022

A cikk eredetileg a Business Class Magazin 2023/02. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne rá, akkor azt megteheti a Dimagon keresztül.

Előző cikk

Vidéki romantika a belváros szívében

Következő cikk

Válts egészséges életmódra a Retekkel!