Az elmúlt időszakban számos olyan fontos magyar alkotás került moziforgalmazásba Magyarországon, amik a jelenről, a ma társadalmáról, annak szereplőiről és azok megküzdésről szólnak, tabuk és szépelgés nélkül. Ebből a sorból magasodik ki a Hat hét, Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur alkotása, mely az utóbbi évek egyik legerősebb felnövés történetbe ágyazott drámája felelősségről, lemondásról, magányról és gyászról az örökbeadás kérdésén keresztül. A rendezőpárral a karakter megformálásról, a forgalmazás nehézségeiről, a filmet követő visszajelzésekről és az örökbeadás kérdéséről beszélgettünk. 

Talán nem a legfontosabb kérdés a Hat hét kapcsán, mégis érdemes feltenni: miért televíziós elbírálású a film, miközben egy egész estés nagyjátékfilmet láthat a néző, aminek vitán felül a mozivásznon a helye?

Szakonyi Noémi: Éppen akkor jöttünk haza New Yorkból, amikor ez a típusú pályázat került kiírásra és Judit (Romwalter Judit, a Hat hét producere – szerk.) mondta nekünk, hogy itt egy új típusú lehetőség, próbáljuk meg. Mátéval elgondolkodtunk, hogy milyen filmtervet adjunk be, de kézenfekvő volt, hogy ehhez az ötlethez nyúlunk.

Vincze Máté: Amikor elkészült a film, a Filmintézet alkalmasnak találta fesztivál nevezésre, így a nemzetközi bemutatója a Szarajevói Filmfesztiválon volt tavaly nyár végén. 

A már eddig is számos fesztivál siker és a pozitív sajtóvisszhang ellenére a film nincs a multiplex hálózatban, csupán Budapest egy-két artmozijában látható. 

Sz. N.: Szerettünk volna átminősítést kérni mozifilmre, amit elvileg meg is kapott, de a forgalmazói pályázatot elutasították. Az Uránia Film (a filmet az Uránia Film forgalmazza – szerk.) jelenleg beadott egy pályázatot, reméljük, hogy sikerrel jár.

Hogy lehet mégis forgalomban? 

Sz. N.: Az Uránia ilyen keretek között is vállalta a film forgalmazását, egy alternatív formában. Kevesebb helyen játsszák, inkább az art mozihálózatban, de sok közönségtalálkozót, szakmai, diákoknak szóló vetítést is szerveznek.

És így is szűk három hét alatt 7000 feletti nézőszámnál tart a film, tehát a nézői igény adott. De lépjünk vissza egyet: úgy fogalmaztatok, hogy kézenfekvő volt ehhez a filmtervhez nyúlni – miért, honnan indul a Hat hét ötlete? 

V.M.: Az egyetem első három évében nyaranta az Egyesült Államokban dolgoztam egy gyerektáborban, ahol több örökbefogadott gyerek is táborozó volt. A vendéglátó családom, akiknél minden nyáron laktam, szintén örökbe fogadtak egy gyereket. Így mire felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterképzésére, már nagyon érdekelt az örökbefogadás témája. Kutatásaim során kapcsolatba kerültem hazai, nyílt örökbefogadást segítő civil szervezetekkel, akiknél feltűnt, hogy mennyire máshogy gondolkodnak az akkoriban elfogadott új jogszabályról, amely lehetővé teszi a hat hét türelmi időszakot a nyílt örökbefogadásoknál. Rögtön felvetődött bennem, hogy mennyire izgalmas, feszültséggel teli ez a periódus, és milyen jó lenne erről egy dokumentumfilmet készíteni. Aztán Noémivel hamar rájöttünk, hogy dokumentumfilmesként véletlenül sem szeretnénk nyomást gyakorolni egyik félre sem, ezzel esetleg befolyásolni a döntésüket, így arra jutottunk, hogy a kutatásainkra alapozva a hat hét alaphelyzetből írunk inkább egy játékfilmet.

A film stílusa nagyon kifejező és jellegzetes, ami illeszkedik a kortárs európai realista felnövéstörténetek formavilágába. Mely filmek inspirálták a készítést? 

Sz. N.: Nagyon ösztönösen dolgoztunk, de voltak olyan alkotások amiket együtt megnéztünk és hatottak ránk, építkeztünk belőlük. Andrea Arnold Fish Tank/Akvárium című filmje végig a fejünkben volt, mert Zsófi karaktere, akit egyébként egy valóságos életet adó anya személyéről mintáztunk, számunkra mutat áthallást a Fish Tank Miájával. Ezt nevezném a legfontosabb inspirációnak, de ennél is fontosabb volt, hogy azokat a történeteket, amiket megismertünk a kutatás során a lehető legjobban visszaadjuk a forgatókönyvben, majd a filmben. 

V. M.: A történet vázát abszolút a valóság adta, és az abból való inspirálódás, illetve a kutató munka, amit a forgatókönyv megírása előtt végeztünk. 

Katie Jarvis, a Fish Tank Miája teljesen amatőr szereplő, míg Román Katalin ‘Katu’ bár részt vett színészképzésben és felvételizett is színész szakra, most állt először kamera előtt. Ez is egy direkt párhuzam, hogy nem akartatok nagyon profi színészt erre a szerepre? 

Sz. N.: Nem volt direkt párhuzam, nekünk az volt a fontos, hogy Zsófit megtaláljuk, legyen ő profi színész, autentikus szereplő vagy élsportoló, mindegy. Mindhármunknak ez volt első filmje, vagyis egymást támogattuk ebben a folyamatban. De az a jelenlét, amivel Katu működik szerintem elsöprő erejű, kevesen bírnak ilyen fajta jelenléttel, ami végig áthatotta a felkészülést és a forgatást is.

V. M.: Ez akkor bizonyosodott be leginkább, amikor az első forgatási napon, az akkor száz fős stáb előtt Katu olyan természetességgel alakított a kamera előtt, mint a casting során, amikor csak hárman voltunk. Megdöbbentő volt.

Sz. N.: A pingpongos jelenetekkel kezdtünk, és nem elég, hogy két hónapja volt megtanulni profi szinten pingpongozni, de ezek érzelmileg is nagyon nehéz jelenetek, közöttük a fordulóponttal, ami az utolsó pingpong-jelenetnél következik be. Ezt a harmadik napon vettük fel, és sikerült, mert annyira koncentrált volt végig a jelenléte.  

V. M.: Abszolút tudatos volt az elejétől fogva, ezért két hónapig kizárólag erre a szerepre készült. Eljárt velünk az interjúkra, egyeztetett civil szervezetekkel, részt vett szülési tréningeken és minden nap több órát edzett és pingpongozott azokkal a profi lányokkal, akik a filmbéli csapattársai. 

Mi fogott meg benne először? Már a castingon eldőlt, hogy övé a szerep? 

V. M.: Az első castingon nem voltam ott, csak este néztem meg a felvett anyagokat, így a képernyőn láttam először Katut, és azonnal mondtam Noéminek, hogy fantasztikus ez a lány. Mindketten ezt éreztük. 

Sz. N.: Visszanézve elöntött egy zsigeri érzés, hogy igen, ő Zsófi. Ott van benne ez a feszültséggel teli fal, amitől nagyon nehéz őt olvasni, de megvédi őt a külvilágtól. Visszagondolva ez volt az, ami megfogott minket. Kifürkészhetetlen, kiszámíthatatlan, ami elképesztően izgalmas. 

Zsófi egy ponton átfordul és felülírják az ösztönök az addig nagyon tudatos, determinált működését. Miért alakul ez így a hat hét folyamatában? 

Sz. N.: Szerintem ez test és léleknek összjátéka. Egyrészt ez a hat hét a mi felfogásunkban egy gyászfolyamat, aminek az öt fázisa nem feltétlenül követi egymást, hanem legtöbbször össze-vissza lépked bennük az, aki próbál feldolgozni egy veszteséget. De ez a folyamat segített keretezni a forgatókönyvet és a történet mesélést is a számunkra, és benne építeni Zsófi karakterét, aki kezdetben akarattal nyomja el a saját érzéseit, amelyek aztán feltörnek a testéből. Amikor egy pillanatban követni kezd egy anyukát a gyerekével, azt kértem Katutól, hogy úgy menjen a gyerek után, mintha a mellkasánál húzná valami erő, anélkül, hogy pontosan tudná, hogy mi is az. És ugyanez igaz a film végére is, amikor már ösztönösen cselekszik, mert viszi valamiféle erő. Ez az erő a test lázadás. 

V. M.: A kutatásaink ezt erősítették meg, hogy a szülés után termelődő hormonok olyan hatásokat váltanak ki, amelyek addig ismeretlen az anyák számára. Ezért is létezik a hat hét szabálya, ami egyébként 2014-ben került bevezetésre Magyarországon a nyílt örökbefogadásnál. Ez egyébként egy európai uniós norma, amivel Magyarország is harmonizál.

Mennyire jellemző itthon a visszakérés? 

V. M.: Létezik, Magyarországon körülbelül három és öt között van ez a szám az évi körülbelül 112 nyílt örökbeadásból. A zárt örökbefogadásnál nem ismeri egymást a két fél, ezért nem is számottevő az ilyen helyzetek előfordulása. 

Sz. N.: A szakemberek szerint ebben az első hat hétben a baba meg az anyatest olyan, mintha egy lenne. Ezt a film zenéjével is szerettük volna illusztrálni, ezért Sperling Andorral, a film zeneszerzőjével úgy fogalmaztuk meg a filmzene szerepét, mintha az is a méhből jönne, és úgy erősödve árasztaná el Zsófi testét, hogy már nem képes elfojtani az ezzel kapcsolatos ösztönös megélését. Három ilyen zenei pont van a filmben, amikor ez az ösztön átveszi az irányítást és viszi a cselekményt. 

V. M.: A valóságban a családi körülmények szoktak még képbe kerülni visszakérésnél. A család összezár, előkerül egy támogató nagymama, aki tényleg mindenkit biztosít afelől, hogy tudna segíteni. Az apa a legritkább esetben szokott előkerülni, ezért is hangsúlyos a filmben az apák, férfiak domináns hiánya. Hiszen ők a valóságban is gyakran hiányzó szálai ezeknek a történeteknek. 

A filmben ugyanakkor látjuk az apát egy pillanatra, aki éppen olyan, amilyennek magunkban elképzeltük. 

V. M.: Az ő karakterének is írtunk egy hátteret; Krisztián egy bántalmazó apával él, és bár érdekli Zsófi, önvédelemből elnyomja magában ezt a fajta felelős ént. Amikor a filmben mégis odamegy hozzá, akkor az egy őszinte érdeklődés, de ez a generáció nagyon sokszor nem tud mit kezdeni az őszinte érzésekkel, ezért inkább elmaszkolja, és végül csak keménykedés lesz belőle. Árnyaltabb ábrázolásra nem volt több játékidő, de fontos volt megmutatni, hogy ezen a ponton talán rá is lehetne számítani. De ez a történet a magány története is egyben, hiszen Zsófit körülveszik emberek, de mégis egyedül kell megküzdenie mindennel, hiába van karnyújtásra tőle a saját közössége.  

Hogy sikerült megformálnotok Zsófi karakterét, aki egy nagyon nem átlagos problémákkal feszített életet élő kamaszlány, tele daccal, dühvel és sérüléssel? 

Sz. N.: Ezek az archetípusok bennünk is élnek, és ha lenyúlunk a mélybe, megtaláljuk a forrásukat. Mindenkinek vannak családi traumái és diszfunkciói. És nagyon sok történetet megismertünk, de a legösztönzőbb, igazabb történeteket és pillanatokat vettünk elő a saját életünkből, kamaszkorunkból is. Ezt a dühöt megpróbáltuk egyetemessé tenni, olyanná, amihez mindenki tud kapcsolódni.

Mi lett volna Zsófival, ha egy rendezett helyzetű budai családban vagy éppen egy nagyon rendezetlen, kifejezetten abuzív családban él? 

Sz. N.: Erre is van példa, viszont a néző kevesebbé tudott volna kapcsolódni a karakteréhez. 

V. M.: Bennünket a határhelyzetek érdekelnek, ezért szándékos, hogy nem egy mélyszegénységben játszódó történetet írtunk megőrizve a reményt, hogy akár meg is tarthatja a babát. Szerettük volna, ha nem lehet az első pillanatban megítélni, hogy mi a jó döntés. 

Sz. N.: Igen, ha kettővel jobb a helyzete, akkor miért ne tarthatná meg, ha pedig kettővel rosszabb, az szintén annyira egyértelmű, hogy egyszerűen ételre sincsen pénz, akkor hogy is tudná a gyerekét táplálni? Így azért marad mozgástér. 

V. M.: Pontosan a sok előtte lévő rossz példa miatt gondolja úgy Zsófi, hogy ő a nyílt örökbefogadást választja, mert szeretne egy felelős döntést hozni, biztosra menni, hogy lássa kihez kerül a babája.

Sz. N.: Meg mert dühös az anyjára, aki nem tud felelősséget vállalni, és meg akarja mutatni, hogy ő viszont tud, akár helyette is. Szóval itt van egy hihetetlen ellentartás, aminek az alja viszont szeretet. Ezt a Bea–Zsófi párosában sikerült megteremteni, így ott van ennek a feszültsége.

A Túl közel című film kapcsán beszélgettünk Püsök Botonddal arról, hogy mennyi felelőssége van az alkotónak, amikor egy ilyen társadalmilag meghatározó témát dolgoz fel. Ma már gyakori, hogy impact kampányok kísérnek egy-egy filmet. A ti szándékotokban szerepel az edukáció, a társadalmi érzékenyítés? 

Sz. N.: Abszolút van ilyen szándékunk, de szembesültünk vele, hogy milyen nehéz. A szexuális nevelés szerepe nagyon fontos lenne, mert egyáltalán nem ismerjük a testünket. Sok ehhez hasonló helyzet elkerülhető lenne egy alaposabb programmal az iskolákban. Szeretnénk is összefogni olyan civilekkel vagy szervezetekkel, akiknek hasonló a missziója, és akár a film kapcsán beszélgetéseket szervezni erről a fiatalokkal. Illetve létezik egy örökbefogadói tanfolyam, ami egészen 2020-ig kötelező volt, de ma már nem az, és ez úgyszintén nem jó döntés. 

V. M.: Ez egy nagyon fontos része a felkészülésnek, és mindenki, aki elvégezte egyhangúlag azt mondta, hogy nagyon hasznos volt. Ez a tanfolyam nemcsak abban segít, hogy hogyan lehet szülővé válni, hanem hogy később az örökbefogadott gyereket hogyan érdemes bevonni, felvilágosítani a hátterével kapcsolatban. Ez nincs benne a babakönyvekben. 

Sz. N.: Az összes szakmai szervezet kifejezte a felháborodását a döntés kapcsán, és még mindig csak opcionális ez a tanfolyam. Szeretnénk eljutni a döntéshozókig, hogy újra kötelező legyen ez a 40 óra az örökbefogadóknak. 

Mi derült ki számotokra a közönségtalálkozók során? 

Sz. N.: Most voltunk Miskolcon egy középiskolában, ahol nehezebb szociális hátterű gyerekek tanulnak és  iszonyú jót beszélgettünk velük a filmről. Akadt olyan, akinek a környezetében történt hasonló esemény és el is tudta mesélni. Nagyon felszabadító volt. A kedvenc közönségtalálkozóm volt eddig. Emellett örökbefogadottaktól jött sok visszajelzés, hogy lezárást tudott adni nekik a film. Egy picit megértettek valamit az ő életet adó szüleik helyzetéről. És örökbefogadóktól is jött sok-sok visszajelzés. Azt kérdezték, hogy honnan tudtuk ilyen pontosan, hogy min mennek keresztül.

V. M.: Hogy tudtuk ilyen pontosan ábrázolni a megéléseiket, mert ők is ugyanezt érezték a folyamat során, ugyanígy ültek a hivatalban, ugyanígy rettegtek minden telefonhívástól. Úgyhogy ez is egy fontos része ennek a filmnek.

Sz. N.: És ami nagyon szép, hogy három életet adó anyától jött visszajelzés, akik azt mondták, hogy megérintette őket a film, tetszett nekik, és nagyon köszönik, hogy így vannak ábrázolva, mert gyakran megbélyegzik őket, de talán ez a film segíthet javítani a megítélésüket. 

Hogyan folytatódik a film fesztiváloztatása? 

Sz. N.: Most megy Németországba, Olaszországba, Lengyelországba és drukkolunk egy amerikai fesztiválnak is. 

V. M.: Svédországban és Romániában megvásárolták a filmet mozi forgalmazásra. 

Sz. N.: Tajvanon pedig VOD forgalmazásba került. Az, hogy viszik a filmet örömmel tölt el minket. 

V. M.: Kaptunk megkeresést, hogy anyaotthonokban is vetítsük a filmet.

Sz. N.: Akár olyan krízis terheseknek, akik hasonló helyzetben vannak. Azt még nem tudom, hogy ez hogy fog kinézni, mert oda biztos, hogy kell pszichológus szakember segítsége, de van olyan alapítvány, aki azt mondta, hogy támogatja az elképzelést. 

HAT HÉT

A film főhőse az érettségi előtt álló, profi asztalitenisz karrierért küzdő Zsófi, aki nehéz anyagi körülmények között él labilis édesanyjával és húgával. Későn veszi észre, hogy terhes, és az életkörülményeiket figyelembe véve úgy dönt, hogy születendő gyermekét egy civil szervezet segítségével örökbe adja egy hosszú évek óta várakozó párnak. Zsófi határozott és kifejezetten felnőtt döntést hoz, de a szülése után jelentkező fizikai és érzelmi hullámvasútra nincsen felkészülve. A film az ő szemszögén keresztül követi végig a szülés utáni, az örökbeadó és örökbefogadó szülőknek egyaránt érzelmileg megterhelő hat hetes időszakot, amikor az életet adó anya még meggondolhatja magát.

Szakonyi Noémi Veronika érzékeny és mélyreható drámája a rangos szarajevói filmfesztivál versenyprogramjában debütált, majd világszerte számos fesztiválon szerepelt sikerrel: a franciaországi Arras-ban a legjobb rendezés és a legjobb ifjúsági film díjával ismerték el, a történet főhősét alakító Román Katalin pedig a törökországi Boszporusz Filmfesztiválon – élete első nagyjátékfilm főszerepével – elnyerte a legjobb színésznő díját. Az ‘A’ kategóriás Tallinn Black Nights filmfesztiválon a Hat hét nyerte a Just Film versenyszekció nagydíját. A film magyarországi premierje a 2022-es miskolci CineFest Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában volt, ahol az erős nemzetközi mezőnyben a fesztivál nagydíját nyerte el. 2023 februárjában a legjobb film és a legjobb női főszereplő kategóriájában is elnyerte a Magyar Filmkritikusok díját.

Szereplők: Román Katalin, Járó Zsuzsanna, Balsai Móni, Mészáros András, Györgyi Anna, Keresztesi Kitty, Takács Katalin

Rendezte: Szakonyi Noémi Veronika

Forgatókönyvíró: Vincze Máté Artur, Szakonyi Noémi Veronika, Daoud Dániel

Producer: Romwalter Judit

Zene: Sperling Andor

Operatőr: Dévényi Zoltán

Vágó: Hargittai László, Vághy Anna

Forgalmazó: Uránia Film 

DISCLAIMER: Az alkotók a cikk szerzőjével együtt végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilmes mesterképzésben, majd több közös alkotás létrejöttében vettek együtt részt.