A világ legismertebb és legsikkesebb alapdarabja kortól és testalkattól függetlenül minden nő ruhatárában megtalálható. Egyszerű szabásvonalai és kötetlen díszítései miatt szinte bármilyen eseményen megállja a helyét a kis fekete ruha. A könnyen felvehető, elegáns öltözék elterjedését a XX. század első felétől Coco Chanel nevéhez kapcsolják a viselettörténészek, a kialakulása és napjainkra gyakorolt hatása azért ennél összetettebb. Készen állnak arra, hogy egy stílusos időutazás keretein belül – a divat szerteágazó bugyrait érintve – megismerjék a kedvenc ruhadarabunk izgalmas történetét?

Az egyszerűsége a nagyszerűsége

Talán nincs is olyan nő a világon, aki a következő három szó hallatán ne bólogatna elismerően vagy ne sóhajtana fel elégedetten, hiszen ez az ikonikus viselet a divat alfája és ómegája: a kis fekete ruha. Ha alaposan szemügyre vennénk, akkor valószínűleg minden nő ruhásszekrényében találnánk is egy jutányos áron beszerzett vagy esetleg egy méregdrága, egy puritánabb vagy akár egy díszesebb példányt ebből a klasszikus alapdarabból. Olyan, mint a kék farmer és a fehér póló, egyszerűen nem lehet élni nélküle. Akinek viszont nem lóg legalább egy little black dress a gardróbjában, az a cikk elolvasása után azonnal szerezzen be egyet, mert hosszú távon kifizetődő befektetés! És ami a legfontosabb, hogy soha nem fogja cserbenhagyni a viselőjét!

„Senki sem alulöltözött vagy túlöltözött egy kis fekete ruhában.” – Karl Lagerfeld

Gyászruhából ikonikus darab született

Sokan Coco Chanelhez és Hubert de Givenchyhoz kapcsolják a kis fekete ruha eredetét, ám annak viselése meglepően korai időkre nyúlik vissza. A reneszánsz korból is maradtak ránk olyan festmények, amelyeken fiatal és idősebb nőket egyszerű, díszítésektől mentes fekete ruhában ábrázol a művész. A barokk festészet jelentős divattörténeti alkotása a II. Fülöp spanyol uralkodó harmadik feleségét bemutató portré, Juan Pantoja de la Cruz a művén a merev és visszafogott udvari eleganciát mutatja be. Ezekben az évszázadokban inkább gyászruhaként tekintettek a fekete ruhára, így nem illett mulatságokra vagy előkelő társadalmi eseményekre felvenni. Viktória királynő a férje 1861-ben bekövetkezett halálakor maga is feketét öltött, hűségét és fájdalmát jelezve élete végéig viselte. Egyes történészek a négy, majd a két évig hordott gyászruhát a legendás brit uralkodónő nevéhez kapcsolják. Érdekesség, hogy később az impresszionista festészet színes és izgalmas alkotásain is felbukkant egy-egy szomorú tekintetű, feketébe öltözött nőalak, szintén a gyász és a magány érzékeltetését szolgálva.

A valódi áttörést, a korszakokon átívelő alapdarab megszületését az amerikai Vogue magazinnak köszönhetjük. Ugyanis a mindmáig piacvezető divatlap az 1926. októberi számában Coco Chanel francia divattervező forradalmian újító kreációját Ford ruhaként, a világhírű autómárka nagy sikerű T-modelljére utalva mutatta be: „Chanel Fordját az egész világ viselni fogja.”A hosszú, keskeny ujjú, könnyen felvehető, funkcionális, díszítésektől mentes öltözék a 20-as évek modern lányainak és asszonyainak készült, akik egyrészt megunták, hogy a kényelmetlen fűzős szettekbe kell erőszakolniuk a testüket, másrészt a nők többsége szenvedélyes sportrajongó volt. A lazára szabott, a válltól a ruha aljáig egyenesen futó darab fiús formája – a társadalmi osztálytól függetlenül – roppant népszerű lett a fiatalok körében. Hordták nappali viseletként és az esti koktélpartira, mindenhova fölvették, ahol nem volt elvárás a formális vagy éppen báli megjelenés. A Vogue-cikkel egy időben a kis fekete ruha elérte a minimális hosszát, hat centivel a térd felett végződött. Bizony, abban a korban ez igazán pimasz és lázadó, forradalmian merész öltözéknek számított. A sikere megállíthatatlannak bizonyult, a nők az időtlenség, a stílusos és modern elegancia szimbólumaként tekintettek rá, rajongva imádták.
Meg kell hagyni, Coco Chanel tökéletesen időzített. A háború utáni ínséges években, majd a nagy gazdasági világválság idején nemcsak az élelmiszerek, hanem a szövetek és a nemesebb textíliák is megfizethetetlen áron kerültek a boltok polcaira, így a kor tervezői az olcsóbb anyagok felé nyúltak. A népszerű little black dress vonalait könnyedén le tudták másolni, majd nagy mennyiségben képesek voltak előállítani a készruhaipar gépeivel. A főleg dzsörzéből varrt modern és divatos ruhák a középosztálybeli emberek számára is elérhetővé váltak. A hétköznapi emberek mellett Hollywood is felfigyelt erre a népszerű darabra, a filmkészítők fekete-fehér kockáin igazán jól mutatott a minden élethelyzethez jól passzoló kis fekete. A kirobbanó népszerűség ellenére sokan mégis a rosszéletű nők jelképének tartották, az 1950-es és 1960-as években sokan vásárolták, valamilyen oknál fogva a szürkéskék dresszeket mégis illendőbbnek gondolták. Ennek ellenére a hírességek kedvenc darabjává lépett elő, többek között Édith Piaf ikonikus megjelenésének egyfajta védjegyeként jegyzi a divattörténet.

Christian Dior veszélyes modelljei

A kis fekete ruha természetesen nemcsak az isteni Coco Chanel kiváltsága és kizárólagos felhasználási joga lett, hanem a korszak ismert divattervezői és szabászai is ötletet merítettek a forradalmian új prototípusból. Persze mindenki a saját ízlése szerint átformálta, de az egyszerűsége és a variálhatósága minden szabóságban megmaradt. A ma már legpatinásabb francia divatház, a Christian Dior névadója az 1947-ben bemutatott New Look (szó szerint fordítva: új kinézet) kollekciójával frissességet és szexuális szabadságot vitt a konzervatív esztendőkbe. Az általa megálmodott és kivitelezett ruhákat a sajtó és a köznyelv is a veszélyes nő jelképeként emlegette.

A különös ideológiákba csomagolt, egysíkú nézeteket valló patriarchális társadalom által kreált „veszélyt” a magabiztos és sikkes nő megjelenése váltotta ki, ami valójában a nők szerepének felértékelődése és a társadalmi pozíciójuk megváltozása miatt kialakult férfiszerepek bizonytalanságát jelentette. Egy szép és sikkes nő is elérheti a célját, ha ügyesen bánik a vonzerejével, és kihasználja az adottságait. Dior ruhái éppen ezt a nőképet erősítették. Szabásvonalait keskeny derék jellemezte, kiemelte a mellet és a csípőt, a szoknyarészek pedig A vonalúak lettek, és lábszárközépig értek. Ezekkel a jegyekkel olyan erőteljes hatást gyakorolt a divatra, amit a mai napig érezni lehet.

„Bármikor viselhetsz feketét. Bármilyen korban viselhetsz feketét. Bármilyen alkalomra viselhetsz feketét – a kis fekete ruha a női szekrény elengedhetetlen darabja.” – Christian Dior

Stílusos álmok luxuskivitelben

A meglehetősen alulértékelt, ám elpusztíthatatlan kis fekete ruha mítoszának legkiemelkedőbb pontja a francia divattervező, Hubert de Givenchy és az Oscar-díjas színésznő, Audrey Hepburn találkozása lett. 1953-ban hozta őket össze a sors, nem sokkal az után, hogy Audrey Hepburn befejezte a forgatásokat William Wyler rendező Római vakáció című filmjéhez. Az akkor már ismert divattervezőnél időpontot kért Hepburn néven, aki persze jó néven vette az ismert művész érkezését. Ám Givenchy Katharine Hepburn látogatására számított, így nagyon csalódott volt az első találkozáskor. Az akkor még ismeretlen, vékonyka színésznőt időhiányra hivatkozva gyorsan kitessékelte a párizsi szalonból. Egy későbbi interjúban nem túl kedvesen ekképpen fogalmazott: „egy vézna kis senki volt”. Hepburn a törékeny kiállása ellenére makacs volt, és elérte, hogy az előző évi kollekció ruháit megnézhesse és felpróbálhassa. A legenda szerint annyira jól álltak a tervező kreációi a színésznőnek, hogy Givenchy meggondolta magát, és több ruhát adott neki, aki az 1954-es, Sabrina című filmben viselte is őket. Még abban az évben Oscar-díjat kapott a Római vakációban nyújtott alakításáért, ez pedig elhozta a bájos színésznő számára a világhírnevet.