Grecsó Krisztián író a kortárs irodalom helyzetéről, művészi sokszínűségéről, társadalmi szerepvállalásáról és következő könyvéről adott interjút az Ünnepi Könyvhét alkalmával. A népszerű szerzővel a Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgettem.

Itt vagyunk a Margó Irodalmi Fesztiválon, ami amellett, hogy fontos irodalmi eseménynek számít, neked talán ennél is többet jelent.
Rengeteg minden itt indult, az öcsémmel való közös munka vagy éppen a Rájátszás. Ez egy olyan fesztivál, ahol megpróbálják az irodalmat egy játékosabb térbe helyezni. Korábban szűkebbek voltak a lehetőségek: mindössze dedikálások, felolvasások léteztek. Ezek a rendezvények azért fontosak, mert a különböző produkciókkal olyan rétegeket érhetünk el, akik egyébként azt hiszik magukról, hogy szeretnek olvasni, de közben mégsem olvasnak, hiszen nem szólítja meg őket senki és semmi. Sok az olyan igényes befogadó, akit, ha sikerül elérni, nagyon szívesen reagál, legyen szó egy színházi estről, kortárs balettról vagy irodalomról, ha az szórakoztatóan kerül dialógusba, például ahogy az öcsémmel közös estjeinken is történik. De azt sem gondolom, hogy kizárólag ez az út létezne, de mégis, valahogy el kell hozni ezeket az élményeket az emberekhez, hogy értsék, hogy róluk van szó.

Lackfi János szokta mondani, hogy a versnek, a költészetnek az a halála, ha a kötet ott porosodik a polcon. Akkor inkább játsszunk vele, emeljük be a közösségi médiába, forgassuk ki, gondoljuk újra, keressünk hozzá eszközöket. A lényeg, hogy foglalkozzunk vele, mert egyébként csak kárba vész. Egyetértesz?
Hogyne. Az irodalom ereje abban rejlik, hogy a befogadó egyenrangú partner benne. Az ő képzeletében, az ő lelkében, az ő elemi ismereteiben elevenedik meg az írás. Például nem igaz, hogy Akhilleusz úgy néz ki, mint Brad Pitt. Nem, nem úgy néz ki. Úgy néz ki, ahogy te akarod, hogy kinézzen. És ugyanez a borzalma is, miszerint a befogadó nélkül nem létezhet. Tehát a kinyomtatott könyv, amit nem olvasnak, és csak porosodik, az nem létezik. És ezt tudomásul kell vennünk, akkor is, ha a szövegek másképp funkcionálnak bizonyos terekben.

 

 

 

 

 

Például az online térben?
Igen, de érdekes folyamat, hogy még be sem robbant az e-könyv, de a nyugati trend mégis azt diktálja, hogy a szépirodalom formája márpedig a nyomtatott könyv. Az e-könyv megtalálta a helyét, rengeteg mindenre jó, például szakkönyvek, tankönyvek olvasására, de a delikát szöveghez az emberek igénylik a könyv testét. Érdekes, ahogyan a bakelit is visszajött, aminek szintén megvan a maga klasszikus hatása. Van is egy vicc, ami sokat elárul minderről: bélyeget gyűjtöttem, aztán apám egyszer hozott két kiló bélyeget, és azóta nem gyűjtöm. Szerintem így jártunk az internettel, mert ha mindent lehet, és minden hozzáférhető, akkor kösz, inkább nem kell.

Mivel keresnek meg inkább, ha interjút kérnek tőled? Mennyire van túlsúlyban a közélet, vagy mennyire központi téma az irodalom?
Nagyon sok a közélet. Hihetetlen dolgokkal keresnek meg. A múltkor gondoltam rá, hogy összegyűjtöm, már csak azért is, mert nagyon érdekes, hogy milyen sokszínű ez a világ. Ezek az emberek mind kétségbeesve próbálnak kitalálni valamit, mert sok esetben pénz nélkül próbálnak meg elérni tömegeket. És azért vérfagyasztó ilyenkor távolságot tartani, mert ők sokszor egy olyan ügyet szolgálnak, aminek tényleg van értelme. De nem lehet minden mögé odaállni.

Tavaly jelent meg Jelmezbál című legújabb könyved, idén pedig újra kiadtátok az összes korábbi művedet új köntösben. Mi okból?
Nagyon-nagyon szeretem a Baranyai (b) Andrást, aki a borítóim tervezője és grafikusa. Az első könyve, amit készített ebben a sorozatban az a Megyek utánad volt. Ő dolgozta ki azt az egyedi betűtípust és azt az egészen új megjelenést, ami egyébként az angolszász irodalomból ered. Magyarországon tudtommal nincs másik olyan könyv, ahol a szerző neve nagyobb, mint maga a cím. Ez lett a bélyege a könyveknek, és ezt dolgoztuk át, hogy a közös szignó szerepeljen a könyvek elején.

Milyen elvárás van benned, amikor megjelenik egy könyved. Mit érzel, mikor már ott van, már ki tudod nyitni, és már bele tudsz szagolni?
Inkább szorongás amiatt, hogy fogadják majd az olvasók.

Hiszen vannak olvasóim, és ez egy nagyon megtisztelő érzés. Nekem olyan sok évig nem voltak, hogy még mindig nagyon emlékszem rá, hogy milyen az, amikor nincsenek.

Nem olyan régi ügy az, hogy teljesen egyedül ülök a Vörösmarty téren – ha már a Könyvhét alkalmával beszélgetünk –, és a szerkesztőm beszélget velem, és próbálja elterelni a figyelmemet arról, hogy a kutya sem jön.

A Mellettem elférsz című köteted hozta el az igazi áttörést, a könyv több nyelven is megjelent és 30 ezres példányszámban kelt el. Egy sikeres regény után hogyan kell tovább folytatni munkát? Van benned félelem amiatt, hogy esetleg elmúlik a varázslat? Vagy a még felidézhető közelségű magányos könyvheti emlékek után lassan elhiszed, hogy sikeres, népszerű és fontos író vagy? Elhiszed, hogy ez már a valóság?
Úgy tekintem az életemet, mint egy képzeletbeli vonalat, aminek egyelőre nem látom a végét, de ahogy haladok rajta, úgy gyűlnek benne az élményanyagok, életbölcsességek. Bizonyos dolgokat megkapok, másokat elveszítek. A veszteségek mindig nagyon fájnak, miközben próbálok örülni mindannak, ami megtalál. Magyarországon rettenetesen nehéz középgenerációsnak lenni, mert nincs igazi felnőttkor. Vagy fiatal vagy, vagy pedig már öreg.

Hiszen te egy fiatal író vagy, ahogy Lévai Balázs mondta rólad, amikor a Kötelező olvasmány című esten a szombathelyi Weöres Sándor Színházban hármasban Jordán Tamással a Jelmezbálról beszélgettetek.
Még egy darabig annak számítok, igen. Miközben meg nagyon nem az vagyok. Ott vannak a húszasok, a slammerek, az igazi új generáció, akik már nem velünk foglalkoznak.

Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a hamvasság elkopott, hogy bizonyos dolgok már lefutottak, hogy vannak kimerített témáink, és meg kell próbálni megújulni.

Ezzel együtt ennek a kornak például megvan az a szépsége, hogy már vannak olvasók, akikkel dialógushelyzetben lehetek.

A magyar irodalomban sincs folytonosság?
Nem, itt is lyukas a közepe. Milyen beszédes az is, hogy csak nagy, életműnek járó díj vagy elsőkötetes díj létezik. Szükség lenne egy legjobb második kötet díjra is, hogy azok is kapjanak megerősítést, akik már a pályán vannak.

A regényeidnek van egy közös magva, a történeteid, a helyszínek és a szereplőid is relációban vannak egymással, akik nem ritkán személyes gyökerű történetek szereplői, olykor még családtagok is. Vajon édesapád története feldolgozásra fog kerülni a következő regényekben? Megérik benned az az elhatározás, hogy megírd az ő történetét is?
Ősszel jelenik meg az új könyvem, amely egy tárcagyűjtemény lesz egymástól teljesen független novellákkal, amelyeket mégis valami közrefog, és ebben például az egyik szervezőerő az apám.

Közeledünk.
Közeledünk, igen. Nagyon sok történet szól róla, nagyon sokszor előkerül majd. Ez egy nagyon alanyi könyv és nagyon vallomásos. De így írni is könnyebb volt, mert ezek csak villanófények, két villamosmegállónyi történetek. Azt szoktam mondani, hogy az írás nem terápiára való. Lehet terápia, ráadásul nagyon-nagyon jó terápia, és javaslom is azoknak, akik úgy érzik, hogy nem tudják kibeszélni magukból a fájdalmukat, mert nagyon-nagyon sokat tud segíteni, de nem ez az elsődleges célja.

Nemrég mutatták be Molnár Ferenc regénye nyomán Dés Lászlóval és Geszti Péterrel színpadra vitt A Pál utcai fiúkat, amelynek átirata a te munkád volt, és Hrutka Róberttel is dolgozol egy másik zenés darabon. A pályádban ezek jól megfigyelhető és visszatérő elemek, szereted ötvözni a műfajokat, és több ágon kipróbálni magad. Miért fontos számodra ez a fajta művészeti sokszínűség?
Hát gondold el, befejezek egy regényt, és leteszek két és fél évnyi munkát. És akkor kezdjek egy újat? Nem bírok, nem bírok újat kezdeni! Egy ideig akkor kell valami más. Akkor legyenek versek, akkor legyen színház.

Nagyon magányos szakma az enyém, és olyan jó néha kicsit szánkázni a műfaji határokon belül. Csak egy keveset, csak amíg jól esik. És amikor ráunok, akkor végre visszatérhetek az íráshoz, mert addigra már vágyom vissza.

Fotó: Kiss András

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin KÓDHATALOM című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!