Nagy múltú helyen, Karinthy kedvenc kávézójában találkozunk; az interjú előtt hosszú időt szentelünk a fotózásra. Orsolya szőke parókában, óriási nyaklánccal, tetszetős gyűrűvel, nagyon csinosan jelenik meg. Számára a találkozókhoz hozzátartozik az öltözék, bár állítása szerint ma annyira sietett, hogy nem talált ki külön koncepciót. Ezt nehezen hiszem el neki. Az extravagáns megjelenésű költő- és írónőnek, újságírónak 2017 őszén jelent meg legújabb, a függőséget és az alkoholizmust tematizáló családregénye, a Szirén. Az alkoholizmus démonától immár nyolc éve megszabadult művésznővel egy hosszú beszélgetés keretében a külső megjelenéstől kezdve a Szirén könyvborítóján, történetén és szerkezetén keresztül egészen a függőségtől való megszabadulásig és a gyereknevelésig jutottunk el.

Fontos, hogy jól nézz ki a képeken? Kényesen ügyelsz a megjelenésre?
Nagyon, hiszen a kép egy nagyon erős üzenet, és jobban megmarad, mint bármi, amit mondasz. Engem nagyon nehéz fotózni, negyven fölött az ember már teljesen szétesik. Egyszer készült rólam egy nem túl előnyös kép, és mikor az antifeministák megtámadtak, egyből ezt használták. Valami olyasmit mondtak, hogy én azért vagyok feminista, mert rusnya vagyok, és ezt a képet mutogatták mindenhol.

Mennyi idő alatt születik meg benned egy öltözködési koncepció, például egy interjú esetében?
Ez most speciális eset volt, mert elaludtam, és semmire nem volt időm.

 

 

 

 

 

Csak annyit tudtam tenni, hogy gyorsan benyúltam a szekrénybe, kirántottam három hajat és két felsőt, aztán rohantam.

Egyébként általában megnézem, hogy hova készül az interjú, vagy éppen mi a téma (hiszen kiállításmegnyitókról, más nagyobb rendezvényekről is szó lehet), és előtte kitalálok valamit, vagy felhívom a kalapos divattervező barátaimat, és akkor együtt válogatjuk össze. Valamikor pedig külön terveztetek is ruhát.

Tervezel és terveztetsz is?
Igen. Sokszor én találom ki az öltözékem, e tekintetben nagy vadász vagyok, sokat járok boltokba, turkálókba, piacokra; a tervezőkkel kialakult barátságok révén már sokszor direkt nekem készítenek valamit, ami az adott alkalomhoz passzol.

Most is nagyon különleges holmikat vettél fel, a nyakláncod vagy a gyűrűd magáért beszél.
Ezt most a véletlen szabta (nagyot nevet). Egy hatalmas, nerc, gyöngyökkel díszített nyakláncban akartam jönni, csak kiderült, hogy valószínűleg allergiás vagyok arra az anyagra, ami benne van, ezért változtatni kellett.

Egyébként mikor és hogyan indult az extravagáns megjelenésed, mikor szeretted meg az öltözékekkel való játékot?
Az igazság az, hogy ez már gyerekkoromban kialakult. Anyai nagymamám eléggé fura asszony volt, mindig feltűnő sminkben, parókákban, bundákban jelent meg, nagyon brutálisan nézett ki. Nekem ez kislányként nagyon tetszett, olyan akartam lenni, mint a nagyi. Anyukámnak nagyon jó volt a kézügyessége, mindig horgolt, varrt nekünk, mert a hetvenes évek végén, amikor születtem, nem nagyon lehetett kapni semmit. Ha valaki nagyon jól akart kinézni, az nagyban rá volt bízva a saját vagy a szülei kreativitására. Sokat nevettek is rajtam, mert anyukám mindig nagyon csinos volt, ám a gyerekein kiélte a hülyeségeit. Például bolyhos, pingvines melegítőt adott rám vagy csillagos kabátot, amikor pedig megjelent a tépőzár, mindent le lehetett rólam tépőzárazni. Később viszont nagyon igyekeztem beolvadni a környezetembe. Mikor kamasz lettem, és jött a hippikorszak a zsákruhával, akkor én is úgy akartam kinézni, mint a többiek. Mikor aztán elkezdtem publikálni, volt egy nagyon fontos pont.

A generációmból akkor egyetlen ismertebb költőnőként voltam jelen, és mindig elvárták, hogy egy „költőlány” legyen hímzett blúzban, és nézzen szomorúan.

Ez nyomásként nehezedett rám, ami ellen egyszerűen fellázadtam. Volt egy tévéműsor a kilencvenes években, amiben bemutatták az ifjú költőket, én pedig odamentem feltupírozott hajjal, kisminkelve…

De a művészekhez illik ez a megjelenés, nem?
Illik, de nem a költőnőkhöz! Akkoriban ez még nem volt divat. Azt mondták, hogy a költőnő legyen szerény. Bementem a stúdióba, és mondták, hogy egy költőnő nem nézhet ki így, mire mondtam, hogy márpedig én így nézek ki. Onnantól nem volt pardon. Végül nagyon jól jött ki a dolog: lett egy tévéműsorom, egy kulturális magazin, ahol eleinte még a „szerény” formámat hoztam, de ez annyira nem működött, hogy megmondtam Győrffy Miklós műsorvezetőtársamnak, hogy én nem tudok műsort vezetni, sőt, beszélni sem, ha szolidan, szerényen hátrafésült hajjal kell megjelennem. Végül azt mondták, hogy csináljak, amit akarok.

Úgy tűnhet, hogy ez a kirívó megjelenés a személyiségedet is jobban reprezentálja, ugyanakkor többször elmondtad, hogy visszahúzódó, rejtőzködő embernek tartod magad. Hogyan fér össze a kettő?
Néha azt gondolom, hogy sehogy (felnevet). Tényleg szeretem, ha nyugalomban lehetek, és békében dolgozhatok. Néhány éve volt egy olyan tapasztalatom, hogy megvagyok közönség, műsorok és minden nélkül, aztán újságíróként kimentem Berlinbe, ahol senki nem ismert, majd két hónap után felkértek a követségen, hogy nyissak meg egy kiállítást. Egyszerűen azt éreztem, hogy hú! Egyből elmentem, és vettem egy ezüstruhát, visszatértem a régi kerékvágásba. Azt éreztem, hogy nekem mind a kettőre szükségem van: a teljes elvonulásra éppen annyira, mint arra, hogy ezt valahogy „odapakoljam” az emberek elé. De

voltaképpen ilyen az írás is, hogy magányosan csinálsz valamit, utána pedig „kipakolod”.

A „kipakolás” nálad extrákkal történik, például klipet készítesz a regényeid megjelenéséhez, vagy akár ruhát is terveztetsz egy-egy művedhez.
Igen, A házikedvenchez, sőt az Élhez is készítettünk ruhákat. Sokáig dolgozik bennem egy-egy anyag, a Szirént is négy évig írtam, közben pedig jöttek az ötletek. Nem tudom, láttad-e az ehhez készült Adj inni! című videóklipet.

Igen, megnéztem, és nagyon szórakoztató volt, főleg, ahogy Dr. Zacher Gábor bólogat benne.
(hangosan felnevet) Nem hittük, hogy sikerül rávennünk. Ilyenkor elkezd bennem mozogni egy-egy dal, gondolat vagy kép, és akkor azt meg kell csinálnom. Ennek nem sok reklámértéke van, mert aki egy könyvre kíváncsi, az nem feltétlenül óhajtja mellé az én hülyeségeimet. De nekem nagyon fontos, hogy egy teljes, komplett dolog legyen belőle. És nagyon szeretek együtt dolgozni emberekkel. Rossz főnök vagyok, de nagyon jól tudok embereket koordinálni. Valahogy megérzem azt, hogy kik passzolnak össze, kik tudnak jól együtt dolgozni, az ilyen projektekben nagyon jól érezzük magunkat.

Nyomasztó volt olvasni a Szirént. Érdekes volt látni, hogy a gyerekkori traumák, a látott és tapasztalt dolgok később hogyan épülnek be a főhősnő személyiségébe. A regény páratlan (Kisanna gyerekkora) és páros (Anna felnőtté válik) fejezetei reflektálnak egymásra, hálót szőnek. A történetek egy jelentős része úgy tudom, hogy veled megtörtént, valós dolgokon alapul. Az írás segített a traumák feldolgozásában? Írni könnyebb, mint beszélni minderről?
Erre most megpróbálok komolyan válaszolni. Úgy vélem, hogy nekem ilyen szinten az írás nem terápiás célzatú. Tehát akkor, amikor nekiültem megírni a Szirént, azt gondoltam, hogy ami ebből saját – hiszen a tapasztalat az mind saját, még ha a konkrét történetek nem is feltétlenül –, azzal nekem már nincs dolgom, én azt lezártam. Egyébként az, hogy beszéljek magamról vagy a fájdalmamról, nekem nem probléma, sőt, sosem volt, mert szeretek gyenge lenni, és gyakran fürdőzöm is ebben. Mint gyerekkorom egyik népszerű regényében Anne Shirley, aki hatalmas élvezetet lel abban, hogy porig alázza magát. Szóval azt gondoltam, hogy az ivást, a függőséget, a családi mintákat, szóval mindazt, amiről szól a könyv, már értem, már túl vagyok rajta. Amikor tavaly februárban befejeztem – négy évig írtam a regényt –, hét embernek elküldtem a megjelenés előtt, hogy reagáljanak rá. Nagyon különböző embereket választottam, akiknek a véleménye fontos volt számomra, ők nem feltétlenül a barátaim voltak, érdekelt a „kívülállók” véleménye is. Többek között ezért küldtem el egy olyan lánynak, akiről láttam, hogy a moly.hu-n rengeteg értékelést ír. Ütköztetni akartam a véleményeket, hiszen aki ismer és szeret engem, az nem teljesen úgy olvassa a könyveimet, mint egy külső szem. Amikor ezek az éles visszajelzések megérkeztek, gyakorlatilag idegen emberektől, akkor bennem nagyon megváltozott valami. Akkor már úgy gondoltam, hogy ezek mégsem annyira feldolgozott jelenségek, hogy lesz még velük dolgom. Mégis örülök annak, hogy a regény ekkorra már be lett fejezve. Ennyi tapasztalat után, mint ami a visszajelzésekből jött, lehet, hogy teljesen máshogy írnám meg; és úgy érzem, hogy amit ezzel a regénnyel el akartam mondani, azt elmondtam, és nem örültem volna, hogyha hagyom magam befolyásolni, vagy ha ezen még lelkileg dolgoznom kell.

Te vagy a képen, ami a Szirén borítóján szerepel?
Igen, az én vagyok. Merész lépés volt magamat rátenni a borítóra.

Azért merész lépés, mert így még nehezebb kizárni azt, hogy rólad szól a könyv.
Te vagy az első, aki ezt megkérdezed, és akkor ezt most végre elmondom! A borító Tóth György fotográfus munkája. Ezen a képen teljesen meztelen vagyok, csak a kezemmel és a babával takarom magam. Három éve készült ennek az első változata, akkor még másik hajjal, a Magyar Múzsák sorozatba. Gyuri később egy nagy betegségből gyógyult meg, és megkért, fotózzunk megint, csináljuk meg újra a babás kompozíciót, mert az elsővel nem egészen elégedett. Ismét fotóztunk egy napot, és amikor elkészültek a képek, Gyuri éppen itt mutatta meg őket a Hadikban. Akkor fejeztem be a könyvet, ránéztem az egyik képre, és azt mondtam, hogy ezt érzem a borítónak. Azt mondtam Gyurinak, aki egyetértett, hogy ez a kép már nem én vagyok, ez már egy műalkotás, ahogyan ő látott engem. Persze, közben mégis én vagyok, és én a legbrutálisabb dolognak tartom, ha valaki saját magát rakja oda a borítóra.

Megbántad, hogy rákerült?
Dehogy! A képet már nem tartom önmagamnak. Olyan rokonom is volt, aki nem ismert föl. A borítón lévő cím az én kézírásom, nagyon sokat gyakoroltuk, hogy olvasható legyen a „Szirén”.

 A fotózásra és a beszélgetésre a Hadik Kávéházban került sor, ezúton is köszönjük a lehetőséget!

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin ÉBEDŐ ERŐ című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!