Máté Gábor színigazgató, színész és rendező egy sikeres színház működéséről, színház és társadalom viszonyáról, és a színészet változásairól mesélt lapunknak.
A Katona József Színház mindig is a kulturális élet meghatározó szereplője volt, egyik legutóbbi mérföldköve, hogy 2016-ban minden korábbinál több néző járt a színházban. A színész-rendező-igazgatót többek között színháza sikereiről, a közönség szélesítéséről, színház és társadalom viszonyáról, valamint a fiatal színészgenerációról kérdeztük.

A Katona József Színház ma különösen az érdeklődés középpontjában van – nemrég a nézőszámrekord is megdőlt. Mi változott az elmúlt években, illetve az igazgatása óta mi az, ami új a Katonában? Minek köszönhető ez a siker?

Először is ki kellett találnunk azt, hogy hogyan lehetne újrafogalmazni a Katonát.

 

Természetesen fontos része volt a változásnak, hogy a színház alapértékei ne változzanak.

Biztosítani kellett a külvilágot és önmagunkat is arról, hogy ezek nem sérülnek, hogy az a művészi munka és azok a művészi eszmények, melyek a Katonát mindig is jellemezték, nem csorbulnak. Ugyanakkor tudomásul kellett venni, hogy

egy olyan világban élünk, ahol bizonyos dolgokat jobban meg kell mutatni.

Az előcsarnok is, ahol ülünk (a Katona előterében lévő K:antin kávézó – a szerk.), egy szimbóluma a változásoknak, amely egy napközben is nyitott, közvetlenebb térré varázsolja a színházat. Az én elveim szerint

a színháznak mindig változnia kell ahhoz, hogy a néző követhesse.

Sajnos nincs egy állandó érték, amit a közönség magától fölfedez, állandóan értesíteni kell őket mindenről. A Katonáról már régebben is elmondták, hogy „ide nem lehet jegyet kapni”, és aztán ez annyira elterjedt, hogy meg sem próbáltak jegyet szerezni az előadásokra – a folyamat tíz évvel ezelőtt kezdődött, és az eladási tendenciáink akkor gyengülni kezdtek. Tehát föl kellett frissíteni azt az értéket, ami a Katona maga. Meg kellett mutatnunk, hogy egy színház mennyi különböző tevékenységet tud egyszerre végezni.

Mekkora a kockáztat, amikor készít egy nagyon aktuális témával kapcsolatos előadást, tehát amikor nyíltan beszél a kivándorlásról (Illaberek) vagy az olaszliszkai tanárverésről (Az Olaszliszkai)? Nem gondolja, hogy az ilyen témák alapvetően megosztják a közönséget?

Szerintem a közönséget nem osztják meg, a társadalmat bizonyára igen.

De a színház arra való, hogy abban a kijelölt időben, amíg az előadást nézik, azon a problémán gondolkodjanak közösen az emberek, amit az előadás fölvet.

Tehát az előadások inkább gondolkodtatni szeretnének, mintsem irányt mutatni, vagy egyfelé terelni a nézők véleményét.

A színháznak tehát nem feladata, hogy javaslatot vagy megoldást tegyen, inkább csak fölmutat valamit.

Igen, beszél valamiről, ami az emberek hétköznapjait befolyásolja vagy izgatja. Szerintem ez fontos része a színházcsinálásnak. Van, aki a színházat kizárólag az esztétikai megoldások miatt használja,

én szeretem azt, amikor a társadalom égető kérdéseiről tud beszélni.

És mit gondol a szakma megosztottságáról? Foglalkoztatja ez a színházat? Felmerül önben a kérdés, hogy politikailag valaki hova tartozik, amikor vendégrendezőt hív, vagy a szakmai szempontok a mérvadóak?

Nem, és nem is érdekel, hogy ki hova „tartozik”. Nyilvánvalóan a szakmai szempontok az elsődlegesek. Az más kérdés, hogy az úgynevezett független gondolkodóknak a színházhoz való kötődése nekem fontos. Ilyen szempontból, akik erre járnak, valamelyest rokonságban állnak a mi színházi gondolkodásunkkal.

Feltételezem, hogy azok a rendezők, akiket mostanában befogad a színház – mint például Pintér Béla, Schilling Árpád vagy Bodó Viktor – ilyen értelemben rokonságban állnak a Katonával. Az Örkény Színház Liliomfi című előadásában elhangzik egy poén: „a kőszínházban nincs alternatíva”. Vagy mégis van?

Persze, hogy van. Fontos elmondani, hogy

a Katona már nagyon régóta befogad független produkciókat.

Zsámbéki Gábor (rendező, a Katona előző igazgatója – a szerk.) időszaka alatt is évente voltak különböző független produkciók, az utolsó invitálása Szabó Réka, a Tünet Együttes vezetője volt. Az az igazság, hogy ez is egy hagyomány színházunkban, nem beszélve arról, hogy Schilling Árpád és Bodó Viktor is a hivatásos pályájukat – azt lehet mondani – nálunk kezdték. Most visszahívjuk őket, felélénkítve a korábbi kapcsolatunkat.

Ugyanakkor Pintér Béla meghívása valóban új szándék volt.

Egyébként nem szívesen választanám azt szét, hogy független vagy nem független színház: ezek adottságok, finanszírozási formából fakadó különbségtételek a magyar kulturális életben, ahol vannak jelentős és tehetséges színházi alkotók, és vannak jelentéktelenek. A jelentős színházi alkotó bárhol meg tudja állni a helyét.

Fotó: Kiss András

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin ÉLENJÁRÓK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!