Nevéhez sok címkét ragaszthatnánk: költő, műfordító, dalszövegíró, dramaturg, rapper. A sokoldalú művész éppen egy Feydeau-átiraton dolgozik, miközben „lerohan” beszélgetni a Kelet Kávézóba. Szeptemberben jelent meg harmadik verseskötete, amiért nemrég neki ítélték a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat. Rengeteg írói munkája mellett doktori képzést folytat az ELTE-n. Habár sokan az Akkezdet Phiaiból ismerik, sosem volt „gengszterrapper”, és ma már színpadi szerzőként és költőként is számontartják. Závada Péterrel többek közt családi háttérről és tehetségről, a jó drámaátiratról, új verseskötetéről és a társadalmi felelősségvállalásról is beszélgettünk.

Először is gratulálok a most elnyert Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjhoz. Mit jelent számodra ez a díj? Mekkora súlya van a díjformátumú elismeréseknek az életedben?
Köszönöm szépen. Általában az első, álszerény válasz az szokott ilyenkor lenni, hogy a díjak nem számítanak, nem miattuk írunk. Ez természetesen így is van. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. A Horváth Péter Ösztöndíj a legnagyobb független irodalmi díj Magyarországon. Az utóbbi években lett egy bizonyos presztízse is, miután olyan zsűritagok adták és adják át, mint Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilasi László vagy Keresztury Tibor. Szóval komoly mérföldkő.

Ha jól tudom, már harmadszorra jelöltek a díjra.
Igen, ez volt a harmadik jelölés. Idén vagyok harmincöt éves, így többször már nem indulhattam volna. Szóval tényleg hálás vagyok, hogy megkaptam.

 

 

 

 

 

Doktori képzést folytatsz az ELTE-n, esztétika szakon, amellett, hogy már két diplomád van. Tanulásból sosem elég? Van valami különösebb célod ezzel?
Azt gondolom, hogy amíg az embernek van rá lehetősége, addig mindenképpen érdemes tanulnia. Ugyanakkor nem erőfeszítésnek fogom föl, hanem egy folyamatos diskurzusnak a diáktársaimmal és a tanáraimmal. Az ismeretek bővítése a célom, semmi más. Otthon is képezheti magát az ember, de egy doktori képzés más: ott tematikusan olvasunk, és kontextusba kerülnek az elméletek. Komoly inspirációt jelent, hiszen

én alapvetően mégiscsak íróként definiálom magam.

Nem utolsósorban pedig, ha az embernek van egy doktorija, akkor taníthat egyetemen.

Szeretnél egyetemen tanítani?
Ha eléggé otthonosan mozgok a szakterületemen, és ha föl is vesznek, akkor bármi elképzelhető. Nem rossz, ha egy egyetemen stabil állása van az embernek.

Hiphop, költészet, dramaturgia, műfordítás, dalszövegírás… sok szerepben tevékenykedsz. Van olyan projekt vagy felkérés, ami különösen közel áll hozzád, és van olyan, amit „csak” az anyagi része miatt vállalsz el, és nem szeretetből?
Olyan is van, amit a magaménak érzek, és olyan is, amit anyagi okokból vállalok el. Ez talán nem meglepő. Nagyon érdekes, és ez rendszeresen fölmerül, hogy ezeket a műfajspecifikus megszólalásmódokat külön szerepként definiáljuk-e. Miközben mindazok a tevékenységek, amelyeket felsoroltál, egytől egyig szövegekkel kapcsolatosak. A klasszikus avantgárdban Artaud vagy Cocteau verset, színdarabot írt, filmet rendezett, tehát az összművészeti felfogás bevett dolog volt. Mintha ez elkezdett volna visszatérni, a fiatalok közül ma is sokan foglalkoznak színházzal, képzőművészettel, irodalommal párhuzamosan. És az én esetemben ezek nem is különülnek el annyira markánsan egymástól, mintha teszem azt festő és filmrendező volnék egy személyben: én kizárólag a nyelvvel foglalkozom, csak éppen különböző médiumokban. A rap egy kamaszkori szerelem, ami velem maradt, a színház és a vers pedig összetartozik – szerintem egy jó dráma voltaképpen színpadra alkalmazott vers.

Tekinthető ez egyfajta érési folyamatnak? Ma már nem biztos, hogy mindenkinek az Akkezdet Phiai ugrik be elsőre rólad. Egyre többen tekintenek rád költőként vagy színházi alkotóként.
Természetesen a mai napig szeretem a rapet, és nagyon büszke vagyok arra, amit csináltunk, azt azonban látni kell, hogy én azért nem az utcáról indultam. Értelmiségi családban nőttem föl, és egyfajta lázadásként ki akartam próbálni, milyen a komfortzónámon kívüli világ. Amikor nyakig benne voltam a rapzenében, akkor úgy éreztem, az a legautentikusabb dolog, ami történhetett velem, és akkor valószínűleg az is volt. Ma viszont úgy érzem, a legautentikusabb mégiscsak akkor vagyok, ha az eredeti családi, társadalmi közegemben létezem és dolgozom. Innen indultam, és önkéntelenül ide is kanyarodtam vissza. Anyukám művészettörténész és kiállításszervező volt, apukám író. Tehát ez egyfajta érési folyamatként is fölfogható, melynek során az ember rájön, hogy nem „gengszterrapper”, hanem egy budapesti, belvárosi, fehér, középosztálybeli férfi. Ezzel lehet dacolni, de talán fölösleges.

Szerinted, a siker tekintetében, mennyire számít a családi háttér, a gyökereid, a „Závada-brand”? És mennyit a tehetség? Mennyit a marketing?
Természetesen ezek mind számítanak. Ugyanakkor azt is gondolom, hogyha az ember egyáltalán nem volna tehetséges, akkor esélye sem lenne. De azt is álszentség lenne állítani, hogy csak és kizárólag a tehetség számít. Ha végigjáratjuk a tekintetünket egy könyvespolcon, és fölbukkan egy ismerős név, arra odafigyelünk, ez így működik. Tehát nem gondolom azt, hogy ne lennék privilegizált helyzetben. Tisztában vagyok vele, és próbálom ehhez képest a tőlem telhető legjobbat nyújtani.

Érzel nyomást a Závada név miatt?
Már nem annyira. Eleinte sokkal jobban éreztem, állandóan az apámhoz képest volt rólam szó.
Hét-nyolc éve publikálok verseket, melyeknek most már szükségszerűen kell hogy legyen valamennyi önértéke. Olyan is van, hogy apámmal közösen hívnak meg felolvasni, és ez például nagyon megtisztelő.

Elégedett vagy magaddal?
Most éppen igen, de voltak már rosszabb időszakok is.

2010 óta egyre többet tevékenykedsz színházakban is, dalszövegeket írsz, vagy éppen drámákat dolgozol át. Megfordulsz konzervatívabb, patinásabb helyeken (Operettszínház) és olyan társulatoknál is, mint a k2. Van különbség a munkához való hozzáállásodban ahhoz mérten, hogy kőszínházban vagy független társulatoknál dolgozol?
A színpadi szerzőség, ami néhol dramaturgiai, időnként pedig kifejezetten írói munkát igényel, a szó legnemesebb értelmében véve alkalmazott műfaj. Az embert fölkérik egy munkára, amit el kell végezni – frissítsen föl egy klasszikus szöveget, írjon operettlibrettót vagy dramaturgként állítson össze egy szövegkönyvet egy dokumentarista előadáshoz. Ezek mind teljesen különböző munkák, ami közös bennük, hogy mindig a rendező szándékát tükrözik. Ilyen szempontból én háttérbe vonulok, és a lehető legjobb színvonalon megcsinálom azt, amit kérnek tőlem. A kultúra különböző területeit mellérendelői viszonyban látom. Tehát nem gondolom azt, hogy a szórakoztató színház – például az Operettszínház – lejjebb helyezkedne el a hierarchiában, mint mondjuk a Katona József Színház. Ezek különböző műfajok, és minden műfajban lehet minőségi produkciót létrehozni. Szórakoztat a műfaji sokszínűség: hogy egyszer egy filozofikusabb, máskor egy szórakoztatóbb jellegű szöveggel dolgozom. Annál unalmasabb nincsen, mint mindig ugyanazt csinálni.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin UTÓDOK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!