A Kossuth- és Prima Primissima díjas író legújabb regénye, a tavaly év végén megjelent Kőbéka utópisztikus szatíra egy jövőbeli Magyarországról és világról, egy „mesély”, ahogy az alcímben szerepel, melyben a bumfordi főhős, Kálmánka bebarangolja a fél világot szülőfalujától, Záptól egészen Iowa Cityig és Afrikáig. Hazánkban és a világban egyaránt abszurd, ám sajnos nem elképzelhetetlen rendszerek és viszonyok működnek – így Kálmánkából először ispán, majd cégtulajdonos, végül magyar miniszterelnök-jelölt válik, de valójában minden elképzelhető titulust megkap – ám mindebből keveset fog fel. A regény egy pontján végül 1946 őszének Budapestjén, a Lipótmezei Elmegyógyintézetben találja magát – hogy aztán a regény végére visszatérjen saját „idejébe” és falujába. Az íróval a regényről, fikcióról és valóságról, kollektív tájékozatlanságról, a realisztikus próza és a mese viszonyáról, valamint 2018-ról is beszélgettünk. 

Nagyon érdekes volt Kőbéka című regényével kezdeni az évet, a hangos nevetés mellett kétségbeejtő is volt a közeljövő fiktív Magyarországáról olvasni, ami azért realisztikus vonásokkal van tele – így a mai korról is tragikus képet fest. Műfajilag párhuzamba állítható 2009-es Feleségverseny című regényével, melynek egykor túlzásnak tűnő „jóslatai” közül néhány be is következett. Van értelme nevetni ezen az utópián, vagy jobb, ha kétségbeesünk? Nálam ez abszolút vegyes élmény volt, nevettem, de kétségbe is estem.
Ebben az esetben a szerző elérte célját. Általában érvényes, nem csak utópiákra és disztópiákra, hogy jó dolog, ha a befogadó egyszerre nevet és sír.

A regény természetesen nem jóslat, hanem mese

 

– ahogy minden regény mese, és nem a valóságot írja le a szerző, hanem játékos variációkat. Ha nincs játék, akkor nem érdemes csinálni. Ha az ember mulat, miközben írja, akkor feltehetően az olvasó is mulatni fog; de ha sikerül elérnem, hogy kicsit meg is rendüljön a végére, akkor az remek.

Nyilvánvalóan így van, de minden fikció valóságon alapul, ezért nem is tudtam teljes mértékben meseként olvasni a regényét.
A játék a kulcsszó. Ha az ember eltűnődik mindenféle lehetőségeken, és van némi világismerete – ez a regény nem csak Magyarországról szól, hiszen a világ is benne van –, akkor tudja variálni a motívumokat. Nyilván annak is van alapja, ami teljesen fiktív, de ez minden műalkotásra igaz. Nem lehet olyan nonfiguratív képet festeni, amelyben ne fedeznénk fel valami valószerűt. A legabsztraktabb műnek is van valóságalapja, csak aztán nem feltétlenül ezzel kell foglalkoznunk. Ez a mostani kisregény abban mindenképp rendhagyó, hogy kétféle mesélési hangot használok: az egyik réteg a valóságtól eléggé elrugaszkodott, és valamikor a jövőben játszódik; és van egy nagyon konkrét korszak is, 1946 októbere. A regény kétféle írói elven alapul, ez az eljárás természetesen vitatható, és esztétikailag problémát okozhat. Az olvasók többségének szerencsére nem okoz, pedig tartottam tőle.

Nyilvánvalóan nem is véletlen, hogy ezt az átmeneti, diktatúra előtti, kaotikus időszakot választotta.
Valóban ilyen ez az időszak, és nem is tudunk róla eleget, a magyar irodalom se sokat foglalkozott vele, talán azért sem, mert az előző és a következő időszak – a háború, illetve az ötvenes évek – súlyosan beépült az emlékezetbe. Az a néhány háború utáni év azonban homályos; engem is meglepett, amikor elkezdtem olvasni a forrásokat, hogy mennyire érdekes korszak volt. Ez a rendhagyó szerkesztés gondot okozhat, és nem állíthatom, hogy a regény kerek egész lenne. Valahonnan azonban mégis eljutunk valahová, és van két meghatározott, szélső időpontja: az egyik 1946 októbere, a másik pedig a jövő.

A Feleségversenyben a történet főhőse Rea volt, akit szintén nem az eszéért szerettünk, ahogyan Kálmánkát sem. Miért választott ismét egy félkegyelmű főhőst? Van ennek különösebb jelentősége?
Einstein valami olyasmit mondott, hogy a történelemnek nincsen semmi tanulsága, csak az, hogy az emberek nem tanulnak belőle. Azt hiszem, hogy ez nagyon igaz. Az a tapasztalatom, hogy a tudás, amit egy ideig adottnak veszünk, elveszhet.

Nem hagyományozódnak át a lényeges tapasztalatok egyik nemzedékről a másikra, alulinformált és iskolázatlan gyermekek cseperednek fel.

A jelenség azért is foglalkoztat, mert sok évtizeden át tanítottam, néha még ma is tanítok, és folyamatosan találkozom egyetemistákkal, akik egyre kevesebbet tudnak. Egyébként ez nem az ő hibájuk. Nem tudom, korábban mekkora volt a szakadék a nemzedékek között, mindenesetre elég rosszul viselem. A tájékozatlanságnak súlyos következményei lesznek, és nem is csak Magyarországon, hiszen ez világjelenség, általános civilizációs probléma. Sok helyen kerülnek egyre ingerszegényebb környezetbe a gyerekek. A tájékozatlanság, a társadalmi életben való járatlanság rombolja a társadalmat.

De talán nem is csak a fiatalokra jellemző.
Természetesen nem csak rájuk. Széles rétegek semmit sem tudnak arról, amit az emberiség évezredek alatt felhalmozott. Mintha az általános tankötelezettség is kezdene erodálódni. Egyre nehezebb elérni, hogy az általános műveltség minimumát fenntartsák. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy szerencsétlen hősöket választok, akikben semmi rossz nincsen, jámborok, jószívűek – Rea is, Kálmánka is –, de nem tudnak mihez kezdeni az életükkel és mindazzal, ami velük történik.

Kálmánkában azért mást is láttam, az jutott eszembe, hogy valahol mindannyian Kálmánkák vagyunk. Nem a szellemi tudást illetően, hanem sokkal inkább hozzáállás terén. Amíg eszünk, alszunk, szeretkezünk (ilyenkor érzi magát a legjobban Kálmánka), és egyáltalán nem gondolunk túl semmit, addig nagy gondunk nincsen. Egyetért?
Erről József Attila jut az eszembe: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!” (József Attila: Ars poetica – a szerk.). Persze hozzáteszi, hogy „A mindenséggel mérd magad!”. A két sor ellentmond egymásnak. Kálmánka nem méri magát a mindenséggel, nem olyan a tudata. Az emberi szükségletek azonban közösek.

Ha az író igazán mélyre tud ásni a lelkekben, akkor azt találja, ami mindenkiben megvan – akár okos, akár nem –, és ez a hülyeség.

A finom színezés, a finom hangoltság hiányzik Kálmánkából és Reából, amit a környezetnek kellett volna megadnia, de hogy nem kapták meg, azért nem ők a felelősek. Olyan tompító közegben nőttek fel mind a ketten – egyikük nagyvárosi, másikuk falusi közegben –, amelyből nagyon nehéz kilábalni. Ha a gyermek tompultságot kap az élete első éveiben – pszichológusok szerint az ember legfontosabb éveiben –, akkor nem lesz teljes értékű, gondolkodó, önálló ember. Egyáltalán nem nézem le a szereplőimet, éppen az a lényeg, hogy embernek vannak ábrázolva, csak az életük alakult szerencsétlenül, rajtuk kívül álló okokból. Halmozottan hátrányos a helyzetük. Ettől azonban még lehet mulatni ezen az egész hülye világon. Annak pedig szoktam örülni, ha az olvasó megszánja őket, és velük szorong.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin PÉNZFORGATÓK  című lapszámában! 
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!